Kereső toggle

Törékeny birodalmak

Mi jelzi azt, ha egy hatalom lejtőre kerül?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az amerikai tőzsdetörténelem legnagyobb egynapos zuhanása is arra figyelmeztet: az Egyesült Államok törékenyebb, mint gondolnánk. Elbukhat-e Amerika, és ha igen, mi okozhatja a vesztét?

A birodalmakat is kikezdi a rozsda – erre figyelmeztet a történelem, amint arról a Hetek januári cikksorozata is írt Róma és a germán hódítók évszázadokon átnyúló végzetes tusája kapcsán. A konfliktusnak végül egy olyan szintézis lett az eredménye, ami újabb ezer évig fennállt, ám végül a Szent Római Birodalom is elbukott egy újabb imperátor előtt. Napóleon azonban csak szikra volt a történelemben, és vele együtt Európa világuralma is véget ért. A globális hatalom központja az elmúlt több mint két évszázadban kikerült a kontinensről, előbb a Csatorna másik oldalára, majd az óceánon is túlra.

Soha nem létezett olyan világhatalom, mint amivé a 20. század elejére a Brit Birodalom vált. Waterloo után elkezdődött a Pax Britannica évszázada, az a példátlan ipari-pénzügyi és katonai terjeszkedés, amelynek eredményeként az első világháború utáni években a földön élő minden negyedik ember a brit korona alattvalója lett, és az összes kontinenst figyelembe véve a teljes szárazföldi terület 24 százaléka felett a Union Jack lobogott – a tengerekről nem is beszélve.

A brit világbirodalmat sokan tekintették ellenségüknek, de uralma rendíthetetlennek tűnt. Jól jelképezte ezt az 1837-től egészen az új évszázad hajnaláig hatvannégy éven át uralkodó Viktória királynő. Kilenc gyermeke és harmincnégy unokája közül huszonhat a kontinens uralkodóházaiba és főnemesi családjaiba házasodott, ezért Viktóriát „Európa nagymamájaként” is emlegették. Anglia hatalmas gyarmatbirodalmat uralt, berendezkedése azonban különbözött a korábbi elnyomóktól. Miközben, ha kellett, habozás nélkül bevetette katonai erejét érdekei védelmében, a brit koronához tartozó hatalmas területeken honosította meg a keresztény civilizációt. A 19. század végén negyvenhét különböző domíniumban több mint tízezer brit misszionárius szolgált, így nem alaptalanul jelentette ki a sokáig Londonban élő Karl Marx, hogy „a kereszténység megdöntéséhez előbb el kell pusztítani a Brit Birodalmat”.

A zsidóság is sokáig nagy reménységgel tekintett a birodalom jóindulatára. Közel 2000 év után először, az első világháborúban alakult meg a reguláris zsidó hadsereg a brit katonaságon belül. A zsidó légiót önkéntesekből toborozták orosz emigránsok közül, és az oszmán hadsereg ellen harcoltak az ősi földön Jeruzsálem és Megiddó térségében. Az első világháború után tovább fokozta a britek iránti szimpátiát az 1917-ben kiadott Balfour-nyilatkozat, amelyben a brit külügyminiszter támogatásáról biztosította egy „zsidó nemzeti otthon” létrejöttét Palesztinában. (Hazahívó üzenet: 100 éves a Balfour-nyilatkozat, Hetek, 2017. november 2.) A bizakodás nem tartott sokáig: alig öt évvel később az akkori gyarmatügyi miniszter, Winston Churchill élete legtragikusabb következményekkel járó döntésével kettéválasztotta a palesztinai brit mandátumot, és annak 75 százalékán egy új arab államot alkotott, Transzjordániát, kizárva a területet a zsidókkal történő bármiféle megállapodás hatálya alól.

A lavina kezdete

Ez a döntés a mai napig tartó következményekkel járt: létrehozta a történelemben soha nem létezett fikciót, Palesztinát és a palesztin népet, akinek úgymond „helyet kell biztosítani” a Jordántól nyugatra, a zsidó lakossággal megosztozva. (Kik azok a palesztinok? – Egy nép késői születésének kalandos története, Hetek. 2017. december 15.) Az újonnan kreált etnikum nem elégedett meg azzal, hogy a Jordántól keletre már létrejött egy nagy kiterjedésű arab állam, saját jogon követelt államot magának, a britek által eredetileg a zsidók számára fenntartott földön. Nem csoda, hogy a britek által cserbenhagyott cionista vezetők ettől kezdve nem szövetségesként, hanem ellenfélként tekintettek a palesztinai brit uralomra, sőt az egész birodalomra. A hajdani zsidó légió egyik alapítója Ze’ev (Vladimir) Jabotinsky egyenesen azt írta 1934-ben, hogy „a zsidók lehetnek az a dinamit, ami felrobbantja a Brit Birodalmat”.

Jabotinsky nem tévedett: hiába került ki Nagy-Britannia győztesen a második világháborúból, globális birodalma drámai gyorsasággal összeomlott. Előtte még egy pillanatra felragyogott fénye, köszönhetően annak, hogy a britek szembeszálltak a gonosszal, aki Adolf Hitlerben testesült meg. A háború legdrámaibb napjairól szóló nagyszerű új film, A legsötétebb óra (lásd múlt heti cikkeink: Vér, verejték, viszki és Churchill magányos háborúja, Hetek, 2018. február 2.) történész szakértője, John Lukacs szerint: 1940. május végén állt „Adolf Hitler legközelebb ahhoz, hogy megnyerje az általa kirobbantott második világháborút. Volt valaki, aki tudta, mennyire közel került Hitler a végső győzelemhez: Winston Churchill. A háború után megjelent emlékiratai negyedik kötetének azt a címet adta: A sorsfordulat. A kötet az 1942-es évvel foglalkozik, amelynek vége felé a németek több fronton is visszavonulásra kényszerültek, 1942 novemberében Churchill azt mondta a brit népnek, hogy ez még nem a vég kezdete, de talán már a kezdet vége. 1942 novembere katonai értelemben – Egyiptom, Észak-Afrika és Oroszország harcmezőin – sorsfordulatot hozott. Nagy-Britannia még így sem lett volna képes egymagában legyőzni a németeket; ehhez Amerika és Oroszország kellett. De 1940 májusában Churchill volt az, aki nem vesztette el a háborút, s ezzel megmentette Nagy-Britanniát, Európát és a nyugati civilizációt” – írja Lukacs a film történelmi alapjaként szolgáló Öt nap Londonban című könyvében.

Ahogyan Churchill fogalmazta egyik híres alsóházi beszédében: ez volt Anglia „legdicsőbb órája”, amikor „ha megálljuk helyünket, egész Európa felszabadulhat, és a világ élete széles, napsütötte fennsíkra ér, de ha elbukunk, az egész világ, beleértve az Egyesült Államokat, beleértve mindent, amit ismertünk és szerettünk, egy új középkor örvényébe merül, amit csak még baljósabbá és alkalmasint hosszan tartóbbá tesz az erkölcsileg lezüllött tudomány. Gyürkőzzünk hát neki a feladatnak és úgy viseljük magunkat, ha a Brit Birodalom és Nemzetközösség ezer évig fennmarad is, azt mondhassák az emberek: »Ez volt legdicsőbb órájuk«.” (Gy. Horváth László fordítása, Sohase engedjetek – Winston Churchill legjobb beszédei, Európa, 2006) 

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: