Kereső toggle

Törékeny birodalmak

Mi jelzi azt, ha egy hatalom lejtőre kerül?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az amerikai tőzsdetörténelem legnagyobb egynapos zuhanása is arra figyelmeztet: az Egyesült Államok törékenyebb, mint gondolnánk. Elbukhat-e Amerika, és ha igen, mi okozhatja a vesztét?

A birodalmakat is kikezdi a rozsda – erre figyelmeztet a történelem, amint arról a Hetek januári cikksorozata is írt Róma és a germán hódítók évszázadokon átnyúló végzetes tusája kapcsán. A konfliktusnak végül egy olyan szintézis lett az eredménye, ami újabb ezer évig fennállt, ám végül a Szent Római Birodalom is elbukott egy újabb imperátor előtt. Napóleon azonban csak szikra volt a történelemben, és vele együtt Európa világuralma is véget ért. A globális hatalom központja az elmúlt több mint két évszázadban kikerült a kontinensről, előbb a Csatorna másik oldalára, majd az óceánon is túlra.

Soha nem létezett olyan világhatalom, mint amivé a 20. század elejére a Brit Birodalom vált. Waterloo után elkezdődött a Pax Britannica évszázada, az a példátlan ipari-pénzügyi és katonai terjeszkedés, amelynek eredményeként az első világháború utáni években a földön élő minden negyedik ember a brit korona alattvalója lett, és az összes kontinenst figyelembe véve a teljes szárazföldi terület 24 százaléka felett a Union Jack lobogott – a tengerekről nem is beszélve.

A brit világbirodalmat sokan tekintették ellenségüknek, de uralma rendíthetetlennek tűnt. Jól jelképezte ezt az 1837-től egészen az új évszázad hajnaláig hatvannégy éven át uralkodó Viktória királynő. Kilenc gyermeke és harmincnégy unokája közül huszonhat a kontinens uralkodóházaiba és főnemesi családjaiba házasodott, ezért Viktóriát „Európa nagymamájaként” is emlegették. Anglia hatalmas gyarmatbirodalmat uralt, berendezkedése azonban különbözött a korábbi elnyomóktól. Miközben, ha kellett, habozás nélkül bevetette katonai erejét érdekei védelmében, a brit koronához tartozó hatalmas területeken honosította meg a keresztény civilizációt. A 19. század végén negyvenhét különböző domíniumban több mint tízezer brit misszionárius szolgált, így nem alaptalanul jelentette ki a sokáig Londonban élő Karl Marx, hogy „a kereszténység megdöntéséhez előbb el kell pusztítani a Brit Birodalmat”.

A zsidóság is sokáig nagy reménységgel tekintett a birodalom jóindulatára. Közel 2000 év után először, az első világháborúban alakult meg a reguláris zsidó hadsereg a brit katonaságon belül. A zsidó légiót önkéntesekből toborozták orosz emigránsok közül, és az oszmán hadsereg ellen harcoltak az ősi földön Jeruzsálem és Megiddó térségében. Az első világháború után tovább fokozta a britek iránti szimpátiát az 1917-ben kiadott Balfour-nyilatkozat, amelyben a brit külügyminiszter támogatásáról biztosította egy „zsidó nemzeti otthon” létrejöttét Palesztinában. (Hazahívó üzenet: 100 éves a Balfour-nyilatkozat, Hetek, 2017. november 2.) A bizakodás nem tartott sokáig: alig öt évvel később az akkori gyarmatügyi miniszter, Winston Churchill élete legtragikusabb következményekkel járó döntésével kettéválasztotta a palesztinai brit mandátumot, és annak 75 százalékán egy új arab államot alkotott, Transzjordániát, kizárva a területet a zsidókkal történő bármiféle megállapodás hatálya alól.

A lavina kezdete

Ez a döntés a mai napig tartó következményekkel járt: létrehozta a történelemben soha nem létezett fikciót, Palesztinát és a palesztin népet, akinek úgymond „helyet kell biztosítani” a Jordántól nyugatra, a zsidó lakossággal megosztozva. (Kik azok a palesztinok? – Egy nép késői születésének kalandos története, Hetek. 2017. december 15.) Az újonnan kreált etnikum nem elégedett meg azzal, hogy a Jordántól keletre már létrejött egy nagy kiterjedésű arab állam, saját jogon követelt államot magának, a britek által eredetileg a zsidók számára fenntartott földön. Nem csoda, hogy a britek által cserbenhagyott cionista vezetők ettől kezdve nem szövetségesként, hanem ellenfélként tekintettek a palesztinai brit uralomra, sőt az egész birodalomra. A hajdani zsidó légió egyik alapítója Ze’ev (Vladimir) Jabotinsky egyenesen azt írta 1934-ben, hogy „a zsidók lehetnek az a dinamit, ami felrobbantja a Brit Birodalmat”.

Jabotinsky nem tévedett: hiába került ki Nagy-Britannia győztesen a második világháborúból, globális birodalma drámai gyorsasággal összeomlott. Előtte még egy pillanatra felragyogott fénye, köszönhetően annak, hogy a britek szembeszálltak a gonosszal, aki Adolf Hitlerben testesült meg. A háború legdrámaibb napjairól szóló nagyszerű új film, A legsötétebb óra (lásd múlt heti cikkeink: Vér, verejték, viszki és Churchill magányos háborúja, Hetek, 2018. február 2.) történész szakértője, John Lukacs szerint: 1940. május végén állt „Adolf Hitler legközelebb ahhoz, hogy megnyerje az általa kirobbantott második világháborút. Volt valaki, aki tudta, mennyire közel került Hitler a végső győzelemhez: Winston Churchill. A háború után megjelent emlékiratai negyedik kötetének azt a címet adta: A sorsfordulat. A kötet az 1942-es évvel foglalkozik, amelynek vége felé a németek több fronton is visszavonulásra kényszerültek, 1942 novemberében Churchill azt mondta a brit népnek, hogy ez még nem a vég kezdete, de talán már a kezdet vége. 1942 novembere katonai értelemben – Egyiptom, Észak-Afrika és Oroszország harcmezőin – sorsfordulatot hozott. Nagy-Britannia még így sem lett volna képes egymagában legyőzni a németeket; ehhez Amerika és Oroszország kellett. De 1940 májusában Churchill volt az, aki nem vesztette el a háborút, s ezzel megmentette Nagy-Britanniát, Európát és a nyugati civilizációt” – írja Lukacs a film történelmi alapjaként szolgáló Öt nap Londonban című könyvében.

Ahogyan Churchill fogalmazta egyik híres alsóházi beszédében: ez volt Anglia „legdicsőbb órája”, amikor „ha megálljuk helyünket, egész Európa felszabadulhat, és a világ élete széles, napsütötte fennsíkra ér, de ha elbukunk, az egész világ, beleértve az Egyesült Államokat, beleértve mindent, amit ismertünk és szerettünk, egy új középkor örvényébe merül, amit csak még baljósabbá és alkalmasint hosszan tartóbbá tesz az erkölcsileg lezüllött tudomány. Gyürkőzzünk hát neki a feladatnak és úgy viseljük magunkat, ha a Brit Birodalom és Nemzetközösség ezer évig fennmarad is, azt mondhassák az emberek: »Ez volt legdicsőbb órájuk«.” (Gy. Horváth László fordítása, Sohase engedjetek – Winston Churchill legjobb beszédei, Európa, 2006) 

Churchill joggal érezte, hogy – mint emlékirataiban megjegyzi – „mintha kéz a kézben haladnák a sorssal, s mintha egész elmúlt életem csak felkészülés lett volna erre az órára, erre a próbatételre”. John F. Kennedy azt mondta Churchillről (aki nyilván maga sem gondolta, hogy két évvel túl fogja élni a fiatal amerikai elnököt), hogy „mozgósította és harcba küldte az angol nyelvet”. Öt év küzdelembe – vérbe, vesződségbe és verítékbe – telt, amíg eljött a győzelem, ám utána a Brit Birodalom és a Nemzetközösség ezeréves korszaka helyett a hirtelen felbomlás következett.  

Ennek a drámai válságnak a rejtett okai sokat foglalkoztatták a 20. század egyik legjelentősebb keresztény teológusát, Derek Prince-t, aki a történelem legfiatalabb oxfordi professzoraként belülről ismerte a birodalom intellektuális elitjét, és a brit hadsereg tagjaként személyesen is részt vett a második világháború több sorsfordító eseményében, köztük a Montgomery tábornok és a legtehetségesebb náci hadvezér, a „sivatagi róka”, Erwin Rommel között lezajlott el-alameini csatában.

Prince a háború utáni években Jeruzsálemben élt, és így írt évtizedekkel később: „1946-ban a Brit Birodalom a történelem minden bizonnyal legnagyobb kiterjedésű hatalma volt, amely túl volt két győztes világháborún. Mégis, 1948 és a rákövetkező néhány év során a Brit Birodalom teljesen széthullott, és ma Nagy-Britanniát aligha lehet már világhatalomnak nevezni. Britanniát soha nem győzték le háborúban. Csak egyetlen magyarázat van erre a történelemben példátlan hanyatlásra, és Britannia sorsára. 1947–48-ban, amikor eldőlt Izrael államának és földjének sorsa (és ezt nem elméleti okfejtésként mondom, hanem szemtanúja voltam), Nagy-Britannia a nyílt háborút leszámítva mindent megtett azért, hogy sikertelenné tegye és megakadályozza Izrael államának megszületését. Ez az a pont, ahol a Brit Birodalom hanyatlása lavina gyorsaságúvá vált” – írta 1987-ben Prince, aki az Izraelnek adott ősi prófécia egyik modern kori beteljesedését látta Nagy-Britannia sorsában: „Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgál, elvész, és a népek mindenestől elpusztulnak.” (Ésaiás 60,12) Érdekesség, hogy teljesen más indíttatásból, de Britannia háború utáni hanyatlására Churchill ősellensége, Hitler is számított: „Egy dolgot biztosan megjövendölhetünk: bármi is lesz e háború kimenetele, a Brit Birodalom véget ér, mert erkölcsileg halálos sebet kapott” – írta a náci vezér 1945 februárjában, akinek „ezeréves” Harmadik Birodalma azonban még előbb, alig három hónap múlva megsemmisült.

Egyedüli hatalom

Nagy-Britannia nyomába két nagyhatalom lépett, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A katonai haderőt – és azon belül is elsősorban a nukleáris arzenált – leszámítva azonban a Kelet soha nem volt valódi vetélytársa a Nyugatnak, bármennyire is igyekezett ezt a moszkvai kommunista propaganda sugallni. A megtévesztés nem volt eredménytelen, Lyndon B. Johnson elnök például aggodalommal mondta az első szputnyik fellövése után: „A Római Birodalom azért uralta a világot, mert utakat épített… a Brit Birodalom hatalmát a tengeri hajók jelentették. A légiközlekedés korszakában mi váltunk hatalmassá, mert voltak repülőgépeink. Most a kommunisták megvetették lábukat a világűrben.”

A riadalom azonban a Szovjetunió összeomlásával véget ért, és a kilencvenes évek elejétől elkövetkezett a Pax Americana, az Egyesült Államok korlátlan globális szuperhatalmának korszaka. Katonai-stratégiai értelemben persze csak egyértelművé vált az, amit Abraham Lincoln fiatalon, még jóval elnöksége előtt, 1838-ban (alig egy évvel Viktória királynő megkoronázása után, a brit világuralom hajnalán) megfogalmazott: még ha a világ hadseregei a Föld összes kincsének birtokában átkelnének az óceánon, hogy meghódítsák az Egyesült Államokat, akkor is kudarcra lennének ítélve. Lincoln érvei ma is megállnak: Amerikát keleten és nyugaton hatalmas óceánok határolják, északról és délről pedig egy-egy olyan ország – Kanada és Mexikó – amely semmilyen szempontból nem jelent reális katonai fenyegetést. 

Erre azonban nem is került sor az elmúlt kétszáz évben, és közvetlen támadás is csupán kétszer érte az Egyesült Államokat: 1941-ben Pearl Harborban, és hat évtizeddel később, 2001-ben a szeptember 11-ei merényletekkel. Ezek azonban nem jelentettek egzisztenciális fenyegetést az ország számára, amely nem is bízza a véletlenre saját biztonságát: Amerika egy év alatt csak a katonaságra 600 milliárd dollárt költ, ami több, mint Kína, Oroszország, Nagy-Britannia és India e célra fordított kiadásai összesen. A katonai költségvetések nagyságrendi különbségénél is nagyobb az előnye az Egyesült Államoknak technológiai téren.

Miért látunk akkor mégis annyi katasztrófafilmet, amelyben New York és Amerika más ikonikus városai a legváltozatosabb módon megsemmisülnek? Persze ezeket az apokalipsziseket ritkán okozzák valós ellenséggel beazonosítható erők, többnyire természeti katasztrófák, földönkívüliek vagy a visszájára fordult technológia a ludas. De akkor van-e értelme egyáltalán Amerika lehetséges bukásáról mint reális forgatókönyvről elemzéseket készíteni? Két, nemrég megjelent könyv szerzője szerint egyértelműen igen, mert egyáltalán nem kizárható az, hogy akár a viszonylag közeljövőben az Egyesült Államok elveszítheti hegemón világhatalmi pozícióját.

Jonathan Canon a Paradigma (The Paradigm) című könyvében elsősorban azt elemzi – történelmi és bibliai példák alapján –, hogy milyen morális hanyatlás előzi meg nagyhatalmak bukását, és vajon tapasztalhatók-e erre utaló jelek az Egyesült Államok közelmúltjában és jelenében. Más irányból, a geostratégiai és katonapolitikai kihívások oldaláról közelíti meg ugyanezt a kérdést lapunk rendszeres szerzője, Kánai András futurológus a Holnap történt – Öt sci-fi téma, ami valósággá válhat című könyvében.

A HVG Könyvek-sorozatban megjelent mű az alcímének megfelelően öt különböző izgalmas irányból ír a jövő lehetséges trendjeiről. Ezek közül négy kifejezetten a technológiai fejlődéshez kapcsolódik, mint a 3D nyomtatás futurista felhasználási lehetőségei (például az emberi test elromlott „alkatrészeinek”, vagyis szerveknek a célzott „nyomtatása” vagy „szervizelése”), a tech-gigászok közötti verseny az információs világhatalomért (melyik cég lehet a jövő Nagy Testvére: az Apple, a Google, a Facebook vagy a Microsoft?), a transzhumanizmus céljai az emberi élet kiterjesztésére (letölthetjük-e agyunk kapacitását és tartalmát egy testen kívüli digitális tárolóba, hogy onnan egy új, tökéletes mesterséges testbe áttöltve éljünk tovább) vagy a Mars-utazás dilemmái. A klasszikus sci-fi témák mellett kicsit kakukktojásnak számít, ámde annál izgalmasabb az Amerikai (rém)álom című fejezet, amelyben a szerző azt a kérdést járja körül, vajon elveszítheti-e világuralmi pozícióját az Egyesült Államok?

A rabbi és a futurológus

Jonathan Cahn rabbiként e kérdés megválaszolásához a történelmi előképeket – paradigmákat – keresi, amelyek eligazodást adhatnak egy nagyhatalom vagy civilizáció sorsával, várható pályafutásával kapcsolatban. „A nyugati civilizáció kultúrája és valamennyi nemzete így vagy úgy az ősi Izrael civilizációjához kötődik. Spirituális, erkölcsi és kulturális alapjuk a bibliai nemzethez kapcsolja ezeket az országokat, különösen így van ez az amerikai civilizáció esetében, amelyet a puritánok azzal a szándékkal alapítottak, hogy az »Új Világ Izraele« legyen” – írja Cahn.

„A science fiction pozitív kicsengésű történetei egyre ritkábbak… az amerikai sötét jövőképében saját országuk is romokban hever, ráadásul nem az idegenek, a járványok, az elszabadult mesterséges intelligenciák okozta víziók, hanem a belülről történő meggyengülés fikciója a legfélelmetesebb. Vajon az Egyesült Államok vesztét saját maga okozza, vagy osztozik az egész Föld lepusztulásában, netán egyenesen más ország veszi át a vezető szerepét?” – teszi fel a kérdést Kánai.

Cikkünk következő részében a rabbi és a futorológus szerzők izgalmas válaszvariációival foglalkozunk.

Olvasson tovább: