Kereső toggle

Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot? (2. rész)

Az emberekhez jóakarat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Hetek múlt heti számában kezdtük el Alvin J. Schmidt 2004-es könyvének ismertetését. A nyugalmazott amerikai szociológiaprofesszor How Christianity Changed the World című munkájában azokat a mélyreható változásokat mutatta be, amelyek az új hitnek köszönhetően pozitívan hatottak az emberi civilizáció menetére. A most következő cikkben a nyugati életforma további vívmányainak keresztény alapjait mutatjuk be a könyv alapján.

A kereszténység radikálisan újat hozott a világba a jótékonykodás és az emberi együttérzés, segítségnyújtás területén. Az ókori görögöknél a jótékonykodás csak elvétve fordult elő, akkor sem szervezetten, államilag támogatva, hanem néhány filozófus propagálta csupán, míg más gondolkodók ellene voltak a gyakorlatnak. A rómaiaknál ismeretes volt a liberalitas fogalma, de ez azt jelentette, hogy olyan, általában megbecsült emberek részesültek adományban, akiktől az adományozó cserébe viszonzást várt.

Jobb adni, mint kapni

 Az Újszövetségben Jézus két példabeszéde is az elesettek megsegítésével foglalkozik. Az első keresztények a Máté evangéliumában olvasott részt – „éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám” – világos parancsolatnak tartották, és a jó szamaritánus története sem hagyott kétséget arról, hogy miként kell bánni a bajba jutott emberekkel. Az ősegyházat jelentő zsidó hívek ráadásul olyan kultúrából jöttek, ahol a zsinagógai alamizsnagyűjtés ismeretes volt. Éppen emiatt a korai keresztények a caritas szerint éltek, vagyis az ellenszolgáltatás elvárása nélküli adakozásban, amellyel a szükségben lévő gazdasági, fizikai szenvedésén enyhítettek. A harmadik századi Tertullianus egyházatyától tudjuk, hogy e célból már az akkori keresztények pénzügyi alapot hoztak létre. A hívek előtt a Mester példája lebegett, aki a legtöbbet, az életét adta értük, ezért kötelesnek érezték ők maguk is, hogy adjanak – ne csak szavakat, de anyagiakat is. Különlegességnek számított, hogy nemcsak saját hittestvéreik felé hajlott a kezük, de a pogányok is részesültek az adományokból. Óriási különbséget jelentett a római világban, hogy önként, érdek nélkül tették ezt, és nem az állami karrier érdekében.

 Az evangéliumok és az apostolok cselekedeteinek gyógyító csodái arra ösztökélték a keresztényeket, hogy Urukhoz hasonlóan, aki „láta nagy sokaságot, és megszáná őket, és azoknak betegeit meggyógyítá”, ők maguk is a betegek felé forduljanak. A prekeresztény világban nem ez volt a norma. A híres Platón például azt mondta, hogy azt a szegény embert (általában rabszolgát), aki betegsége miatt nem képes dolgozni, hagyni kell meghalni. Éppen ezért, ha járvány tört ki az antik világban, polgártársaik nemigen siettek a bajbajutottak megmentésére. Ebben a kemény, könyörületet, szánalmat nem ismerő kultúrában jelent meg a kereszténység. Az új hit követői komolyan vették Megváltójuk szavait, vagyis hogy „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”. Erre a magatartásra már a kívülálló rómaiak is felfigyeltek, és elcsodálkoztak ezen. Schmidt szerint minden nyugati segélyszervezet ezeken az alapokon nyugszik, a kereszténység által behozott új hozzáállás annyira átitatta a nyugati kultúrát, majd a világot, hogy ma már természetes, ha az emberek önzetlenül segíteni akarnak másokon.

 A könyörület tipikus példája az árvákhoz való viszony. A zsidókból álló ősegyházban magától értetődő volt, hogy az özvegyek mellett az árvákat is védelemben kell részesíteni, és ezt erősítette meg az ebből sarjadó keresztény hit is. A második században élt Szent Jusztinusz írja, hogy a keresztény istentiszteleteknek része volt az árváknak történő gyűjtés. Ebből az alapállásból terjedt el a szülők nélkül maradt gyermekek intézményes segítsége. A 8. század végére már több száz árvaház létezett, és később a katolikusok mellett a protestánsok is fontosnak érezték, hogy szervezetten segítsenek az árvákon, megmentve őket a korai haláltól és az utcai kegyetlen sorstól. A rómaiak csecsemőgyilkos, gyerekelhagyó szokásával szemben az árvákra a Názáreti követői úgy tekintettek, mint saját magukra, azaz megváltásra érdemes lényekre.

A kereszténység előtti társadalmak némelyikében az sem járt mindig jól, aki megélte az akkoriban ritkának számító öregkort. Az eszkimóknál például esetenként hagyták megfagyni az idős embereket, míg a keresztény egyház már az 5. században felállította az idősek otthonát, a gerontocomiát, a 7. századtól pedig ismerjük a typholocomiát, a vakok számára létesített intézményt, amely először Jeruzsálemben működött.

 E fejezet végén Schmidt megállapítja, hogy a keresztény hitelvek, a jézusi példabeszédek és az újszövetségi levelek hatása nélkül a jótékonykodás valószínűleg ismeretlen fogalom lenne a világon. Az önkéntes, szervezett, jó szívből, érdek nélküli adakozás, az elesettek megsegítése mind-mind Jézus életére, a társadalomból kivetettek iránti irgalmára, és az ezt utánozó keresztények tetteire vezethető vissza. Ma már a jóléti állam látja el azokat a funkciókat, amelyeket egykor csak a keresztényektől láthatott a világ.

„Beteg voltam, és meglátogattatok…”

 Ahogy Alvin J. Schmidt már leírta az előző fejezetekben, a gyenge, beteg, társadalmi ranglétrán alul elhelyezkedők számára a Római Birodalom kemény helyet jelentett. Az első keresztények viszont megtanulták a Szentírásból, hogy Krisztus minden betegséget meggyógyított, testi és lelki szenvedésektől szabadította meg nemcsak saját népét, de a római és más etnikumú embereket is. Már az evangéliumban tanítványai megkapták a parancsot, hogy „prédikálják az Isten országát, és betegeket gyógyítsanak”. A fel-támadás és mennybemenetel után az Újszövetség szerzői nem győzik bemutatni, még hányféle gyógyítás történt az apostolok keze által. A betegség, a beteg ember más elbí-rálás alá esett Rómában, ezért nem véletlen, hogy nem törődött velük komolyabban az állam sem. Akadtak ugyan olyan helyek – sokszor pogány vallásgyakorlással egybekötve –, ahol ellátták a betegeket, sebesülteket, de ezekbe az egyszerű ember nem tehette be a lábát, és a kezelés is csak részleges és felületes volt. A kereszténység forradalmat hozott ezen a területen is.

 Az új vallás állami elismerése után nem sokkal, már 325-ben, a niceai első ökumenikus zsinaton rendelkeztek arról, hogy minden katedrális mellé menedékházat kell építeni. Ezek a xenodochiák fogadták a betegeket, szegényeket és zarándokokat. A kereszténység fő-főapostola, Péter azt hagyta meg a hívőknek, hogy legyenek egymáshoz vendégszeretők, majd ez az elvárás az egyházi tisztségre pályázóknál is követelmény lett. Ez a magatartás lett tetten érhető a menedékházak rendszerénél is. Csak pár évtized telt el, és a Kappadókiában található Caesareában, a mai Törökország területén Szent Bazil megépíti az első kórházat. Krisztus után 369-ben vagyunk, és az új, több épületből álló komplexum hírül adja, hogy valami egészen más kezdődik a gyógyításban. Helyet kap benne az orvosok és ápolók szállása, iskolák és tanfolyamok is otthonra lelnek. A humanitárius, emberszerető gondolkodás megjelenik a többi kórházban, amelyek viharos sebességgel szaporodnak el birodalomszerte. A kórház a 6. század végére keleten és nyugaton is a kolostorok megszokott részévé válik.

 A 9. század közepén az arab muszlimok, látva a keresztény példát, maguk is kórházépítésbe fognak. A velük katonai konfliktusba kerülő keresztesek pedig több kórházat is felhúznak a Közel-Keleten, ahol egyedülálló módon muszlimokat is ellátnak.

 Az Újvilágban pusztítóként megjelenő konkvisztádorok a kórház eszméjét is magukkal viszik. Így 1524-ben Cortés Mexikóvárosban megalapítja a Názáreti Jézus Kórházat, ami mind a mai napig működik. A 16. században ugyancsak Dél-Amerikában a nemi betegek, majd külön az indiánok számára jön létre hasonló intézmény.

 A korai keresztények a mentálisan sérültekről is gondoskodtak, külön házakat létrehozva az ebben az állapotban lévők számára. A korai középkorban a kolostorok viselték az ilyen emberek gondját, de később a bibliai hozzáállást elfeledve már nem így viszonyultak az elmebetegekhez, hanem szinte állat módjára, leláncolva tartották őket. Egy 18. századi keresztény, a francia Philippe Pinel könyörületes, bátor, a hatóságokkal szembeszegülő hozzáállása kellett ahhoz, hogy a mentálisan sérülteket újra emberszámba vegyék.

 A keresztény betegellátás sajátossága és változást hozó jellemzője a nővérek megjelenése. Azelőtt – pont a már említett római kegyetlenség okán – se kórházra, se itt szolgáló „személyzetre” nem volt szükség. Keresztény nővérek, nővéri feladatokat ellátó apácák viszont már a 4. századtól megtalálhatók a kórházakban. A 19. században a német református pásztort, Theodor Fliednert pedig hite arra motiválta, hogy valahogyan segítsen a rettenetes börtönkörülmények közül szabadulóknak, elsősorban a női elítélteknek. Nekik menedékházat hozott létre, majd megalapította azt az intézményt (kórházat és diakonisszaképzőt), ahol elsősorban a paraszti sorból jövő asszonyok teológiát és nővérkedéshez szükséges szaktudást tanulhattak. Tettét hite motiválta, munkája eredményeképpen később nővérek egész generációja vett részt a gyógyításban – a kórházakban és a börtönökben egyaránt.

 Alvin J. Schmidt szerint még a világ talán leghíresebb segélyszervezete, az 1863-ban megszületett Nemzetközi Vöröskereszt is keresztény alapokon nyugszik. Alapítója, a később agnosztikussá váló svájci Jean Henri Dunant a keresztet választotta az elsősorban a harcokban megsérült katonák ápolására létrejött szervezet szimbólumának. Az első Nobel-békedíj kiérdemlője halálos ágyán keresztény hitét vallotta meg. A kórházhoz hasonlóan a muszlim világ is létrehozta a hasonló intézményét, így – ahogy a könyv megállapítja – Jézus Krisztus példája más kultúrkörbe is behatolt.

 A görögök és rómaiak sok szép, időtálló és csodálnivaló épületet hagyományoztak az utókornak. De mivel társadalmukból hiányzott a betegek iránti szolidaritás, a másik emberben nem látva az istenképűséget, kórházakat nem hoztak létre és nem működtettek. Ehhez a jézusi tanításokban hívő emberek cselekedetei kellettek.

Az oktatás megváltoztatása

 Az első keresztények zsidók voltak, akik számára a tanulás magától értetődő volt. Még Pál apostol is pontosan megmondja, hogy a korában mennyire befolyásos és híres embertől, Gamáliel rabbitól tanult. Az Újszövetség szerzői nem győzik hangsúlyozni a tanulás, a Szentírásban való elmélyedés fontosságát. Az újonnan megtértek számára már az első században kérdezz-felelek rendszerű katekézist állítottak össze, ezt később külön iskolákban oktatták, amelyek nagy hangsúlyt fektettek az irodalomra is. Ezek az iskolák még a kereszténység korai szakaszában elterjedtek, és a római impériumban tekintélyt vívtak ki színvonalas tevékenységükkel. Emellett a következő keresztény generáció is ilyen helyeken nevelkedett, ahol a teológiai megalapozás mellett lassan matematikát, orvostudományt és nyelvi stúdiumokat is oktattak. Hatásuk, befolyásuk érezhető lett a római kultúrában is.

 A keresztény oktatás radikális újdonsága az volt, hogy a férfiak mellett nők is tanulhattak, és nem csak a gazdagok vehették igénybe, mint a görög–római világban. De egy érdekességre Schmidt felhívja a figyelmet: hiába volt egyenlőség az egyházi tagság, a megkeresztelkedés tekintetében, mivel több fiú tanult az iskolákban, ők kapták a nagyobb figyelmet. Így a férfiak iránti elfogultság antik gyakorlata továbbélt. (A nők és férfiak tanítási egyenlőségének eszméje természetesen a názáreti mester életéből vétetett, az már a követők hibája, hogy nem teljesítették be teljes körűen.) Az egyház nemzetek feletti szervezetként nem tett különbséget a különféle etnikai háttérből érkezők között, és a szegényebbek sem voltak kirekesztve, mivel épp az utóbbiak adták az egyház zömét.

 Az egyetemes oktatás hatalmas lendületet kapott a reformátor Luther Márton tevékenységével. A korábbi ágostonrendi német szerzetes 1529-ben írja, hogy a nép egyszerű gyermekei közül milyen kevesen vannak tisztában a krisztusi tanokkal, sőt, sokan még a legalapvetőbb verseket, a miatyánkot vagy a tízparancsolatot sem ismerik. Luther sürgette, hogy legyen nemzeti nyelven állami oktatási rendszer mindkét nem számára, középiskolákkal és egyetemekkel, és azt tartotta, hogy a gyerekek számára kötelező legyen az iskola. Kálvin János, a református egyház megalapítója ugyancsak az általános oktatás mellett tört lándzsát, amelyben az egyházi és világi utánpótlás számára történik oktatás. Mivel mindenki személyesen felelős a saját üdvösségéért, mindenki számára lehetővé kell tenni a tanulást. A mag jó talajra hullt: Phillip Melanchthon, Luther jobbkeze meggyőzte a hatóságokat az első állami iskolarendszer felállításáról, míg a cseh Comenius minden gyerek oktatását tűzte ki maga elé, és a Moráviában található Fulneckben meg is nyitott egy ilyen célú iskolát.

A gyerekek kötelező részvétele az alapfokú oktatásban lassan elterjedt Európa katolikus részében is, és ma már evidencia a fejlett világban. Keresztények ezután is rajta hagyták kézjegyüket az oktatás történetén: a szintekre osztott oktatási rendszer, a gimnázium a 16. századbeli evangélikus Johannes Sturm nevéhez fűződik, aki úgy vélte, hogy a keresztény értékek nélkül a tanulásnak nincs értelme. Az óvoda ötlete ugyancsak egy evangélikus német, Friedrich Fröbel agyából pattant ki, aki már nagyon kis korban szerette volna a gyermekeket arra tanítani, hogy a természet és az emberiség Istenhez kötődik. A süket emberek oktatása három elkötelezett kereszténynek köszönheti felemelkedését. Közülük az egyik, Charles-Michel de l’Épée felszentelt papként szerette volna, ha a süketek is hallják az evangéliumot – ezért 1775-ben Párizsban kifejlesztette a jelnyelvet.

A vakok oktatása is nagyot változott a kereszténység megjelenésével. Ahogy láthattuk, az antik időkben a vakok értéktelennek számítottak, a vak fiúk – ha túlélték a születés utáni időszakot, vagy gyerekkorukban veszítették csak el látásukat – gyakran rabszolgaként, a vak lányok haláluk napjáig prostituáltként éltek. Az Újszövetségben Jézus vakot is gyógyít, sőt, a felkentség egyik pecsétje pont ez a jel; a keresztények tehát nem voltak közömbösek vak embertársaik iránt. Annyira nem, hogy a 7. században a már említett menedékház épült vakok részére, míg a 13. században IX. Lajos már ennél is komolyabb intézményt épített számukra. Az áttörést mégis egy elkötelezett keresztény hozta el a világ vakjainak. Ő volt Louis Braille, aki hároméves korában vesztette el látását. Apja jámbor keresztényként sokszor bőrbe karcolta neki Jézus képét, és a fiú tizenéves korára profi orgonistának számított. Braille 1834-ben adta az emberiségnek a róla elnevezett írásrendszert.

 A How Christianity Changed the World viszonylag szűkszavúan mutatja be, hogy a kereszténység áll a jelenlegi legfontosabb oktatási intézmény, a modern egyetemek kialakulása mögött is. Ugyanis sem az antik világ, sem a többi kultúrkör oktatási rendszere nem összevethető a középkorban létrehozott egyetemi rendszerrel. A keresztények tudatában voltak annak, hogy boldogulásuk ebben a földi világban fog megtörténni, hiszen Jézus azt imádkozta elfogása előtt, hogy „nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”. A középkorban megértették, hogy a földi boldoguláshoz tanulni kell, és ehhez intézmények kellenek. Az első középkori egyetemi rendszerek egyedülállóak voltak: egyszerre lehetett teológiát és természettudományt tanulni bennük. Mivel ezek az egyházi alapon létrejött, egyházi emberek támogatását élvező egyetemek nagyfokú önállósággal rendelkeztek, hamarosan autonóm intézményként versenyeztek a hallgatókért, hihetetlen, mai füllel elképzelhetetlen teológiai vitát folytattak a falakon belül, és olyan szisztematikus képzési rendszert dolgoztak ki, amelyre nem volt példa az azt megelőző antik korban. A katedrálisokból kinövő jogi iskolákból lettek az Universitások, melyek a logikán, a tényeken nyugvó tudást értékelték, sikeresen szétválasztották a természettudományi képzést a teológiaitól, naggyá tették az európai, nyugati tudományt, és az alapját jelentették a ma leghíresebb egyetemeknek is – amelyek közül jó néhány pont keresztény oktatási intézményként kezdte meg pályafutását. Ez csak a kereszténységben valósulhatott meg, hiszen ebben a hitben a tanulás eredetileg nem öncélú volt, hanem a kiszámítható, szerető Isten kozmoszának feltérképezését jelentette. (Folytatjuk)

Olvasson tovább: