Kereső toggle

Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot? (2. rész)

Az emberekhez jóakarat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
A római La Sapienza Egyetem. 1303-ban alapították.

A Hetek múlt heti számában kezdtük el Alvin J. Schmidt 2004-es könyvének ismertetését. A nyugalmazott amerikai szociológiaprofesszor How Christianity Changed the World című munkájában azokat a mélyreható változásokat mutatta be, amelyek az új hitnek köszönhetően pozitívan hatottak az emberi civilizáció menetére. A most következő cikkben a nyugati életforma további vívmányainak keresztény alapjait mutatjuk be a könyv alapján.

A kereszténység radikálisan újat hozott a világba a jótékonykodás és az emberi együttérzés, segítségnyújtás területén. Az ókori görögöknél a jótékonykodás csak elvétve fordult elő, akkor sem szervezetten, államilag támogatva, hanem néhány filozófus propagálta csupán, míg más gondolkodók ellene voltak a gyakorlatnak. A rómaiaknál ismeretes volt a liberalitas fogalma, de ez azt jelentette, hogy olyan, általában megbecsült emberek részesültek adományban, akiktől az adományozó cserébe viszonzást várt.

Jobb adni, mint kapni

 Az Újszövetségben Jézus két példabeszéde is az elesettek megsegítésével foglalkozik. Az első keresztények a Máté evangéliumában olvasott részt – „éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám” – világos parancsolatnak tartották, és a jó szamaritánus története sem hagyott kétséget arról, hogy miként kell bánni a bajba jutott emberekkel. Az ősegyházat jelentő zsidó hívek ráadásul olyan kultúrából jöttek, ahol a zsinagógai alamizsnagyűjtés ismeretes volt. Éppen emiatt a korai keresztények a caritas szerint éltek, vagyis az ellenszolgáltatás elvárása nélküli adakozásban, amellyel a szükségben lévő gazdasági, fizikai szenvedésén enyhítettek. A harmadik századi Tertullianus egyházatyától tudjuk, hogy e célból már az akkori keresztények pénzügyi alapot hoztak létre. A hívek előtt a Mester példája lebegett, aki a legtöbbet, az életét adta értük, ezért kötelesnek érezték ők maguk is, hogy adjanak – ne csak szavakat, de anyagiakat is. Különlegességnek számított, hogy nemcsak saját hittestvéreik felé hajlott a kezük, de a pogányok is részesültek az adományokból. Óriási különbséget jelentett a római világban, hogy önként, érdek nélkül tették ezt, és nem az állami karrier érdekében.

 Az evangéliumok és az apostolok cselekedeteinek gyógyító csodái arra ösztökélték a keresztényeket, hogy Urukhoz hasonlóan, aki „láta nagy sokaságot, és megszáná őket, és azoknak betegeit meggyógyítá”, ők maguk is a betegek felé forduljanak. A prekeresztény világban nem ez volt a norma. A híres Platón például azt mondta, hogy azt a szegény embert (általában rabszolgát), aki betegsége miatt nem képes dolgozni, hagyni kell meghalni. Éppen ezért, ha járvány tört ki az antik világban, polgártársaik nemigen siettek a bajbajutottak megmentésére. Ebben a kemény, könyörületet, szánalmat nem ismerő kultúrában jelent meg a kereszténység. Az új hit követői komolyan vették Megváltójuk szavait, vagyis hogy „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”. Erre a magatartásra már a kívülálló rómaiak is felfigyeltek, és elcsodálkoztak ezen. Schmidt szerint minden nyugati segélyszervezet ezeken az alapokon nyugszik, a kereszténység által behozott új hozzáállás annyira átitatta a nyugati kultúrát, majd a világot, hogy ma már természetes, ha az emberek önzetlenül segíteni akarnak másokon.

 A könyörület tipikus példája az árvákhoz való viszony. A zsidókból álló ősegyházban magától értetődő volt, hogy az özvegyek mellett az árvákat is védelemben kell részesíteni, és ezt erősítette meg az ebből sarjadó keresztény hit is. A második században élt Szent Jusztinusz írja, hogy a keresztény istentiszteleteknek része volt az árváknak történő gyűjtés. Ebből az alapállásból terjedt el a szülők nélkül maradt gyermekek intézményes segítsége. A 8. század végére már több száz árvaház létezett, és később a katolikusok mellett a protestánsok is fontosnak érezték, hogy szervezetten segítsenek az árvákon, megmentve őket a korai haláltól és az utcai kegyetlen sorstól. A rómaiak csecsemőgyilkos, gyerekelhagyó szokásával szemben az árvákra a Názáreti követői úgy tekintettek, mint saját magukra, azaz megváltásra érdemes lényekre.

A kereszténység előtti társadalmak némelyikében az sem járt mindig jól, aki megélte az akkoriban ritkának számító öregkort. Az eszkimóknál például esetenként hagyták megfagyni az idős embereket, míg a keresztény egyház már az 5. században felállította az idősek otthonát, a gerontocomiát, a 7. századtól pedig ismerjük a typholocomiát, a vakok számára létesített intézményt, amely először Jeruzsálemben működött.

 E fejezet végén Schmidt megállapítja, hogy a keresztény hitelvek, a jézusi példabeszédek és az újszövetségi levelek hatása nélkül a jótékonykodás valószínűleg ismeretlen fogalom lenne a világon. Az önkéntes, szervezett, jó szívből, érdek nélküli adakozás, az elesettek megsegítése mind-mind Jézus életére, a társadalomból kivetettek iránti irgalmára, és az ezt utánozó keresztények tetteire vezethető vissza. Ma már a jóléti állam látja el azokat a funkciókat, amelyeket egykor csak a keresztényektől láthatott a világ.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: