Kereső toggle

Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot?

Első rész: Az élet értékének felemelése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A posztkeresztény világban furcsának tűnhet ez a mondat: a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mi mindent köszönhet a kereszténységnek. Az olyan eszméket, mint az emberi jogok, szabadság, nők egyenlősége, a vállalkozás, a kórházak megléte vagy az egyetemi rendszer, általában magától értetődőnek veszik. Vannak, akik szerint ezek a keresztény ideológiai elnyomással szemben jöttek létre. Pedig ahogy Alvin J. Schmidt (képünkön) 2004-ben megjelent, How Christianity Changed the World (Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot?) című könyvéből kiderül, a nyugati életforma civilizációs előnyeinek meghatározó része a kereszténységtől ered. Sorozatunk első részében azt tekintjük át, hogyan hatott a kereszténység az élet tiszteletére és védelmére, valamint a házasságok iránti megbecsülés erősítésére.

A nyugalmazott szociológiaprofesszor munkája 15 fejezetben tekinti át, hogy miként formálta, tette jobbá az emberiséget a Jézus Krisztus eszméit, gondolatait, parancsait komolyan vevő sokaság: a keresztények. Természetesen nem hallgatja el azokat a történelmi bűnöket, kisiklásokat sem, amelyeket – a kereszténységgel szemben általában nem túl barátságos, fősodrú média – néha felnagyítva vagy eltúlozva bemutat. Mégis, ahogy a könyvből kiderül: a pozitívumok messze felülmúlják a kereszténység vélt vagy valós árnyoldalait.

Új civilizációt teremtettek

A How Christianity Changed the World első fejezete azokkal az életekkel foglalkozik, amelyeket a Jézus Krisztussal való személyes, földi találkozás átformált. Ez még önmagában talán nem lenne a civilizációra nagyobb hatással, hiszen más, nagy vallási szereplőknek is lettek követői. Ami az első keresztényeknél figyelemreméltó, hogy a Római Birodalom polgárai egy kis, távoli, jelentéktelen tartományában kereszthalált halt galileai ács szavát visszhangozva kezdték elhagyni korábbi szokásaikat. Életmódjuk annyira megváltozott, hogy azt az egyszerű emberektől a hatalmasságokig észrevették és megjegyezték. A pogányságban előtte ismeretlen volt az az idea, hogy az embernek meg kell változnia, hogy önmagában bűnös. Jézus kereszthalála és hirdetett feltámadása után viszont olyan sokan változtak meg, hogy többé már nem csak egy júdeai szektának számított az Egyház. A zsidóságból kinövő felekezet vonzásából még a római császárok sem maradhattak ki: színből vagy szívből, de az új hittel egy új civilizáció alapjait rakták le.

Ebből a nyugatrómai keresztény (katolikus, majd protestáns) kultúrkörből érkeznek majd azok az emberek, akik maguk is a Názáreti igehirdetésére változtatják meg életüket és ezzel a Nyugat kultúráját és sorsát. Elég csak Szent Ágostonra, Nagy Károlyra, Savonarolára, Husz Jánosra, Luther Mártonra, Gutenbergre, Newtonra, Mendelre, Johann Sebastian Bachra és azokra a természettudósokra, feltalálókra, filozófusokra és művészekre gondolni, akik jelentősen hozzájárultak az emberiség fejlődéséhez.

A második fejezetből megismerjük, hogy a kereszténység előtti civilizációkban az emberi élet milyen keveset ért. A világ különböző tájain elterjedt például, hogy emberáldozatokat mutattak be. Ez nemcsak olyan helyeken volt gyakorlat, mint például Kánaánban, az aztékoknál vagy a majáknál, de a Szent Patrik térítőmunkája előtti Írországban, Poroszországban vagy Litvániában is.

Szent Patrik, Írország apostola
Mivel a keresztények jól ismerték Uruk szavait – „Azért jöttem, hogy életük legyen” –, ezért az emberi élet fontossága előtérbe került a társadalomban. Mivel a sokféle, egymással emberi módon konfliktusba keveredő római istenségek nem tanították erkölcsösségre a polgárokat, a rómaiak kevésre tartották az emberi életet. Uralkodóik, a sokszor vérszomjas, kegyetlen, őrültként viselkedő császárok sem jártak előttük jó példával. A halandó léte csak annyit számított, amennyit a politikai palettán ért. Ennek egyik jele, ahogy a leginkább kiszolgáltatottabbakkal bántak. Már a régi római törvények is megengedték, hogy a testi hibával megszületett csecsemőket megölhessék, de ennél továbbmentek a gyakorlatban: a gyengének minősített újszülötteket is megölték, nemegyszer brutális és embertelen módon. Annyira elterjedt ez a szokás, hogy a nagycsaládos életközösség rendkívül ritkának számított abban a korban. A csecsemőgyilkossággal sajnos nem csak a rómaiak éltek, hiszen sok egyéb kultúrában, például a kínaiban, a japánban, de még az eszkimóknál is megfigyelték ezt. Ahová a keresztény értékeket magukénak vallók betették a lábukat, ott törvényen kívül helyezték a csecsemőgyilkosságot – így tettek az amerikai telepesek is Észak- és Dél-Amerikában. A keresztényeknek még egy jó okuk volt ezt a szégyenletesnek tartott dolgot elítélni: maga Jézus mutatta meg, milyen sokat ér a gyermek, amikor azt mondta, hogy senki ne tiltsa el tőle őket, és példának állította a felnőtt követői elé. Miután a kereszténység kikerült az üldözendő kategóriából, még ugyanabban a században a császár, Valentinianus megtiltotta a csecsemőgyilkosságot.

Egy másik sötét pecsét az ókori civilizáción a csecsemők elhagyása. Ez ellen lépett fel már a második században a neves egyiptomi egyházatya, Alexandriai Klement, megállapítva, hogy míg a rómaiak védelmezik a kismadarakat és egyéb teremtményeket, addig a csecsemőkkel rosszabbul bánnak. A középkorban Franciaországban úgy rendelkeztek, hogy a gyermeküket felnevelni nem akaró asszonyok tegyék titokban az újszülöttet a templom ajtaja elé, hogy a közösség védelmébe vegye, és gondoskodjon a nem várt jövevényről.

Az élet érték

A másik istentelennek tartott szokás az abortusz volt. Mivel az első keresztények a zsidóságból kerültek ki, ezért jól tudták, hogy már az anyaméhben önálló személyiséggel rendelkező életről van szó; és mint ilyen, védendő. A római világ nem visszhangozta ezt az elképzelést.

A sok abortusz a könyv írója szerint két okra vezethető vissza: először is, nem létezett házassági tisztaság, az egymásnak fogadott hűség nem volt a rómaiak szemében érték, ez vezetett a nem kívánt terhességekhez. Másodszor pedig sokan az alakjukat féltették a szülés következményeitől, és inkább az abortuszt választották. Mivel a meg nem születettek élete semmilyen értékkel nem bírt, az abortusz nem számított társadalmilag negatív tettnek. Habár néhány filozófus elítélte, az abortusz ellen leghangosabban a keresztények léptek fel. A harmadik században élt egyházatya, Tertullianus világosan megfogalmazta, hogy sem a megszületett, sem az anyaméhben lévő életet nem szabad elvenni. Érdekes, hogy mind a keleti, mind a nyugati egyház egységesnek bizonyult ebben a kérdésben, és a kereszténység későbbi meghatározó alakjai, mint például Kálvin János is ellene voltak az abortusznak, ahogy például a feminizmusnak a tizenkilencedik század második felében élt női vezetői is.

Tertullianus, a korai egyház egyik legnagyobb hatású szerzője
A keresztények ugyanígy felléptek a gladiátorjátékok ellen, ha ugyan ezeket lehet játékoknak nevezni: az arénában alkalomadtán gladiátorok, értéktelennek tartott és halálra szánt rabszolgák ezrei haltak meg a császár és a nép szórakoztatására. A már említett Tertullianus egy fejezetnyi írásában csak ezzel foglalkozik, és szigorúan megtiltja, hogy keresztények akár csak nézőként is részt vegyenek benne. A negyedik század elején és végén a keresztény uralkodók véget vetettek a gladiátorviadaloknak, előnyben részesítve a keresztények emberi életről vallott nézetét.

A rómaiak körében elfogadható, gyakran császári utasításra elkövetett öngyilkosságot is morálisan helytelenítették a keresztények. Aquinói Szent Tamás a tizenharmadik században természet elleni bűnnek bélyegezte, amelyből az elkövetője megtérni sem tud. Az emberi élet végének is tisztességet adtak: a korai keresztények, akárcsak zsidó hitelődeik, a római elégetéssel szemben (a test feltámadásába vetett hit miatt) a koporsós temetést választották.

Egy férfi, egy nő

A harmadik fejezetben elolvashatjuk, hogy milyen hatalmas változást jelentett a házasságra nézve a keresztény elvek megjelenése. Előtte a házasélet minden volt, csak nem szent. Mire Jézus követői birodalomszerte megjelentek, addigra a házastársi hűség fogalma kiveszett. A görög hatásra elterjedt gymnasiumok megtörték a korábbi római szerénységet, és a meztelenséget a fürdőben többé nem palástolták. A fékevesztett, partnercserés és fajtalan szexuális élet annyira elterjedt, hogy maguk a római írók is megjegyezték: a férfi-női szexkapcsolatok szadisták és mazochista jellegűek lettek. Az első századra a szex szinte sporttá vált, amelyben a csoportos változatot is gyakorolták. A szex képes ábrázolása – mindenféle fajtában – elterjedt lett a ház különböző részein és az edényeken is, így állandóan szem előtt volt, és a szülők még a gyermekek előtt sem rejtették el.

Ebbe a miliőbe érkezett a kereszténység, amely a maga monogám, házasságban élő férfi-nő képével radikális változást sürgetett. Már a Tízparancsolat tiltotta a házasságtörést, és ehhez az Újszövetség hozzátette a maga parancsolatait, melynek értelmében a házasélet szent dolog, a férfi és a nő életre szóló elkötelezettségben, magát a másiktól meg nem fosztva, szereteten alapuló, zárt közösségben él, melyben nincs helye másoknak. Ráadásul Pál apostol határozottan megírta az efézusi gyülekezetnek, hogy a házaséletben a férfi és a nő Isten előtt egy testté válik, és innen vezette le a válás káros és kerülendő természetét. A Szentírásból az is világossá válhatott a hívők számára, hogy a Mennyből kizárják magukat a szexuális bűnt elkövetők, vagyis pontosan a többségi társadalomhoz hasonló, a római életmódot folytató emberek. Minden házasságon kívüli szex bűn, állította az új hit. A pogány kívülállók észre is vették és meg is jegyezték a keresztények morális fensőbbségét, önuralmát. A könyv szerzője őszintén megemlíti, hogy az Egyház a negyedik században – feltehetőleg pogány hatásra – még mindig a nőt tartotta bűnösnek a házasságtörő viszonyban, éles ellentétben Jézusnak a házasságtörő asszonyhoz és a megkövezésre váró tömeghez intézett szavaival. További érdekes változást hozott a keresztény házasság magában a házasságkötésben is, hiszen az így nem a képmutató római esküvő mintáját követte, hanem a holtodiglan hűség elvével ünnepi, tiszta eseménnyé vált.

Konstantin császár megtérése. Megváltoztatta Rómát.
A kereszténység a görög–római világban elterjedt pederasztia, vagyis a férfi-fiatal fiú közötti szexuális együttlét elfogadottságának is véget vetett. Ez az életmód elsősorban az uralkodó osztályra volt jellemző, de semmilyen negatív vélemény nem érte az ebben élőket, hiszen az élvezet fontosabb volt, mint a gyermekek jogai. Ugyanez történt a nagykorúak közötti homoszexualitással is. Jézus egy helyen azt mondja: „Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját; és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté”, azaz a Jézus korabeli zsidó és az ebből kisarjadó keresztény felfogás is a férfi-nő kapcsolatot tartotta az isteni terv tökéletes megvalósításának. Éppen ezért a homoszexualitást is törvénytelennek tartották, amelyet később az állam is szankcionált.

A kereszténység házasságfelfogásának még egy fontos következménye lett, amit a könyv leír. A házasság zárt, másoktól háborítatlanul megélt közössége ugyanis maga után vonta a magánélet kialakulását.

Sokszor hallani, hogy a kereszténység hogyan nyomta el a nőket, és ilyenkor legtöbbször a női felszentelésre és Pál apostol engedelmességről szóló szavaira mutatnak. Alvin J. Schmidt könyvének harmadik fejezetéből kiderül, hogy pont a kereszténység kezdte felemelni a nőket, ahogy Péter apostol fogalmazta: „Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért.” A keresztények tudták, hogy Jézus Krisztus követői között sok nő volt, édesanyja kiemelt helyet foglalt el a hívők szívében, sőt, a feltámadott Urat először nők látták, és vitték el a hírt a tanítványok legszűkebb körének.

A könyv negyedik fejezetében éppen ezért a nők helyzetében történt változásról olvashatunk. A közvélekedéssel ellentétben a racionális görögöknél nem volt jó nőnek lenni. Ahogy ma az iszlám társadalmak egy részében, egy athéni nő sem hagyhatta el férfi kísérő nélkül az otthonát. Ha férfi vendéget fogadtak, nem beszélhetett vele, egy külön helyiségbe kellett visszavonulnia. Nem mehetett iskolába, nem tanulhatott úgy, mint a férfiak, nem beszélhetett nyilvános helyen, még otthon is csendben kellett maradnia. A római nőnek sem volt oka az örömre. Státusza azt jelentette, hogy nem örökölhetett, nem lehetett magántulajdona, a férj tulajdonának számított, aki számára élet-halál ura. Az írók, filozófusok a nőiséget, annak megnyilvánulásait negatívan ábrázolták. Végezetül, mint néhány helyen a világban, a nő csak a férfi szexuális vágyának tárgya lehetett. De a nők jogállása még a zsidó társadalomban sem volt a férfiakkal egyenlő: nem tanúskodhattak, nem olvashattak fel a Törvény tekercseiből, szétválasztva ülhettek csak a zsinagógában. Jézus Krisztus tettei és szavai mélyreható változást hoztak ezen a területen is.

Az egyik bibliai elbeszélés szerint a Megváltó beszédbe elegyedik egy szamaritánus nővel, ami abban a korban, ott elképzelhetetlennek számított. A Márta–Mária-történetben Máriát úgy tanítja, mint egy férfit. Sőt, Mártával kérdezz-feleleket „játszik” egy nagyon fontos teológiai kérdésben. Sokszor épp nőknek mondja el azokat a mondatokat, amelyek a kereszténység legfontosabb üzeneteit hordozzák.

Az Újszövetségből kiderül, hogy a gyülekezetekben néhány nő jelentős szerepet játszott – közéjük tartozott például a kolosszebeli házi gyülekezet vezetője, vagy Fébé, a kenkhréabeli gyülekezet szolgálója, akit Pál apostol „a mi nénénknek” nevezett. A kereszténység további terjedésében óriási szerepe volt a gyengébbik nemnek, teljes jogú tagként részt vállalva az evangélizációban, a sokszor vérpadnál véget érő tanúságtételben. Ez nem történhetett volna meg a nők egyházbeli emancipációja nélkül. Schmidt nem hallgatja el, hogy már a korai századok során ezzel ellentétes irányú, sokszor nagyon tekintélyes keresztényektől jövő nőellenes állítások is megfogalmazódtak, amelyekben a korábbi kultúrák hatása is tetten érhető.

Habár sokszor idézik az engedelmességgel kapcsolatos bibliai szakaszt („Az asszony csendességben tanuljon teljes engedelmességgel”), elfelejtik megemlíteni a férjekre vonatkozó elvárást („Ti férfiak,szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért”), amely a férfiaktól másféle hozzáállást kíván, mint a rómaiaktól. Másrészt Pál apostolnak az emberiség hitben való egyenlőségéről szóló mondata – Krisztusban nincs sem férfi, sem nő – jelentősen hozzájárult a nők helyzetének javulásához, vagyis a gyereknevelés, a tulajdonbirtoklás és a férj megválasztásának jogához, amelyek korábban ismeretlenek voltak. Ennek következményét ma a nyugati társadalmakban élő nők élvezhetik leginkább, más kultúrákban – különösen egyes iszlám vagy ázsiai országokban – a nők helyzete sokkal rosszabb.

A kereszténység terjedésének köszönhetik a nők, hogy az özvegységet is védelem alá helyezték, hiszen a Biblia sok helyen említi Isten különleges szeretetét a férjeiket elvesztetteknek. Ezért például a britek a tizenkilencedik században Indiában betiltották a hindu kultúrában meglévő szokást, az özvegyek élő elégetésének gyakorlatát; Kínában misszionáriusoknak köszönhetően a kislányok lábának mesterséges deformálását; valamint a keresztények máig hevesen ellenzik az Afrikában még széles körben elterjedt rettenetes szokást, a nők körülmetélését is. (folytatjuk)

Olvasson tovább: