Kereső toggle

Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot?

Első rész: Az élet értékének felemelése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A posztkeresztény világban furcsának tűnhet ez a mondat: a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mi mindent köszönhet a kereszténységnek. Az olyan eszméket, mint az emberi jogok, szabadság, nők egyenlősége, a vállalkozás, a kórházak megléte vagy az egyetemi rendszer, általában magától értetődőnek veszik. Vannak, akik szerint ezek a keresztény ideológiai elnyomással szemben jöttek létre. Pedig ahogy Alvin J. Schmidt (képünkön) 2004-ben megjelent, How Christianity Changed the World (Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot?) című könyvéből kiderül, a nyugati életforma civilizációs előnyeinek meghatározó része a kereszténységtől ered. Sorozatunk első részében azt tekintjük át, hogyan hatott a kereszténység az élet tiszteletére és védelmére, valamint a házasságok iránti megbecsülés erősítésére.

A nyugalmazott szociológiaprofesszor munkája 15 fejezetben tekinti át, hogy miként formálta, tette jobbá az emberiséget a Jézus Krisztus eszméit, gondolatait, parancsait komolyan vevő sokaság: a keresztények. Természetesen nem hallgatja el azokat a történelmi bűnöket, kisiklásokat sem, amelyeket – a kereszténységgel szemben általában nem túl barátságos, fősodrú média – néha felnagyítva vagy eltúlozva bemutat. Mégis, ahogy a könyvből kiderül: a pozitívumok messze felülmúlják a kereszténység vélt vagy valós árnyoldalait.

Új civilizációt teremtettek

A How Christianity Changed the World első fejezete azokkal az életekkel foglalkozik, amelyeket a Jézus Krisztussal való személyes, földi találkozás átformált. Ez még önmagában talán nem lenne a civilizációra nagyobb hatással, hiszen más, nagy vallási szereplőknek is lettek követői. Ami az első keresztényeknél figyelemreméltó, hogy a Római Birodalom polgárai egy kis, távoli, jelentéktelen tartományában kereszthalált halt galileai ács szavát visszhangozva kezdték elhagyni korábbi szokásaikat. Életmódjuk annyira megváltozott, hogy azt az egyszerű emberektől a hatalmasságokig észrevették és megjegyezték. A pogányságban előtte ismeretlen volt az az idea, hogy az embernek meg kell változnia, hogy önmagában bűnös. Jézus kereszthalála és hirdetett feltámadása után viszont olyan sokan változtak meg, hogy többé már nem csak egy júdeai szektának számított az Egyház. A zsidóságból kinövő felekezet vonzásából még a római császárok sem maradhattak ki: színből vagy szívből, de az új hittel egy új civilizáció alapjait rakták le.

Ebből a nyugatrómai keresztény (katolikus, majd protestáns) kultúrkörből érkeznek majd azok az emberek, akik maguk is a Názáreti igehirdetésére változtatják meg életüket és ezzel a Nyugat kultúráját és sorsát. Elég csak Szent Ágostonra, Nagy Károlyra, Savonarolára, Husz Jánosra, Luther Mártonra, Gutenbergre, Newtonra, Mendelre, Johann Sebastian Bachra és azokra a természettudósokra, feltalálókra, filozófusokra és művészekre gondolni, akik jelentősen hozzájárultak az emberiség fejlődéséhez.

A második fejezetből megismerjük, hogy a kereszténység előtti civilizációkban az emberi élet milyen keveset ért. A világ különböző tájain elterjedt például, hogy emberáldozatokat mutattak be. Ez nemcsak olyan helyeken volt gyakorlat, mint például Kánaánban, az aztékoknál vagy a majáknál, de a Szent Patrik térítőmunkája előtti Írországban, Poroszországban vagy Litvániában is.

Szent Patrik, Írország apostola
Mivel a keresztények jól ismerték Uruk szavait – „Azért jöttem, hogy életük legyen” –, ezért az emberi élet fontossága előtérbe került a társadalomban. Mivel a sokféle, egymással emberi módon konfliktusba keveredő római istenségek nem tanították erkölcsösségre a polgárokat, a rómaiak kevésre tartották az emberi életet. Uralkodóik, a sokszor vérszomjas, kegyetlen, őrültként viselkedő császárok sem jártak előttük jó példával. A halandó léte csak annyit számított, amennyit a politikai palettán ért. Ennek egyik jele, ahogy a leginkább kiszolgáltatottabbakkal bántak. Már a régi római törvények is megengedték, hogy a testi hibával megszületett csecsemőket megölhessék, de ennél továbbmentek a gyakorlatban: a gyengének minősített újszülötteket is megölték, nemegyszer brutális és embertelen módon. Annyira elterjedt ez a szokás, hogy a nagycsaládos életközösség rendkívül ritkának számított abban a korban. A csecsemőgyilkossággal sajnos nem csak a rómaiak éltek, hiszen sok egyéb kultúrában, például a kínaiban, a japánban, de még az eszkimóknál is megfigyelték ezt. Ahová a keresztény értékeket magukénak vallók betették a lábukat, ott törvényen kívül helyezték a csecsemőgyilkosságot – így tettek az amerikai telepesek is Észak- és Dél-Amerikában. A keresztényeknek még egy jó okuk volt ezt a szégyenletesnek tartott dolgot elítélni: maga Jézus mutatta meg, milyen sokat ér a gyermek, amikor azt mondta, hogy senki ne tiltsa el tőle őket, és példának állította a felnőtt követői elé. Miután a kereszténység kikerült az üldözendő kategóriából, még ugyanabban a században a császár, Valentinianus megtiltotta a csecsemőgyilkosságot.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: