Kereső toggle

Megtalálták a fenevad lövedékeit

Új bizonyíték: Róma így pusztította el Jeruzsálemet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Lenyűgöző bizonyítéka annak a heves ostromtűznek, amit a Titus vezette római hadsereg zúdított Jeruzsálemre, miközben betört a városba és lerombolta a Második Templomot” – nyilatkozta Dr. Rina Avner, az Izraeli Régészeti Hivatal vezetője arról a több tucat „ballista“ lövedékről, amit a két méter széles masszív ókori városfal feltárása során találtak az egykori harcmezőn. Dr. Grüll Tibor történész szerint a 40-100 kilós lövedékek megtalálása igazolja Josephus Flavius drámai és részletes beszámolóját az öt hónapig tartó, tömegmészárlásba torkolló hadműveletről, amiben a teljes erővel felvonuló Római Birodalom porig rombolta Jeruzsálemet, módszeresen fölszámolva a zsidó jelenlétet a Szent Városban.

Titusz pontosan a pészach ünnepén, 600 lovaskatona élén látta meg először az ókori kelet Pliniusz történetíró szerint legszebb városát, Jeruzsálemet. Az ambiciózus katonatiszttől apja, Vespasianus császár gyors és eredményes hadjáratot várt el, hogy ezzel is bebiztosítsa a frissen hatalomra került Flavius-dinasztia tekintélyét. Ennek érdekében négy teljes értékű légió és több tízezer fős segédcsapat vonult föl, közel kétszeres túlerőt képezve a fanatikus, zelóta ellenállással szemben. Egyikük, a XV. Apollinaris Légió Pannóniából, a mai Magyarország területéről érkezett a négy éve lángoló zsidó felkelés leverésére, míg a többi a környező provinciákból csatlakozott a 60-70 ezer fős egyesített birodalmi haderőhöz.

Dr. Grüll Tibor történész a Hit Rádió Középpont című műsorában a friss fölfedezés kapcsán elmondta, hogy mind a létszám, mind az ostromgépek tekintetében rendkívüli erővel vonult föl a Római Birodalom, amit Jeruzsálemnek és magának a Templom-hegynek a védettsége, valamint stratégiai jelentősége igazolt: „Rendkívül erős, hármas falrendszerrel volt körülvéve Jeruzsálem, ami önmagában magyarázza azt, hogy miért kellett négy légiót és számtalan segédcsapatot felvonultatni.” Hozzátette: annak ellenére, hogy a kor legnagyobb szabású és legjobban dokumentált ostromára került sor, viszonylag kevés régészeti bizonyítékkal rendelkeznek a történészek, ugyanis Jeruzsálem belvárosában csak 1967 után, a hatnapos háborút követően lehetett megkezdeni a kutatásokat, ráadásul a terület is rendkívül sűrűn lakott. Az északnyugati-nyugati hegyvonulatról érkező római seregek számára Jeruzsálem látványa egyszerre volt impozáns és félelmetes. A város ékköve, egyben fellegvára a Templom-hegy és a Szentély már igen messziről magára vonta a figyelmet fehér márványlapjaival és szikrázó arany díszítésével. „Aki nem látta Heródes templomát, még semmi szépet nem látott” – írta a babilóni Talmud, de Jézus tanítványai is hasonló véleményen lehettek, mert – mint Lukács evangéliuma írja – ugyancsak ámuldoztak annak hatalmas méretein és gazdagságán. A római légiók kezdeti csodálata később mély utálatba fordult, ahogy hónapokon keresztül folyamatosan bámulniuk kellett azt a közkatonák által egyszerűen csak „az az izé“-nek nevezett monstrumot, amiből a zsidók makacs és fanatikus ellenállása táplálkozott.

A nem csekély antiszemitizmussal feltüzelt legionáriusok útjában azonban egy olyan közel hat kilométer hosszú védelmi rendszer húzódott, amiről Josephus Flavius az írta, hogy „ha [I. Agrippa] befejezte volna a falat úgy, ahogy elkezdte, akkor a város valóban bevehetetlenné vált volna”. Ennek oka, hogy Jeruzsálemet délkeletről a Hinnom-, nyugatról pedig a Kidron-völgye határolja, meredek természetes akadályt jelentve a támadóknak. Nem véletlen, hogy minden korábbi támadás is az északi, a lankás hegyvonulatról érkezett, ahova ennek megfelelően a legerősebb védműveket húzták föl.

A falakat ugyan a római kormányzat – mint kiderült jogos – félelme miatt csak részben, nyolc méter magasra lehetett megépíteni, de a két méter széles, a Templom-hegy hatalmas faragott kváderköveivel megegyező falak még így is masszív védelmet nyújtottak.

„A falból 20 könyök széles és ugyanolyan magas bástyatornyok emelkedtek ki, amelyek négyszögletesek és teljesen tömörek voltak, mint maga a fal: köveik éppoly pontosan illeszkedtek egymásba, és éppoly szépek voltak, mint a templom kövei” – írja az északi, az izraeli régészek által feltárt falrészről Josephus, megemlítve a tízméterenként épített pompás bástyákat – összesen kilencven ilyen volt – amelyek tetején hálótermek, tetőterasz és esővíz felfogására alkalmas ciszternák voltak. Az északnyugati sarkában, pontosan Titus parancsnoki sátrával szemben állt a harminc méter magas, nyolcszögletű Pséphinos-bástya, aminek a tetejéről egészen a Holt-tengerig el lehetett látni. A külső falat egy, a belső kereskedelmi- és lakónegyedek védelmére szolgáló második fal védte, magát a Templom-hegyet pedig a két 25, illetve két 35 méter magas bástyatornyok közé épült Antónia-erőd biztosította.

A belső hatalmi viszályt csak az ostromgépek hangjára félretevő zsidó ellenállás harmincezer fanatikus és a fölkelés hadműveleteiben megedződött zelóta harcosból állt, akik zömében elszegényedett nincstelenek voltak és mind az elnyomó hatalmat, mind pedig az azt kiszolgáló vallási elitet gyűlölték. Meg voltak győződve, hogy ők azok, akik a dánieli „fenevadat”, a Római Birodalom hatalmát megtörik, előkészítve ezzel a Messiás uralmát. Példaképük a Törvényt „prófétai hevületből” megvédő Fineás pap volt, aki a parázna júdeai fejedelmet és moábita asszonyt átdöfte, így fordítva el a népről Isten haragját. Éppen ezért a saját népükkel is konfliktusban álltak: a mérsékelt, józan lakosságra ugyanúgy halálos ellenségként tekintettek, aminek tragikus következményei lettek.

A pészach ünnepére ugyanis közel egymillió zsidó zarándokolt föl a mediterrán világ legkülönbözőbb városaiból Jeruzsálembe, ezzel teljesítve a Tóra rendtartását. A hatalmas gyanútlan tömeget a villámgyorsan fölvonuló római légiók mind beszorították a városba, ahol később a biztos halál várt rájuk. Az ostromlók ugyanis semmi különbséget nem tettek zsidó és zsidó között, a védők viszont koloncként tekintettek rájuk, megvonva tőlük a város szűkös élelmiszertartalékait. Grüll Tibor szerint ezért nemcsak a júdeai zsidók tragédiája volt Jeruzsálem pusztulása, hanem az egész zsidóságé, hiszen szinte minden közösségből voltak áldozatok. Egyedül a zsidó-keresztény lakosság tudott időben elmenekülni, fölismerve 66-ban Cestius Gallus szír legátus csapatainak megjelenésében, majd elvonulásában Jézus szavainak beteljesülését: „amikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő elpusztulása” (Luk 21:20).

A heves ellenállás és a masszív védművek miatt hosszan tartó ostromra berendezkedő légiók közel nyolcvan kilométeres sugarú körben minden élő fát kivágtak Jeruzsálem körül, hogy a képzett hadmérnökök által tervezett és helyben megépített ostromgépek, valamint sáncok alapanyagát biztosítsák.

A hadművelet mérhetetlen faigénye közel kétezer évre pusztasággá változtatta a korábban olajfaligetekkel és szőlőkertekkel gazdagon borított régiót. Az Izraeli Régészeti Hivatal közleménye szerint az úgynevezett orosz negyedben folyó ásatás során megtalált 40-től 100 kilogrammig terjedő súlyú, gondosan csiszolt kőgolyók az első, külső fal áttörését célzó frontális támadásból maradtak ránk.

A nagy mennyiségű lövedék azt bizonyítja, hogy a niszán napján induló roham heves tüzérségi támogatást kapott, ami Rina Avner és Kfir Arbib, a kutatást vezető régészek szerint nem a tömör falak lerombolását, hanem megtisztítását szolgálta: „a bombázás célja az volt, hogy az őröket lesöpörje a falakról, ezzel fedezéket nyújtva a faltörő kosok előretolásához, amik aztán áttörték a védelmet”. Ezt a halálos lövedékzáport az úgynevezett ballisztákból lőtték ki, amelyek a római tüzérség legfontosabb fegyverei voltak. Ezek a kétkarú hajítógépek egy óriási számszeríjra emlékeztettek, az energiát adó, erősen megcsavart kenderköteleket pedig bonyolult csigarendszerrel húzták feszesre.

A négyszáz méteres hatótávolságú hajítógépek nemcsak a falat, hanem a város belsejét és a Templom udvarát is beszórták a brutális sérüléseket okozó kőgolyókkal: „…a hadigépekből óriási erővel kilőtt lövedékek az oltárba és a Templomba is becsaptak, és az áldozókat és a papokat egyformán leterítették. Így aztán sokan, akik a világ végéről siettek a híres és minden ember szemében szent helyre, előbb összerogytak, mint áldozati állataik, és vérükkel fröcskölték tele az oltárt, amelyet a görögök és barbárok egyaránt tisztelnek. Bennszülöttek és idegenek, papok és civilek hullái tornyosultak itt halomban összevissza, és vérük szinte tócsákba gyülemlett a szent helyen.” – írta róluk Josephus.

A nap 24 órájában érkező kőzápor ellen a zsidók őrszemeket állítottak a bástyákra, akik figyelmeztettek a magasra kilőtt lövedékek érkezésére. Később a rómaiak sötét festékkel kenték be a korábban jól látható fehér kőgolyókat, amelyeket így már csak az utolsó pillanatban vettek észre a védők. Az ostrom 15. napján, Artenisius hónap 7-én (kb. május 25.), a római kosok végül áttörték a részlegesen megépített harmadik fal egyik gyengébb szakaszát és elözönlötték az Újvárost. Titus bevonult seregével a falon belül az „asszíriai táborba”, ahol a hagyomány szerint nyolcszáz évvel korábban Szénacherib táborozott és ahol az Úr angyala egy éjszaka alatt lemészárolta a 185 ezres hadseregét.

Talán ebből merítettek erőt a zelóták is, akik két kegyetlen, de tehetséges hadvezérük, Simeon bar Giora és gischalai Johanán vezetésével kitörtek és felgyújtották a külső falak elestével szabaddá váló Antónia-erőd és a Felsőváros ellen épített ostromgépeket, a 15 napnyi megfeszített munkával épített rámpát pedig beomlasztották. A váratlan zsidó győzelem sokkolta a rómaiakat, akik a sok veszteséggel járó frontális támadások helyett a kiéheztetés taktikájához fordultak. Rendkívül rövid idő alatt egy hét kilométeres kőfalat és tizenhárom erődöt húztak Jeruzsálem köré, amivel véglegesen elzárták a zarándokok százezreivel túlterhelt város élelmiszerellátását.

Az éhínség hamarosan bibliai méreteket öltött, a zelóták házkutatásokat tartottak, és kivallatták a családokat, hogy hol rejtették el a gabonát, vagy egyéb élelmet. „A feleségek férjeiktől is elrabolták az élelmet, a gyermek az apjától, – és ami legborzalmasabb látvány volt – anyák kicsinyeik szájától is elvették az ennivalót” – írta a kitörő pánikról Josephus, aki a Zsidó Háború krónikájában megemlíti, hogy egy anya saját csecsemőjét sütötte meg és fogyasztotta el. Sokan a csatornákban kerestek hulladékot, és még a ganéjt is megették. Az utcákon és a romok között nyomorgó zarándokok és a szegény lakosság az éhezésben és a betegségektől ezrével hullottak el naponta, akiknek testeit a zelóták a Jeruzsálemet körülvevő szurdokokba hányták. Az ostrom végére közel hatszázezer hulla gyűlt össze a falak körül, szörnyű bűzzel árasztva el a várost és az ostromlókat.

A kétségbeesett menekülőket, időst, nőt, gyereket a rómaiak keresztre feszítették a védők szeme láttára, több ezer kereszttel borítva el a Szent Város hegyoldalait. A halál tömény illata azonban csak fokozta mind a védők, mind a támadók fanatizmusát, ez pedig előkészítette az utolsó felvonás tragédiáját.

Több hónapnyi várakozás után újra föllángoltak a harcok. A véres és kegyetlen háborúban ekkorra már maguk a rómaiak is fanatikus zsidógyűlöletből harcoltak, a Templomot pedig mindenáron el akarták pusztítani. Egy 5. századi keresztény forrás, Orosius Josephus-szal ellentétben azt állítja, hogy Titus a haditanácsban már kezdettől fogva a Szentély elpusztítására szavazott, amit Grüll Tibor szerint az is bizonyít, hogy a kőből épült és hatalmas bronzkapukkal ellátott épület egy tüzes nyílvesszőtől, vagy fáklyától sosem pusztult volna el: „Szerintem a rómaiak az ostrom után szisztematikus munkával rombolták le a Szentélyt. Előtte azonban leszedték a márvány és aranyborításokat, amit hadizsákmányként magukkal vittek.”

Elul hónap 10-én, augusztus 30-án, ugyanazon a napon, mint amikor Nabukodonozor bevette a várost, a Templom-hegy északi, utolsó védműveit is áttörték a római légiók. Az utolsó pillanatig isteni segítségben bízó zsidó lakosság a Szentély raktáraiból kitörő lángokat látva tömegével rohant a Templom udvarára. A hatalmas, rémült, imádkozó embertömeget a rómaiak kímélet nélkül legyilkolták, gyermekek, szakállas ősz öregek, átlagemberek és papok egyaránt áldozatul estek a mészárlásnak, az óriási, déli oszlopcsarnokba menekülőkre pedig egyszerűen rágyújtották a felépítményt. Josephus szerint a több tízezer megszenesedett holttestet kupacokba szedték, hogy járni lehessen tőlük.

A győztes légiók az ellenállás megtörése után pedig nekiláttak a kiégett Szentély és a város szisztematikus lerombolásának, egyedül Heródes három bástyatornyát hagyták meg emlékjelül. A hatalmas hadizsákmányt és a zsidó rabszolgákat egy hatalmas parádé keretében felvonultatták Róma utcáin, majd pedig felépíttették velük a birodalom új jelképét, a Colosseumot, amit a feltételezések szerint a Templom márvány- és aranylapjaival borítottak be, mellé pedig hamarosan a Titus-diadalív került. A győztes hadvezér nagyon népszerűvé vált Rómában, de kétéves uralkodása rövid és tragikus volt: trónra lépése után pontosan két hónappal kitört a Vezúv, elpusztítva Pompeit, a fiatal császárnak pedig egy – talán fertőzött ívóvízből származó – madárnagyságúra növő féreg támadta meg az agyát, aminek következtében iszonyatos kínok között halt meg.

Olvasson tovább: