Kereső toggle

Mi történt a város Mohamed korabeli zsidó közösségével?

Vérengzés Medinában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az arábiai félszigeten, a mai Szaúd-Arábia területén virágzó ősi zsidó közösségek működtek egészen a 7. századig. A történetük önmagában is érdekes, ám szellem- és vallástörténeti szempontból a jelentőségük túlmutat saját korukon, hiszen többségük, de különösen a medinai zsidó közösségek rendkívül intenzíven érintkeztek az új arab vallás alapítójával, Mohameddel. Mohamed évekig látogatta az itteni zsidó iskolákat, s az ősi ábrahámi hit és annak szokásai kezdetben rendkívüli módon inspirálták, olyannyira, hogy az új iszlám vallás számos elemét közvetlenül tőlük vette át. Ám amikor a medinai zsidók a prófétai szolgálatát nem fogadták el, kegyetlen gyűlölettel fordult ellenük, s igyekezett nemcsak Medinából, hanem az egész félszigetről is mindent megtagadni és kiirtani, ami zsidó.

Izrael állam megalapítása után a Föld szinte minden sarkából folyamatosan érkeznek vissza alijázók a Szentföldre. Van azonban egy ország – földrajzilag ráadásul nem is túl messze –, ahonnan 1947 óta egyetlen zsidó sem tért vissza. Ez az ország Mohamednek, az iszlám alapítójának szülőföldje, a mai Szaúd-Arábia. Pedig itt hatalmas zsidó közösségek működtek és virágoztak közel ezer éven keresztül egészen addig, amíg mintegy 1400 évvel ezelőtt a Mohamed vezette arab törzsek végleg fel nem számolták őket. Azóta egyetlen zsidó sem él a mai Szaúd-Arábia területén. Legnagyobb részüket még maga Mohamed űzte el vagy semmisítette meg 627-ben, majd „munkáját” Umar ibn al-Hattáb (azaz I. Omár) kalifa fejezte be, aki 636–637-ben az utolsó zsidókat is kiűzte innen. A kalifa lényegében Mohamed testamentumát töltötte be, aki ragaszkodott hozzá, hogy az Arab-félszigeten egyetlen más vallás képviselőit sem szabad megtűrni. Az észak-arábiai zsidó közösségek történetét s Mohameddel és a formálódó új muszlim vallással való érintkezését Hagai Mazuz izraeli orientalista kutatásai alapján igyekszünk röviden rekonstruálni.
Az Arab-félszigetre települő zsidók első hulláma vélhetően a Kr. e. 6. században, a babiloni fogság időszakában érkezhetett meg. Feltehetően Nabú-naid babilóni királlyal (a Bibliából is ismert Belsazár apja) érkeztek zsidók Arábiába, és telepedtek le Tajmá, Dédán, Keibar és Jaszrib (később Medina) oázisaiban, s hoztak itt létre babiloni képviseleteket. Ez megegyezik a palesztin Talmudban megörökített tradícióval is, miszerint „R. Johánán mondá: nyolcvanezer fiatal pap menekült Nabukodonozor seregei között, s ment az izmáelitákhoz…” Az ide települők második hulláma iszlám források alapján Kr. e. a 2. vagy az 1. században érkezhetett a szeleukida vagy a római üldözések elől menekülve. A források megemlítik, hogy a menekülők között számos papi család is volt. Más iszlám források szerint József törzsének leszármazottai és a Jeruzsálemből elmenekült lévitai papság képezte az arábiai zsidó közösség gerincét.
A Kr. u. 5. és 6. századra az észak-arábiai zsidó közösségek rendkívül megerősödtek, teljes autonómiát és szabadságot élveztek, jómódúak voltak, s nagyon komoly politikai és vallási befolyásra is szert tettek. A közösség ekkor az Szászánida vagy Újperzsa Birodalmat képviselte a térségben, kormányzóként és adószedőként, s a helyi törzsek előtt olyan tekintélyük volt, hogy egyes arab források egyenesen úgy beszéltek róluk, mint királyokról. A helyi arab törzsek a kultúrájuk miatt is felnéztek rájuk, hiszen magas színvonalú írásbeliséggel rendelkeztek. Ebben az időben az arab törzsek és a zsidó közösségek között kifejezetten békés volt a viszony. A zsidók arabul beszéltek, átvettek több arab szokást, míg az arabok nemegyszer zsidó iskolákba küldték gyermekeiket, s háború idején egymás szövetségeseként vállvetve harcoltak. Majd látni fogjuk, hogy Mohamed fellépésével mindez mennyire hamar megváltozott. Az észak-arábiai zsidó közösségekben elterjedt volt a fém-
és aranyművesség, a kereskedelem, virágzott a mezőgazdaság és az építészet, a hegytetőkön monumentális épületeket építettek. A borkereskedelem pedig annyira zsidó üzletnek számított a térségben, hogy Mohamed állítólag először egy zsidókkal szembeni gazdasági bojkott részeként tiltotta meg a borivást. Iszlám források alapján úgy tűnik, hogy a medinai zsidók többsége szigorúan követte a Tóra és a Talmud rendelkezéseit az imádkozás, a szombat megtartása, a házasság és válás, a magántulajdon stb. területén. Hagai Mazuz iszlám forrásokon alapuló kutatásai nem támasztják alá a Koránnak a medinai zsidók hitéletével kapcsolatban tett elmarasztaló kijelentéseit: „Ők (a zsidók) eltorzítják az igéket, és kiragadják azokat a szövegkörnyezetükből.” (Korán 5:13; 5:41)
Mohamed 622-ben menekült el Mekkából, miután annak lakói megpróbálták megölni. Innen Jászribba (Medina) menekült. A városban és a térségében ekkor három zsidó és két arab törzs élt. Mohamedet a két arab törzs invitálta Medinába, hogy segítsen a vitás kérdéseikben közvetíteni. Szövetséget is kötöttek vele, s vezetőjüknek nevezték ki. Mohamed hamarosan a zsidókkal is szövetségre lépett. Közel két éven át látogatta a helyi zsidó közösségek iskoláit, hallgatta a zsidó tanítókat, s ismerkedett az ószövetségi tanokkal és zsidó szokásokkal. Ez az időszak nagyon nagy hatással volt az új vallás számos elemére, s nem egy zsidó szokást emelt be a rituálék közé, például a napi többszöri imát, a meghatározott égtáj felé imádkozást (kibla), a disznóhús evésének tilalmát, a rituális vágást vagy a rendszeres böjtölést. Mohamed – alkalmazkodva a zsidóktól tanultakhoz – végül arról próbálta a medinai zsidókat meggyőzni, hogy ő Mózes utóda, Izrael legitim prófétája, ezért csatlakozzanak az új valláshoz. A zsidók azonban a Talmudra hivatkozva ellenálltak, szerintük a próféták kora lejárt, ezért ő nem lehet igaz próféta. Mohamed ekkor és ezért gyűlölte meg a zsidókat – egyszer és mindenkorra.

Az első intifáda

Megelégelve a medinai zsidók ellenállását Mohamed 624-ben taktikát váltott. Követőit arra biztatta, hogy félemlítsék meg a zsidókat. Az első áldozatuk az egyik zsidó törzs feje volt, a kiváló tehetségű Ka’b bin al-Asraf, akit Mohamed barátai az éjszaka közepén csaltak ki a házából, majd megtámadták, s levágták a fejét. A gyilkosság másnapján Mohamed Ka’b fejét felemelve kijelentette: „Minden zsidót öljetek meg!” Ezt követően vérengzés indult a korábban békés városban, s a zsidók és arabok évszázados barátsága ezzel egyszer s mindenkorra véget ért. A feljegyzések szerint Mohamed ekkor az iszlám vallásgyakorlatban is igyekezett minden zsidó hatást felszámolni. Az imádkozás iránya már nem Jeruzsálem lett, hanem Mekka, s a jom kippuri napra emlékeztető rendszeres böjtölésből megszületett a ramadán. Mohamed azonban tisztában volt vele, hogy katonailag nem olyan erős, hogy az egyesített zsidó törzseket le tudja győzni, viszont tisztában volt azzal is, hogy ez a három törzs mennyire megosztott. Ezt kihasználva kettővel szövetségre lépett, hogy így semlegesítse őket, míg megpróbált a harmadikkal leszámolni. Ez sikerült neki, a Banu Kainuka törzset legyőzte, a közösség megadta magát. Mohamed a törzs minden tagját ki akarta irtani, de az arab törzsek egy nagyon befolyásos szövetségese, Abdullah Ibn Ubajj ezt nem engedte neki. A sorsuk ezért a kiűzetés lett, s végül Edreiben, a mai Jordániában telepedtek le. A vagyonukat Mohamed lefoglalta, ezzel gazdaságilag jelentősen megerősítette a saját pozícióit. A másik zsidó törzzsel, a Banu Nadirral szemben ugyanezt a taktikát alkalmazta, szövetségre lépett ugyanis a harmadik, Banu Kurajsza törzzsel. Az így magára maradt törzset legyőzte, a mészárlás pedig újfent Ubajj közbenjárása miatt maradt el. A harmadik törzsnek azonban már nem volt ilyen szerencséje, ugyanis a zsidók jótevője, Ubajj időközben meghalt, s miután az arabok őket is legyőzték, nem volt kegyelem. A gyermekeket eladták, a nőket egymás között elosztották, 750 férfit pedig Medina piacterén fejeztek le. A kivégzés vezetője a síita iszlám megalapítója, Ali Ibn Abi Tálib (Ali kalifa) volt, aki egymaga húsz ember fejét vágta le. A muszlim tradíció megjegyzi, hogy Medina piacterén patakokban folyt a vér. Sajnálatos módon a három zsidó közösség sorsát megpecsételte az egymás közötti ellenségeskedés: a nyilvánvaló veszedelem ellenére is jobban megbíztak a Mohamed vezette arabokban, mint egymásban.

„…emlékezzetek Keibarra…”

A medinai zsidó közösségek felszámolása után Mohamed az észak-arábiai zsidóság egyik utolsó erőssége, Keibar ellen fordult. Ez a város Medinától 140 kilométerre északnyugatra található, s a feljegyzések szerint Arábia egyik leggazdagabb városa volt. Muszlim források szerint lakói kizárólag Árontól származó papi családok voltak, akik jó viszonyt ápoltak a medinaiakkal is. A Mohamed vezette arabok egy véres csatában bevették a várost, ám itt a zsidókat nem akarták kiirtani, hiszen mezőgazdasági és kereskedelmi ismereteikre nagy szükségük volt. A vagyonukat természetesen azonnal elvették. Ez a győzelem azonban Mohamednek is nagyon sokba került. A hagyományok szerint egy Keibarból származó zsidó nő volt az, aki mérgezett bárányhússal próbált Mohameden bosszút állni. Bár a merénylet végül nem sikerült, Mohamed nem halt meg, de maradandó emlékét a testében állítólag haláláig viselte. A zsidóknak kezdetben megengedték, hogy a városban maradjanak, de a hitetleneknek fizetendő adón túl még mindennek, amit megtermeltek, a felét le kellett adniuk, s így dhimmiként, vagyis másodrangú nem muzulmán polgárokként élhettek. Mohamednek a gazdag zsidó Keibar felett aratott győzelme pedig nagyon beégett a muszlim történeti emlékezetbe, olyannyira, hogy a palesztin utcákon a mai napig leggyakrabban hallható rigmus a „Zsidók, emlékezzetek Keibarra, Mohamed hadserege visszatér”. A síita oldalon nem kevésbé eleven ugyanez a tradíció. A Hezbollah terroristái a második libanoni háború idején az Izraelre szórt Fajr-5 rakétákat „Keibar rakétáknak” nevezték, az irániak pedig egy 2002-ben kifejlesztett gépkarabélynak adták a „Keibar KH 2000” nevet.
A zsidó közösségek végleges felszámolását Umar Ibn al Khattab kalifa végezte el, aki Mohamed kérésének engedelmeskedve néhány év múlva az iszlám hitre nem tért utolsó zsidókat is elűzte Keibarból. Ezek szétszóródtak Arábiában, de néhány apró közösség egészen a 10. századig kitartott. Az adóterhek növekedésével azonban ezek is vagy végleg eltűntek vagy iszlám hitre tértek. Bizánci források később megjegyzik, hogy miután a zsidók elhagyták Észak-Arábiát, az egykor oly virágzó pompás oázisok elhagyott pusztasággá váltak. A víz céltalanul folyt szét, s a termékeny, értékes talaj maláriával fertőzött mocsarakká vált. Muszlim geográfusok siránkozva jegyezték fel később a területek pusztulását: „Tajmá romokban, Fadak eltűnt, még a romjait se látni, Medina csak árnyéka korábbi dicsőségének, várai romokban, erősségei sehol, Keibarban pedig olyan a forróság, hogy még a fekete rabszolgák se bírják ki.” Szaúd-Arábia egykori gazdag zsidó öröksége egyszer s mindenkorra eltűnt a történelemben.

Olvasson tovább: