Kereső toggle

Hanuka karácsonykor: a két testamentum ünnepe

Légy hű mindhalálig!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idén találkozik a naptárban a hanuka és a karácsony: december 24-én egy időben gyújtják meg a nyolcágú gyertyatartón és a karácsonyfán az első gyertyát. Abból az alkalomból, hogy a zsidóság és a keresztény világ egy időben ünnepel, arra keressük a választ, hogy milyen közös örökségben osztozik a kereszténység a judaizmussal a fények ünnepén.

A hanuka történelmi eseményekben gyökerező ünnep, nem szerepel a Tórában. Neve felszentelést jelent. Arra emlékeztet, hogy a zsidóság szent helyét, a jeruzsálemi Templomot időszámításunk előtt 164-ben nagy harcok árán visszafoglalták és újra felszentelték a makkabeus felkelők, akik az erőszakos görögösítés ellen küzdöttek őseik hitének szabad gyakorlásáért Júdeában.

Első pillantásra talán az a legfeltűnőbb hasonlóság a karácsony és a hanuka között, hogy a lámpagyújtás, az otthonok díszkivilágítása szerves része az ünnepnek. Annál is inkább kedvelt vonásuk, mert a kis lángok, lámpások látványa oldja a hosszú téli napok sötétségét. Mindkét ünnep közel van a téli napfordulóhoz. Az ókori pogányságnak az „újjászülető Naphoz” kapcsolódó hitvilágát figyelembe véve a zsidóságnak ezt az ünnepét a külvilág számára legkönnyebb volt a fények ünnepének értelmezni, és hasonlóképpen történt a kereszténység korai évszázadaiban, amikor a téli napfordulóhoz kapcsolódó pogány ünnepek kioltása érdekében az egyház Krisztus születésének ünnepévé tette december 25-ét, hogy előtérbe helyezze a betlehemi csillag és a világ világossága üzenetét.

A zsidóság és a kereszténység együttélésének évszázadaiban a középkorban kialakult az a szokás, hogy a karácsonyi ajándékozás mintájára hanukára ajándékot kapjanak a zsidó gyermekek, hogy ők se maradjanak ki ebből az örömből. Így a másik hasonló vonás az ajándékozás, ami a hanukának nem volt eredetileg része, de manapság a nyolcnapos ünnep minden napján szokás ajándékot adni a gyermekeknek, akik a nyolcágú hanuka-gyertyatartón (a hanukiján) minden nap eggyel több lángot gyújthatnak meg egy kilencedik, különálló gyertya segítségével, amit a gyertyatartó szolgájának (sammasnak, vagy samesznek) neveznek.

A hanuka eredetéhez azonban sokkal mélyebben gyökerező közös szellemi örökség kapcsolódik, mint a gyertyafény és az ajándékozás.

E rövid cikk keretében négy szempontból lehet összefoglalni ezt a közös zsidó-keresztény örökséget: ránk maradt két irodalmi mű, a Makkabeusokról szóló két könyv, amely azóta is közös kincse a zsidóságnak és a kereszténységnek; a második morális örökség: az üldözés idején a hithez hűséges emberek a vértanúság eszményét hagyományozták az utókorra; a harmadik teológiai, mert a test feltámadásába vetett hit ekkortól nyert egyértelmű kifejezést; a negyedik pedig a történelmi eseményeknek a feljegyzéséből leszűrhető tanulság, ahogyan az első dokumentált vallásüldözés zajlott, és ahogyan a nagyhatalmak között őrlődő kis ország, Júdea végül minden tekintetben kiharcolta a függetlenségét.

A Makkabeusok első és második könyve az intertestamentális kor két fontos dokumentuma. Az újszövetségi iratok keletkezését megelőzően négy évszázad telt el az utolsó ószövetségi prófétai irat, Malakiás könyve keletkezése óta. A két testamentum közötti, úgynevezett intertestamentális kor irodalmában kiemelkedő helyet foglalnak el a makkabeusokról írt könyvek, amelyek megbecsült olvasmányok voltak a kereszténység évszázadai során. Habár nem részei a palesztinai héber kánonnak, de az alexandriai zsidóság kánonjában, a héber Szentírás görög fordításában benne vannak. Éppen a Septuagintában elfoglalt sorrendjük alapján kapták a címüket, és nem azért, mintha a Makkabeusok második könyve folytatása lenne az elsőnek. Eredetileg a reformáció bibliafordításaiban is helyet kaptak, mint a hitet erősítő történelmi olvasmányok, így például az 1590-es Vizsolyi Biblia függelékében is megtalálhatók.

A két könyv más-más szemszögből és más időkeretben írja le az eseményeket, részben egymással átfedésben. Szerzőjük és koncepciójuk is eltér. Míg a Makkabeusok első könyve egy közel negyvenéves időszakot fog át, eredetileg héber nyelven íródhatott, és részletesen leírja a háború lefolyását Júdea teljes függetlenségének kivívásáig, addig a második könyv a hellén uralkodókkal szemben a kinyilatkoztatott törvények megtartásáért vívott küzdelmet az ellenállás kezdetétől egy rövidebb, mintegy húszéves időszakot átfogva csak a Jeruzsálem feletti fennhatóság visszaszerzéséig beszéli el görög ajkú olvasóinak.

A Makkabeusok első könyve főként a politikai erőkre koncentrál, és hősei a nemzeti egységért és az idegen uralommal szembeni függetlenségért küzdenek.

Az olvasó szeme előtt politikai eseménysorozatként bontakozik ki a felkelés, aminek az előzménye a szeleukida uralkodó, Antiokhosz Epifanész i. e. 175-ben történő trónra lépése és rendelkezése, amivel alattvalóit pogány áldozatok bemutatására kötelezi, és halálbüntetés terhe mellett betiltja a zsidó vallásgyakorlat minden formáját.

Az ősi törvények megtartásáért egy Modiin városából származó pap, a Hasmóneus Matitiász (Matitjáhu) vezetésével indult el a fegyveres küzdelem, akinek öt fia közül az első, Júda érdemelte ki a pöröly, azaz Makkabi nevet hadvezéri képességei miatt. Júdás Makkabeus többi testvérére is ráragadt a melléknév, mert mind az öten követték atyjuk küldetését, és egymást követően vezették a népet mind a háborúban, mind az időszakos békeidőkben.

A könyvből kiviláglik, hogy a szírek elleni katonai győzelmeket az Írásokba vetett hit motiválja, de a cselekvés az ember kezében van. A körülményekhez alkalmazkodó taktika, például az éjszakai gerillaharc, az ellenség megosztottságát kiaknázó politika és a lakosság támogatása együttesen megfordította a reménytelennek látszó küzdelmet. A rátermett katonai vezetésnek köszönhetően a vegyes lakosságú területeken rendszeresen meg tudták védeni a zsidó lakosságot a Samariába és a tengerparti városokba telepített idegen kolóniákkal szemben; ahol pedig erre nem volt kilátás, például a Jordánon túli területeken, onnan tömegével kimenekítették őket. Ez is mutatja, hogy a makkabeusoknak a zsidó enklávék sorsa nem volt közömbös, és számukra nemcsak Júdea területi egysége volt fontos, hanem az eredeti egységes izraeli királyság területe lebegett célként a szemük előtt.

Az elbeszélés gyakorta a szikár tényekre szorítkozik: szövetségek köttetnek és bomlanak fel, érdekek és hadak feszülnek szembe egymással, árulások vagy szerencsés megmenekülések történnek, a katonai vereségek és győzelmek drámai fordulatain keresztül vezet az út az új erőegyensúlyig, melyben Júdea immár mint Róma szövetségese és mint szuverén állam lép a nemzetközi porondra, Egyiptom és a szír Szeleukida Birodalom mellett, azok római fékrendszereként.

Az első könyv az utolsó makkabeus fivér fiának, I. Johannész Hürkánosz főpapnak az i. e. 135-ben történő trónra lépéséig rögzíti az eseményeket, aki ezzel a hasmoneus dinasztia megalapítója lett.

A második könyv szerzője az i. e. 180-tól 160-ig terjedő időszakot beszéli el. Foglalkozik a jeruzsálemi papsággal, felrója a hellenizált elit hitehagyásának súlyos voltát, és részletesen bemutatja az Antiokhosz Epifanész alatti kegyetlen üldözést, a Templom beszennyezését pogány rituálékkal és orgiákkal. A szerző főként az események mögött húzódó természetfeletti okokra kíván rámutatni: a bűnök büntetésére és az isteni igazságosságra, az ima erejére és a Mindenható hathatós segítségére népe oldalán. Nem ritkán angyali beavatkozások, angyalokról látott víziók formájában érkezik az események fordulata, ami váratlan csapást mér az ellenségre.

A könyv úgy mutatja be a makkabeus hadvezéreket, mint akik nagy beszédeket intéztek a néphez. A csaták előtt az Írásokba vetett hittel Izrael régi nagy katonai győzelmeire emlékeztették seregüket, melyet rendszeresen szinte sebtében, kürtfúvással trombitáltak össze Júdea és Samaria faluiból. A katonák bátorságot merítettek e szavakból, imában Isten segítségét kérték, és rendszeresen nagy túlerővel szemben is megállták a helyüket. A második könyv a jeruzsálemi Templom megtisztításának és újraszentelésének ünnepét beszéli el, és Júdás Makkabeus győztes harcaival zárul.

A vértanúság eszményét azok a hitükhöz hűséges emberek adták, akikről az Újszövetség lapjain a Zsidókhoz írt levél szerzője emlékezik meg: „Akik hit által országokat győztek le…erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait. Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat; mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek.” (Zsidókhoz írt levél 11:33–35)

A két makkabeusi könyv stílusa és tartalma megfelel a szírek elleni harc két fő erejének: a nemzeti függetlenségért és területi egységért küzdő „vallási nacionalista” irányzatnak és a haszidok irányzatának, azoknak a hívőknek, akik Ezsdrás (Ezra) vallási reformja óta több nemzedéken át a Törvény mély ismeretén és szeretetén nőttek fel. A haszid szó a buzgó hívő szinonimája, aki hűséges a szövetséghez. A haszidok inkább választották a kimenekülést a civilizációból a pusztába, sőt, a halált, hogysem megszegjék Isten Törvényét.

A test feltámadásába vetett hit egyértelmű kifejezést nyert a véres üldözés idején, amikor sokan mindhalálig kitartottak a kínpróbákban.

Egyszer hét testvért anyjukkal együtt letartóztattak és megkorbácsoltak, hogy rávegyék őket a törvényellenes étel megevésére. Mivel ennek ellenálltak, ezért szörnyű kínzásoknak vetették őket alá, amit anyjuknak végig kellett néznie. Mind visszautasították a szabadulást, egyikük így vallotta meg a hitét: „Elfogadhatjuk ember kezéből a halált, ha közben reménységgel várhatjuk az Istentől megígért reményünk beteljesedését, ezt, hogy ő ismét feltámaszt minket. De a te számodra nem lesz feltámadás az életre.” (Makkabeusok 2. könyve 7:14; Répás László fordításában). Édesanyjuk héberül bátorította őket, hogy a Teremtő, aki megformálta őket a méhében, egy napon visszaadja beléjük az életet és leheletet, mert ragaszkodtak a törvényeihez. Ezért mindnyájan visszautasították a szabadulást, az igazak föltámadása reményében.

Az eredetileg az erőszakos hellenizáció ellen indított makkabeus szabadságharc messzeható következménye az lett, hogy a zsidó állam a korábbinál nagyobb területű, szuverén állammá nőtte ki magát, Júdea pedig etnikailag és vallási szempontból jóval egységesebbé vált. A nemzeti és vallási egység legfőbb letéteményese a hasmoneus főpap volt, aki egy személyben viselte a főpap, az államfő és a legfőbb katonai vezető tisztségét. Bár ez a berendezkedés szükségképpen magában hordozta a hatalmi ágak törvényellenes egybeolvadását, és teret adott a korrupciónak, ennek ellenére az újra felszentelt második Templom legitimitását az Újszövetség sem vitatja: János evangéliuma megemlíti, hogy Jézus jelen volt a templomszentelés ünnepén, és nyilvánosan tanított a Salamon tornáca nevű oszlopcsarnokban. (János evangéliuma 10:22–23)

A hanuka üzenete összeköti a két szövetség népét, hiszen a hitért a halált is vállaló kegyesek mind a zsidó, mind a keresztény mártírok előfutárai lettek, a vértanúk példaképeivé váltak, korszakokon át.

Olvasson tovább: