Kereső toggle

Megrázó könyv a keresztények szenvedéseiről

Mártírok Jézusért

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miután az Iszlám Államnak hűséget esküdött két fiatal terrorista lefejezett egy idős katolikus papot Normandiában, több elemző azt állította, hogy új fejezet kezdődött a terrorszervezet történetében, nevezetesen az, hogy most már nyíltan keresztények ellen támadnak. Valójában azonban egy tavaly megjelent kutatás szerint a világon minden öt percben meggyilkolnak egy keresztényt a hite miatt, és ebben az Iszlám Állam mellett más csoportok is jelentős szerepet játszanak. A mai mártírokról írt könyvet a Vértanúk Hangja keresztény jogvédő szervezet. A tavasszal megjelent, nagy sikerű I Am N (N vagyok) című kötetet – amelyben tragikus veszteségekről és csodálatos szabadulásokról beszélnek szemtanúk - ősszel magyarul is kiadja a Patmos Records Kiadó. Részlet a könyvből, arról a napról, amikor az Iszlám Állam elfoglalta az iraki Moszul városát.

2014 júniusa olyan volt, mint bármely más nap az iraki Moszulban: forró és poros, emberektől, forgalomtól, árusok zajától nyüzsgő. Az emberek tódultak a piacokra Irak második legnagyobb, hatszázhatvanezer fős városában. A forgalmas utcákon autók kürtjének zaja hallatszott, és a lárma a nap folyamán egyre csak fokozódott. Délre már olyan zaj volt, mintha feketerigók egész raja lepte volna el a várost.

Ekkor történt, hogy a hatvanöt éves Abu Fadi, aki Moszulban született, és csak néhány kilométerre lakott a várostól, egy mindent megváltoztató telefonhívást kapott. Némelyek számára egy ilyen hívás azt jelentette, hogy életük végső szakaszába érkezett. Sokszor szó szerint az életük végét. „Abu – szólt egy barátja arabul –, jön az Iszlám Állam! Megbízható forrásból tudjuk. Ma van a napja.” Már hetek óta terjedt a pletyka, hogy az ISIS önjelölt terroristái, akik már más iraki városokat is feldúltak, Moszult szemelték ki a következő célpontként. Itt élt Abu édesanyja, Sara, és nővére, Dleen. Keresztényként nagy veszély leselkedett rájuk. Az ISIS gyűlöli az embe-reket, de különösen a keresztényeket. A Jézusban hívők számára ultimátumot adnak, miszerint választhatnak: áttérnek az iszlámra, fizetik a rendkívül magas adót, elmennek, vagy megölik őket.

„Hogyan szabadíthatnánk ki anyámat és a testvéremet?” – kérdezte Abu. Mindkét nő mozgássérült volt, csak kerekesszékkel tudtak közlekedni. „Nem lesz könnyű – válaszolt barátja. – Ha pedig Moszul elesik, nemsokára a te városod következik. Nagyon kell imádkoznunk, Abu.” Ekkor hatalmas robaj szakította félbe.

Az ISIS egy robbanóanyagokkal töltött katonai víztartálykocsit robbantott a Moszul Hotel közelében, ahol a kormányzati biztonsági tisztek állomásoztak. A vonal megszakadt. Káosz lepte el Moszult. Páncélozott járművek dübörögtek végig az utcákon. Az ISIS csapatai elkezdték kiszabadítani az első, mintegy ezer foglyot. Kitört a tűzharc. Egy nő, akinek ezen a napon lett volna az esküvője, az egyik robbanásban halt meg.

Az ISIS harcosai letépték a Mar Afram (Mar = szent, mártír) szír ortodox katedrálisról a keresztet, és helyette hangszórókat szereltek fel, melyek azt hirdették, hogy nem Jézus az út, hanem az iszlám. Mindenütt eluralkodott a káosz. Az emberek az autóikba menekítették javaikat; a forgalmi dugók elzárták az utakat; a pánik sikolyai visszhangzottak mindenütt. Abu moszuli barátja időnként bejelentkezett telefonon, és egyszer csak így szólt: „Az iraki hadsereg most menekül a városból.”

A következő hetekben Abu megszerezte az engedélyt egy ISIS-bírától, mely lehetővé tette, hogy anyja és nővére Moszulban maradjanak. Néhány héttel Moszul bevétele után az ISIS elsöpörte Abu városát is, mint ahogy tartott is tőle. Számos keresztény gyorsan csomagolt és elmenekült, de Abu és felesége, Rukia, nem hagyhatta magára Sarát és Dleent Moszulban.

Tizenhat napig az ISIS megszállás alatt tartotta a területet, ahol Abu élt – ez a tizenhat nap Abu számára tizenhat évnek tűnt. „Kérlek, gyertek értem, Abu! – kérte anyja egy újabb hívás alkalmával. – Nem vagyunk itt biztonságban. El kell…” Egy mély férfihang szólt közbe a telefon túloldalán. „Na ide figyeljenek! – szólt az ISIS katonája – Ha nem viszik el innen ezt a két hitetlen kutyát, akkor vagy puskát tartok a fejükhöz, és áttérnek az iszlámra, vagy kidobjuk őket az utcára!”

Abu nem tudta aznap elvinni édesanyját, mert a városból menekülő emberek áradatával találta volna szembe magát. Engedélyezték, hogy a két nő egy muszlim szomszédnál maradjon éjszakára. Azonban egy ISIS-katona lefoglalta a házukat, kivett egy festékszórót a táskájából, és megjelölte a házat a ن jellel, amely az arab n betű a „nazarénusok” megjelölésére, mely itt azt jelentette, hogy „Itt keresztények laknak. Az Iszlám Állam tulajdona.” Mivel Abu nem tudta anyját és nővérét elhozni, ezért egy muszlim barátját kérte meg, hogy vigye el hozzá a két asszonyt. A terv az volt, hogy megérkezésük után Abuval együtt elmennek. Ahhoz a közel negyven-ezer keresztényhez hasonlóan, akik elmenekültek a Moszulban és a környező területeken zajló tisztogatások elől, bedobálták a legfontosabb dolgokat, ami egy autóba befért, és kelet felé vették az irányt, a mintegy száz kilométerre fekvő Erbíl városába, ahol viszonylagos biztonság várta őket.

Abu és családja hamarosan megérkezett az első ellenőrző pontra. Az autók tömött sorokban álltak, emberekkel és holmikkal megrakodva. Kipufogófüst árasztotta el a levegőt. Az ISIS őrei lőfegyverekkel és kardokkal felfegyverkezve álltak. Abu imádkozott, hogy legyen bátorsága kiállni a hite mellett. „Kik vagytok?” – kérdezte egy őr. – „Keresztények vagyunk, és Moszulból jövünk, mert nem kaptunk engedélyt, hogy muszlim területen maradjunk” – felelte Abu. Az őr a többiekkel együtt megakadályozta, hogy a család továbbmenjen. Ehelyett értesítették a feletteseiket. Félóra múlva két fényes terepjáró jelent meg. Vadonatúj, drága lőfegyverekkel felszerelt fiatal férfiak szálltak ki, és kérdésekkel kezdték bombázni a családtagokat. Abu őszintén válaszolt: „Igen, keresztények vagyunk.” – „Neked és a hitetlen családodnak nincs már lehetőségetek elmenni – mondta a vezető. – Át kell térnetek az iszlámra, vagy meghaltok. Ennyi az egész. Egyszerű a döntés, nem?” Abu könyörögve kérte a férfit, hogy engedje el a családját. A Koránra hivatkozott, mondván, abban az áll, hogy a keresztények élhetnek, ha megfizetik a dzsizját, vagyis az iszlám adót. A párbeszéd még keserves kilencven perc után is folytatódott, mintha csak egy ketyegő időzített bombán ülnének, amely bármely pillanatban felrobbanhat. Közben az egyik ISIS-harcos egy karddal hadonászott, készen állva arra, hogy lecsap Abura, ha menekülni próbál.

„Elég! – jelentette ki a vezető, azzal megragadta Abu karját és elvezette, miközben felesége, anyja, nővére sírtak, könyörögtek és imádkoztak. – Készülj fel a halálra! – fenyegetőzött, térdre kényszerítve Abut. – Ez az utolsó esélyed. Hajlandó vagy áttérni az iszlámra?”

Abu visszanézett a három nőre, aztán az égre tekintett. Erőért, bölcsességért és bátorságért imádkozott. Bár gyengének érezte magát, és számított rá, hogy a kard bármely pillanatban lecsaphat, érezte, hogy Isten békessége megerősíti. „Nem, nem leszek muszlim. Nem tagadom meg Jézust.”

A férfi felemelte a kardot. Abu lehajtotta a fejét, becsukta a szemét, és imádkozott. Aztán hallotta, amint még egy jármű érkezik, és kifújta a levegőt. Egy újabb fekete terepjáró jött, amelyből egy másik ISIS-tisztviselő szállt ki, aki a helyzet felől érdeklődött, majd odament Abu mellé. „Van számodra egy üzenetem, amit közvetítened kell az egyházad vezetőinek, miután elhagyod az országunkat – mondta. – Mi győztesek vagyunk. Követni fogunk titeket, keresztényeket az egész világon. El fogjuk érni a Vatikánt, és ha kell, a pápát is iszlám hitre térítjük.” Abu nem tudta, mit mondjon, de vigyázott, hogy semmi olyan kijelentés ne hagyja el a száját, ami tiszteletlen volna a muszlimokkal szemben. Egyszerűen légy őszinte, mondta magának. „Nem akarunk ártani senkinek – mondta. – Csak a hitünket szeretnénk gyakorolni.”

A tisztviselő ránézett, és köpött egyet. „Takarodjatok innen, kutyák!” – mondta, azzal elfordult és elment. A második ellenőrző ponton az ISIS harcosai ismét feltartóztatták a családot. Felhívták az első ellenőrző pontnál lévő katonákat, és azt az utasítást kapták, hogy kutassák át az autót az értéktárgyakért. Abu mindent átadott. Amikor az egyik őr megtalálta a pénzt, amit Abu felesége az ülés mögé rejtett, azonnal kiszállították őket az autóból.

„Ha áttértek – szólt az őr –, mindent visszakaptok, amit elvettünk tőletek. Még védelmet is kaptok. Tehát, csak annyit kell mondanotok, hogy az iszlámot választjátok!” – „Keresztény vagyok” – mondta Abu. Csakúgy, mint az első esetben, hosszadalmas szócsata vette kezdetét. Az ISIS-katona az iszlám hitre való áttérésről győzködte Abut, ő pedig minden alkalommal udvariasan, de határozottan kijelentette, hogy ő keresztény, és nem akar áttérni. Végül egy másik őr – egy felettes – jött elő az őrhelyről, és kérdésekkel árasztotta el Abut. Ez az ember, gondolta Abu, más, mint a többi: olyan, mintha egy színdarabot játszana, de a lelke mélyén más jellem. „Tehát, otthagytátok az otthonotokat, és hajlandóak vagytok fizetni az adót?” – kérdezte a felettes katona.

Abu bólintott. Igen, az előző ellenőrző ponton jelentős pénzösszeget koboztak el tőlük, amit adófizetésre lehetett volna fordítani. És igen, volt egy saját házuk is. A felettes utasította a kihallgatást végző katonát, hogy menjen el telefonálni. Miután a katona elment, a felettes Abu felé fordult. „Menjetek el! – mondta. – Gyorsan.”

Abu úgy érezte magát, mint egy hal, ami fennakadt a horgon, majd a horgász hirtelen elvágta a damilt, és az szabaddá vált. Biccentett és az autóhoz sietett. Amikor elérték Erbílt, látták, hogy a város már zsúfolásig megtelt szír menekültekkel. Mivel az ISIS tisztogatást hajt végre Irakban, ezért egyre többen érkeznek, így a város napról napra egyre jobban terjeszkedik. Emberek, akik mindenüket feláldozták. Maguk mögött hagyták otthonaikat, az életet, amit éltek, a jövővel kapcsolatban szövögetett álmaikat, választva inkább azt, hogy Istenben bíznak, és szolgálják őt, bárhová vezeti is őket.

Erbílben borzasztó állapotok uralkodtak. A szemét és a kezeletlen szennyvíz émelyítő bűze áradt. Az emberek takarókból, törülközőkből, csomagolóanyagból rögtönzött sátrakban húzták meg magukat – bármiben, ami megvédte őket a tűző napsütéstől és tikkasztó hőségtől. Kétségbeesetten kutattak víz és élelem után.

Abu ilyen körülmények közt állított fel ponyvából egy fél sátrat a családja számára. „Most adjunk hálát Istennek a biztonságos utazásért” – mondta csendben, majd lehajtották a fejüket, és imádkozni kezdtek. (Fordította: Kincs Veronika)

Olvasson tovább: