Kereső toggle

Hűtlenség, bosszú, hedonizmus

A mitológiai feltámadás-történetek természetrajza

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kultúrtörténeti szempontból tény, hogy a cselekmény, amelyben egy istenség feláldozza magát, majd halála után feltámad, nem csak keresztény sajátosság. Mire a Názáreti Jézus megszületett Izrael egyik falucskájában, addigra a nagy ókori kultúrákban a különböző meghaló-feltámadó istenek tucatjai sorakoztak fel. A „Jézus-sztorival” ellentétben azonban ezek a vallásos fikciók számát szaporították, és nem hirdettek szeretetből fakadó univerzális megváltást.

A halálból visszatérő eposz-hősök közé tartozik Baál, de felsorakozik a homályos régmúltból a sumer Dumuzi, a föníciai Adón (görög nevén Adónisz), a híres egyiptomi Ozirisz vagy a távoli azték Quetzalcoatl. Ünnepeik egyértelműen a természet periódusaihoz, a földművelési ciklusokhoz igazodtak. A mítoszokat az eposzok szövegeiből és a hagyományos szertartásokból rekonstruálhatjuk. Lássunk néhány példát arra, hogy az Evangéliumok szülőföldjén, a Mezopotámiától Hellászig nagyjából egységes mitológia szerint miért is volt érdemes meghalni, feltámadni!

Az eposzköltészet legrégebbi ismert darabjai, az uruki hőseposzok beszámolója szerint a sumer pásztor-isten Dumuzi („hűséges” vagy „igaz fiú”) pokoli alászállása nem szolidaritásból, sem harci kedvéből, hanem hűtlensége okán történik. Felesége az ókori mezopotámiai kultuszok legfontosabb hölgytagja: a szerelem, a termékenység és a háború istennője, Inanna, akit saját nővére, az alvilág uralkodója tartott fogságban. Mivel halálával – és termékenységet biztosító nászuk végével – meghalt a természet is, csak Enki főisten közbenjárására éledhetett újjá azzal a kiegyezéssel, hogy valaki átveszi ott a helyét.  De mivel lent tartózkodása alatt Dumuzi megcsalta, Inanna őt választja maga helyett. Ezután hat hónapot önmaga, hat hónapot férje tölt az enyészetben, ezzel adva meg a természet – a termékeny és terméketlen időszakok – körforgását, a sumer hőseposzok magyarázatában. Ugyanilyen forgatókönyv szerint alakult utódjának, a babilóni Tammúznak, Istár (Astart) istennő szeretőjének sorsa, kinek lelkét az alvilág könyörtelen akkád démonai, a galluk ragadták el. Kálváriája után Tammúz elnyerte a sémi naptár negyedik havát, mikoris évente meggyászolták halálát: a nőknek le kellett vágatni hajukat, vagy egy napig prostituáltként kellett pénzt keresniük a szentély számára.

A monoteizmus előtti sémita világképről regélnek az Ugariti eposzok.

A Kr.e. 1350 körül lejegyzett, Baál és Anat című 500 soros költeményben olvashatjuk, amint a harmadik istengenerációhoz tartozó Baál – állandó eposzi jelzője az „erős” – a lázadó istenek nevében küzdött a keringő kígyóval, legyőzte Jammot, a tenger istenét. Ezután kényszerűen elfogadta a halál (Mót) meghívását, aki – vesztére –  erősebbnek bizonyult az erősnél. Nem nézte tétlenül szerelme elvesztését hitvese-nővére, Anat, aki elsőszámú istennőhöz méltón „megragadja Él fiát, Mótot, karddal fölvágja őt, tőrével átszúrja őt, tűzzel megperzseli, kövek közt megőrli, mezőn porát széthinti, maradékát madarak megeszik”. Bátorsága eredményeként „íme él erős Baál, íme van hős ura a földnek”, ki ezután „eszi az erősödés kenyerét, és issza a vigasztalás borát”, és kinek ezután alattvalóivá lesznek a holt lelkek, istenek és emberek. Nem is csoda, hogy egy ilyen vitézi hérosz nemcsak hogy palotát kapott az istenek közt a szent Szapon-hegy csúcsán, de személye mögött a főisten, Él kultusza is jócskán háttérbe szorult.

Nem vitás, az amorózó-istenek csúcsán Adónisz áll. A szíriai–föníciai istenek görögösített, mirhafától született szépségideálja a szerelem istennőjének kedvese. Aphrodité csecsemőkorában talált rá a gyönyörű babára, és elrejtvén egy ládában, az Alvilág úrnőjének gondjaira bízta, aki azonban belekukkantott, és elbűvölve a gyermektől esze ágában sem volt többé visszaadni őt. Más olvasatban az ifjút egy vadkan ölte meg vadászat közben. Mindegyik változat vége Aphrodité diadala, aki kijárta Adónisz visszatérését az élők közé.

Habár a Rómában is igen tisztelt Attisznak, a frígiai istenanya (Kübelé) szerelmének már születése csodás (érintetlen anyától), mégis egy közönséges vadkan végzett vele. Más variáció őrült szerelme okán egy fenyőfa alatti (ön)kasztrációt említ (ami után maga is fenyővé változott), egy harmadik szerint pedig egy nimfával való hűtlenkedése miatt a féltékeny istennő maga változtatta fenyővé. A tavaszi nap-éj egyenlőség éjjelén Attisz fényjelenségek kíséretében feltámadt. A márciusi szertartások központi eleme tehát a fenyő és a hívek bűneit lemosni hivatott vér volt. Ez utóbbit az önmagukat összevagdosó, megcsonkító, eksztatikus révületbe esett kasztrált papok, valamint az állatáldozatok szolgáltatták. Kübelé római bikaáldozatának szenthelyén (a Vatikán dombon) például valóságosan zuhanyoztak a beavatottak a bikavérben. Az ünnep utolsó napján – mit volt mit tenni – a főpap szertartásosan bár, de saját kezével tisztította meg a véres istenséget a közeli folyóban.

A legnépszerűbb ókori isten, Ozirisz, egy felségárulás következtében halt meg, holttestét 14 darabba vágta, és szétszórta az összeesküvést vezető Széth. Hiába találta meg Ízisz királynő férje Níluson úszó, Bübloszban partot érő koporsóját, még rendes halott sem lehetett belőle Anubisz (a holtak védelmezője) nélkül. Ezek után nem meglepő, hogy Ozirisz nem támadt fel: az Alvilág királya lett. „Hatalmas és erős a te trónusod, nagy a te hatalmad, fejed szilárdan ül nyakadon! Homlokod magasztos, szívedben béke honol, ó Ozirisz!” – írja elégedetten a Halottaskönyv. Nem is ígértek feltámadást az embereknek sem, hanem egy földi élet utáni létet az Alvilágban. Mindenesetre Ozirisz – a biztonság kedvéért – fiát, Hóruszt már holtan nemzette, potenciálja bizonyítékaként. Obszcén képmását ünnepein körbehordozták.

A durván szeméremsértő tavaszi szertartások koronázatlan királya bizonnyal a görög Dionüszosz.  A rítusok helyi verzióiban volt, ahol egy gyermeket szaggattak darabokra, máshol az őrjöngő hívők „csak” egy élő bikát vagy kecskét téptek szét. Jupiter feltámadott fiával való egyesülést, vagyis az emberi lét túllépését a féktelen, eksztatikus vadság, tobzódás, a totális szabad(os)ság, a társadalmi és kulturális korlátok ledöntése jelentette.

A természeti istenek kultuszában a feltámadásmítoszok elsősorban a vegetatív ciklusokat magyarázzák, szertartásaikkal egy népcsoport ellátását biztosítva, szabályok áthágását jóváhagyva, a halál tényébe belenyugodva. Mindezekkel ellentétben Jézus 1. században keletkezett feltámadástörténete irodalmiságát, tartalmát és célját tekintve sem illeszkedik az említett mítoszok közé. Irodalmi stílusa egyértelműen eltér a többi mítosztól mind stilisztikailag, mind karakterei tekintetében (melyek fejlődése pontosan kidolgozott és mély, míg egy mítoszban ez elnagyolt).

Társadalomtudományi értelemben mítosznak eredetileg azokat az ősi, írásbeliség előtti kultúrákban keletkezett, vallási jellegű, istenekről, félistenekről szóló elbeszéléseket nevezhetjük, melyek az emberi történelem ismeretlenség homályába burkolózott kezdeteihez, egy nép eredetéhez kalauzolnak bennünket, természetfeletti magyarázatokat adva a világ működésére. Kezdetben élőszóban terjesztett költemények, számos regionális variációjuk van, generációkon át „születtek”, változtak, isteneiket esetleg más néven örökítve. Belátható, hogy ezeknek a kritériumoknak

az írásbeliséggel nagyon is rendelkező, közel-keleti kultúrában keletkezett, egy hús-vér emberről szóló, már a kortársak által írásba foglalt Evangéliumok egyike sem felel meg maradéktalanul. Ráadásul Péter, a kortárs, újszövetségi levelében kijelenti: Mert nem mesterkélt meséket (müthosz) követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának. (2Péter 1:16)

Egy mítosz kialakulásához hosszú idő kell, elképzelhetetlen, hogy egyetlen generáció alatt egy történelmi alakról nagymítosz vagy legenda keletkezzen. Tetejébe, hogy azt általánosan el is higgyék néhány évtizeddel halála után. Ellentétben a megannyi variációban élő mítoszoktól, a sok nyelven és számtalan másolatban leírt evangéliumok tartalmukban megegyeznek.

A mítoszok alapvető célja nem a történetírás, hanem a magyarázat. Állhatnak mögötte valós tények, de történetiségüket igazolni vagy cáfolni nem lehet, ellentétben az Evangéliumok tényszerűségével, melyek mögött a hívő hitétől és szubjektumától független valóságos személy és történelmi események (plusz valódi helyszínek, nevek, dátumok, kulturális részletek) állnak. Mindezek miatt Jézus halála-feltámadása nem egy kizárólagos hiten alapuló megragadhatatlan eszme.

Jézus története egy emberré lett Istenről szól, aki időlegesen lemondott isteni mivoltáról – ilyet egyetlen mítoszban sem találunk (csak a fordítottját). Önfeláldozásának fő motívuma az Atya és az emberek szeretete, a hűség, az életvédelem, ellentétben a mitologikus istenségek önérdekeivel: a düh, szerelem, féltékenység, féltés indítékaival. Nem is csoda, hogy míg a keresztény Megváltót saját maga tökéletessége (bűntelensége) okán nem tarthatta fogva a Halál, amazok tipikusan főisteni rendeletre, kompromisszumokkal támadtak fel.

Teljesen speciálisan az Evangéliumok arról tesznek tanúságot, hogy a zsidó Jézus az egész emberiség Messiása. Ezzel egy olyan hit kezdetét célozza, melyben az Isten az egész emberiséget általában véve akarja megváltani. Még Marx és Engels (akik ugyan a kereszténységet csak egynek tartották a zsidó szekták közül, ám Jézust magát valós történeti személynek) is megállapították, hogy a kereszténység általános vallás, mégpedig annak a speciális engesztelésnek a révén, hogy „Krisztus halála az egyszer s mindenkorra elegendő nagy áldozat”.  Isten Fia szeretetből, szabad akaratából adta testét és vérét az emberekért. A megváltás eredményeit nem az évenkénti rituális szertartások biztosítják, nincs szükség ismétlődő vérontásra, áldozatokra, sem az emberek, sem az istenség (képmása) részéről, mert már elvégzett dolog az, hogy Isten egyetlen páskabárányának (Jézusnak) a vére örökre megtisztította és megszentelte a benne hívőket, és biztosította az áldásokat. Mi több, a mítoszoktól eltérően a megszerzett üdvösség nem egyetlen nép, társadalmi réteg, de még csak nem is az emberi faj kizárólagos kiváltsága. A Názáreti élete ugyanis nem „csupán” azt az üzenetet hordozta, hogy „értetek meghalok, majd feltámadok”, hanem Isten országának teljes földi megvalósulását hirdette (az ember számára testi-lelki-szellemi teljesség, boldogság és örök élet). A Krisztus az egész világmindenség elveszett aranykorának visszahozója. Feltámadás-története bár 2000 éves, a rajta álló hit egyáltalán nem visszatekintő, sem pillanatnyi jelenben élő, hanem jövőorientált: nem a régmúltból, hanem a jövőből fókuszál a jelenre. A feltámadó istenek mítoszai ugyanis múltat adtak, Jézus húsvéti áldozata pedig jövőt az egész emberiségnek.

Olvasson tovább: