Kereső toggle

Európa elrablása

Szakállas „nő” ejtette foglyul a vén kontinens szavazóit

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy szakállas „nő” ejtette foglyul a vén kontinens szavazóit és a közhangulatot. Szombat este bizonyítást nyert: sokat elbír a képernyő és az európai gyomor. Az 59. Eurovíziós Dalfesztivált egy hosszú estélyi ruhába öltözött transzvesztita férfi nyerte erős sminkben, műszempillákkal és épphogy közepes dalával. Bár az extremitások az utóbbi években rendre helyezéseket értek el a nemzetek legnagyobb zenei versenyén, idén az unió himnusza, az Örömóda szolgált indulóul a kultúra bölcsőjének tartott kontinens és az eddiginél is nyíltabb homoszexuális büszkeség nászához.

A huszonöt éves osztrák Thomas Neuwirth, művésznevén Conchita Wurst, a dalverseny majd hatvanéves történetében a negyedik legnagyobb pontszámmal aratott könnyes-konfettis diadalt. A győztes azt üzente a kritikusoknak, hogy „a verseny éjszakája mindazok ünnepe volt, akik hisznek a béke és szabadság jövőjében. Tudjátok, hogy kik vagytok – egységben vagyunk, és nem lehet minket megállítani”. Mértékadó vélemények szerint sem énekhangja, sem a Főnix felemelkedése című szám nem magyarázza azt a cunamiszerű támogatást, ami már a szavazás alatt erősödött, majd a győzelmi pillanatban euforikus népünnepéllyé magasztosult. De akkor mi történt a dán fővárosban?

A Koppenhágából közvetített grandiózus gálán huszonhat európai ország versenydala hangzott el. A dalfesztivál, hasonlóan az olimpiákhoz vagy a focivébékhez, az egyéni teljesítményeken túl mindig a részt vevő országok valós vagy vélt karakteréről sejtet valamit, a nézők jó része nemzeti érzelmeket él át, melyek sokszor túlzott indulatokat gerjesztenek. Bár még ez is jobb, mintha a kérdéses felek háborúznának.

Az énekesek tudják, hogy mind szimbólumok a világ legnézettebb dalversenyén. Gyakran hazájuk valamilyen jellegzetes „brand”-jével (népviselet, hangszer stb.) keltenek feltűnést, majd ezt modern popelemekkel keverik, hogy a figyelmet a növekvő ingerküszöb miatt valahogy magukra irányítsák. Nem ritkaság már a népdalba oltott rap, a kendős nagymamák rockja és ahogy a lengyelek most próbálkoztak: a népi zsánerbe oltott nyílt szexualitás (amivel idén nem sokra mentek). További erős irányzat a fesztiválokon a flitter, a suhogó selymek varázsa a jó öreg szintipopos eurodiszkóval nyakon öntve, a Modern Talking köpönyegéből előbújva; ezt most a román és az ukrán versenydalok példázták. És idén is megérkeztek a hömpölygő-romantikus balladák. A norvégok szolid „favágója” ezt a vonalat igényesen, míg a macedónok kétméteres óriása kissé endékás-esztrádosan hozta. Neuwirth (Conchita) produkciója nagyjából ez utóbbi csoporthoz társult. A krémszínű nagyestélyibe bújtatott teátrális „díva” már az elődöntőben hangos ovációt aratott.

A helyi közönség rokonszenve tapintható volt irányában, csakúgy, mint az ellenszenv (kifütyülés) a – politikailag ma inkorrekt – Oroszország énekesei felé. A döntőt átlagos (de azért nem bot) füllel végighallgatva, dobogós helyeket leginkább a svájci, a máltai, az izlandi, az angol és esetleg a német zenészeknek adtunk volna, akik bár eltérő (a dallamos rocktól a családi countryn át a poszt-punkig) stílusban, de karakteres dalokat adtak elő, többnyire energikus lendülettel. Mindenképp az eredeti művekhez sorolandó Kállay Saunders András valós társadalmi sebet, a családi erőszakot megjelenítő dala, amit nem véletlenül vártak a fogadóirodák az első tíz közé, s amely a szavazás elején egy ideig első is volt.

Ahogy haladt előre a voksok országonkénti begyűjtése, részben újra érvényesült a „szomszédos nemzetek egymásra szavazása” effektus, amit főleg a skandináv, valamint a balkáni országok és az egykori szovjet tagköztársaságok példáznak évről évre. Az északiaknál a jellemzően baráti légkör, az utóbbiaknál a szomszédságban élő kisebbség szavazatai miatt működik az „ideologikus” szavazás. A jelenség talán a mostani győzelem technikáját is modellezheti. Mivel nem nyilvános, hogy egy adott országból hányan szavaztak pontosan a versenydalokra, megtörténhet, hogy egy jól szervezett, ám a társadalomban amúgy kisebbségi csoport „irányított” szavazatai viszik el a maximálisan adható 12 pontot, hiszen egy készülékről akár húsz voks is indítható. Feltéve, ha az összes többi szavazat kellően szóródik, illetve nem több néhány tízezernél. Egy magyar nyelvű szlovák hírportál (hirek.sk) szerint 2011-ben harmincezer szavazat ment onnan a döntőre összesen, így akár csekély aránnyal is lehetett győzni.  Vélhetően (de nem bizonyíthatóan) így magyarázható a Magyarországról az osztrák énekesnek juttatott 10 pont, hiszen nálunk egyelőre ritka a nyilvános homoszexualitás tolerálása.  A másik – kevésbé valószínű – megoldás: a magyarok a „fülkemagányban” tömegesen liberálisak és toleránsak lennének (?!), csak ezt nyilvánosan nem merik felvállalni. Tény, hogy a homoszexualitás társadalmi elfogadottsága a melegházasságot legalizáló országokban növekszik, így a nyugati és északi államok nagy része tálcán szállította a 12 pontjait.                

Az Eurovízió nem először ad tág teret a meleg előadóknak. 1998-ban az izraeli transznemű Dana International (egykor Jaron Kohen) nyerte meg a versenyt, aki erdélyi zsidó szülei támogatásával még tizenhárom éves korában operáltatta át magát. Világsikere az izraeli melegmozgalom ikonjává tette, azóta is a tel-avivi Meleg Büszkeség felvonulásának „arca”. Nem sokkal később az orosz leszbikus t.A.T.u. duo indult a versenyen, akik azzal tűntek fel, hogy a színpadon csókolóztak, és a harmadik helyen végeztek. 2013-ban a Finnországot képviselő énekesnő csókolta meg a színpadon az egyik táncosnőjét, az ellen tiltakozva, hogy hazájában a parlament nem szavazta meg az azonos neműek házasságát legalizáló törvényt.

Látni tehát, hogy a világ egyik legnagyobb „kirakatát” semmilyen más mozgalom, eszmei irányzat, vallás vagy alternatív életmód nem volt képes ilyen hatásfokkal a maga céljaira kihasználni – végtére is ez a fajta üzengetés, kikacsintás az alapszabályok szerint szigorúan tilos. Ám itt is vannak egyenlőbbek az egyenlőknél.

A mostani mámoros ünneplés, melyhez kormányfők és más hírességek csatlakoztak sietve, már egy olyan Európát körvonalaznak, amelyben viszolyogni a „szakállas főnix” láttán szégyenletes barbárságnak és talán holnap üldözendő gondolatbűnnek számít. Ez azért H.G. Wells időutazóját is meglepte volna…

Olvasson tovább: