Kereső toggle

Mekkora területre jogosult a zsidó állam?

Izrael megcsonkítása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A végleges megállapodás után egyetlen izraeli katonát vagy civilt sem fogunk látni a földünkön” – ezzel a mondattal üdvözölte Mahmúd Abbasz, a Palesztin Hatóság elnöke a béketárgyalások újraindítását Washingtonban tavaly júliusban. Amerikai kezdeményezésre a két fél kilenc hónapot kapott a konfliktus teljes lezárására. A határidő hamarosan letelik, ám az erőteljes amerikai és európai sürgetés ellenére eddig nem történt előrelépés. Bármilyen reális megállapodás előfeltétele lenne ugyanis, hogy a békeközvetítők elismerjék: az érvényben lévő nemzetközi jog alapján nem követelhetik Izraeltől, hogy bármilyen területről lemondjon, és elismerjen egy palesztin államot.

Az izraeli–palesztin békekötést célzó folyamatban a Jeruzsálem státuszát és a menekültkérdés rendezésének módját érintő ellentétek dacára ma már minden oldalon szinte evidenciának vélik, hogy Izraelnek fel kell áldoznia Júdea és Szamária (Ciszjordánia) bizonyos területeit egy palesztin állam létrehozásához. A vitát ebben a körben az átadandó területek mértéke, az érintett zsidó települések sorsa és a biztonsági garanciák képezik. A palesztinok az 1967 előtti választóvonalak alapján történő rendezéshez ragaszkodnak. Izrael ellenben az ott lévő zsidó települések fennmaradásának érdekében és biztonsági okokból akár területcserék árán is, de meg kívánja tartani Júdea és Szamária egy részét (a nem hivatalos értesülések szerint 10-13 százalékát).

Nemzetközi színtéren ma már szalonképtelennek tartják az úgynevezett „kétállamos megoldás” elvitatását, annak megkérdőjelezését, hogy az izraeli fennhatóság alatt álló mai terület megosztásával a zsidó állam mellé egy palesztin államot is felállítsanak. A területmegosztás szorgalmazói nem akarják tudomásul venni, vagy átsiklanak rajta, hogy „Palesztina” felosztása egy zsidó és egy arab nemzeti otthonra már régen, az első világháború után megtörtént, az ENSZ elődje, a Népszövetség által létrehozott palesztinai brit népszövetségi mandátumszerződés égisze alatt.

A nemzeti otthon visszaállítása

Izrael és Jordánia mai területét, mint az első világháború során a négyszáz éves török uralom alól felszabadult területet, a Népszövetség 1922-ben Nagy-Britannia kezelésébe adta azzal a kifejezett kötelezettséggel, hogy ott zsidó nemzeti otthon létrejöttét biztosítsa, korábbi ígérete, az 1917-ben kiadott Balfour-nyilatkozat szerint. A Népszövetségnek a mandátumszerződésbe vésett álláspontja alapján „ezzel elismerést nyert a zsidó népnek Palesztinával való történelmi kapcsolata, valamint nemzeti otthona visszaállításának alapelve”. Kiemelkedő jelentősége van, hogy a győztes nagyhatalmak és a nemzetközi közösség akkor a zsidóság elvitathatatlan történelmi jogának deklarálta a korábbi (ősi) földjére való visszatérést és ott nemzeti otthonának „visszaállítását”. Az utóbbi kifejezés is nyomatékosítja, hogy nem egy új haza megteremtéséről, hanem a korábbi visszaállításáról van szó, tehát a zsidó nemzeti otthon régi, létező jogon alapul, nem pusztán a mandátumszerződés generálja.

Itt jegyzendő meg, hogy a „Palesztina” elnevezés önmagában is megtévesztő, mert elfedi a zsidóság és a Szentföld közti korábbi történelmi köteléket. Célszerű tehát tisztázni, hogy erre a rómaiak nevezték át Izrael földjét a Bar-Kochba szabadságharc leverése után, a zsidók elűzése során, bosszúból, a zsidók ősi ellenségeinek, a filiszteusoknak nevéről, azért, hogy a császár ellen felkelő nép emlékét is kitöröljék a térségből. Ekkor nevezték át Jeruzsálemet is Aelia Capitolinára (Aelius Hadrianus császár neve után).

A népszövetségi mandátumszerződésnek mint nemzetközi jogi dokumentumnak egyetlen etnikum, a földjére visszatérő zsidó nép volt a kedvezményezettje, mivel az arabok részére bőséges élettér kínálkozott az önállóságra másutt: az ugyancsak a török uralom alól felszabadult libanoni, szír és mezopotámiai területeken. Nagy-Britannia azonban már kezdetben, 1922 őszén megsértette a mandátumi kötelezettségeket: a mandátumterületet a Jordán folyó vonalánál kettévágta, és az attól keletre eső teljes részen (a mandátumterület nagyobbik felén, mintegy háromnegyedén) a mandátum céljával ellentétesen nem zsidó nemzeti otthon, hanem egy újabb arab állam, a későbbi Jordánia kialakítása fö-lött bábáskodott. A Jordán folyó meghosszabbított vonalától nyugatra eső teljes területet viszont, beleértve Jeruzsálem városának egészét is, a zsidó nemzeti otthon céljára rendelte. Ez volt tehát Palesztina korabeli felosztása, ami az akkori gyarmatügyi miniszter Winston Churchill nevéhez fűződik. Ő később, még a brit politika ellenségessé válása idején kisebbségbe szorulva is fenntartotta, hogy minden, ami a Jordán folyó meghosszabbított vonala és a Földközi-tenger közé esik, a zsidó nemzeti otthon része.

A zsidó nemzeti otthon kereteit tehát egyszer már radikálisan leszűkítették. Ehhez képest minden további felosztás kierőszakolása már a Népszövetség által egykoron elismert történelmi jogoknak a semmibevétele, Izrael államisága nemzetközi jogi alapjainak a megtagadása. A mandátumszerződés által egyszer már elismert jogok ugyanis mindaddig fennmaradnak, míg azokat egy más irányú, a feljogosított Izrael önkéntes beleegyezésén, joglemondásán nyugvó, érvényes nemzetközi rendezés nem írja felül. Ilyen lehetett volna a Jordán folyó vonala és a Földközi-tenger közé eső terület továbbosztását javasoló 1947-es ENSZ-határozat, ha azt nemcsak Izrael, hanem az arab oldal is elfogadja. Ilyen lehet most egy önkéntes izraeli elhatározáson alapuló izraeli–palesztin szerződés is. Az arab világot és a nemzetközi közösséget azonban eleve önmérsékletre kellene intenie annak a ténynek, hogy egy területátadásról szóló megállapodáshoz Izraelnek jogról kéne lemondania. Joglemondást kikövetelni pedig senkinek sincsen joga, különösen nem úgy, hogy még a feltételeket is diktálni akarja.

Semmilyen nemzetközi jogi kötelezettség nem terheli Izraelt egy palesztin állam elismerésére! A PFSZ-szel kötött oslói szerződés ugyan előállított egyfajta csapdahelyzetet azzal, hogy a palesztin autonómia megteremtését követően további lépésként előírt egy végleges státusz-rendezést, de ez sem rendelkezik konkrétan róla, hogy annak eredménye feltétlenül egy palesztin állam legyen. Izrael akár fel is mondhatná az oslói szerződést, amiért annak közvetlen tárgyalásokra irányuló előírásait súlyosan megszegve a palesztin elnök 2011-ben Izrael feje fölött az ENSZ-hez fordult a palesztin állam egyoldalú elismertetése végett.

Vajon elvárható-e Izraeltől, hogy az egyre jobban ránehezedő nemzetközi nyomásnak engedve beadja derekát, és a saját területeinek rovására hozzájáruljon egy újabb, immár a huszonharmadik arab állam létrejöttéhez annak reményében, hogy ezzel végre megteremtődnek a tartós béke alapjai? A döntés felelőssége az izraelieké, a miénk viszont az, hogy ne várjunk el olyant másoktól, amit adott esetben mi sem tennénk meg.

A körülmények megváltoztak

Az oslói szerződés megkötése óta a körülmények olyan lényegesen megváltoztak, hogy Izraeltől aligha követelhető meg a szerződésben foglaltaknak az izraeli szuverenitást veszélyeztető, kiterjesztő értelmezése.

Az egyik lényeges változás az iszlamista Hamasz 2006-os hatalomra jutása a palesztinok között. Ez a fundamentalista szervezet nem ismeri el az oslói megállapodásban tett palesztin vállalásokat, mert nyíltan tagadja Izrael állam létezéshez való jogát, Palesztina minden négyzetméterét Allah tulajdonának tartja, amiről senki ember fia nem mondhat le. A Gázai övezet a Hamasz uralma alatt a környezetét fenyegető, rakétázó terrorbázissá változott. Figyelmezető jel arra, hogyan járhat Izrael, ha újabb területekről is kivonul.

Egy másik jelentős változás a pusztítónak bizonyult „arab tavasz” egész térséget destabilizáló hatása, ami kedvez a politikai iszlamizmus térnyerésének, felforgatja a bevett, legalább már valamennyire kiszámíthatóvá vált „szokásjogot,” és most éppen Szíria szétesésével fenyeget.

Fenyegető fejlemény az apokaliptikus jövőképtől vezérelt globális dzsihadizmus terjedése is. Ennek követői Izrael eltörlését, a Jeruzsálem óvárosa fölötti hatalom megszerzését az ítélet napja, a Nyugat fölötti győzelem, a világ „felszabadítása” nyitányának tartják. Számukra az Izraellel való konfliktus nem területi, hanem spirituális eredetű, így azt semmilyen területi engedmény sem enyhíti. Sőt, bármilyen engedményt az apokaliptikus világképük megerősítéseként értékelnének, ami nem csillapítaná, hanem tovább tüzelné elszántságukat.

Ilyen helyzetben teljes felelőtlenség lenne Izraeltől, ha saját biztonságát kockáztatná önmaga megcsonkításával.

De a történelmi tapasztalatok is eltántorítanak a kétállamos megoldástól. Az elmúlt közel egy évszázad alatt a cionista mozgalom mindig belement az ilyen irányú rendezésbe, békét azonban ez nem eredményezett. Amikor tudomásul vette az 1922-es felosztást, abban reménykedett, hogy a Jordán folyótól nyugatra garanciákat és békét kap. A brit elköteleződés mellett Jordánia későbbi uralkodója, Abdullah emír is ígéretet tett rá, hogy a Jordánon túli területért cserében nem avatkozik be a Nyugat-Palesztinában zajló zsidó otthonteremtésbe. Ehhez képest Jordánia (akkor még Transzjordánia) döntő szerepet játszott az 1948-as, első arab–izraeli háborúban mint az Izrael eltörlésére szövetkező arab koalíció tagja. Annektálta és egészen az 1967-es felszabadításig uralta Júdea-Szamáriát és Kelet-Jeruzsálemet.

A cionista mozgalom a körülmények szülte kényszerhelyzetben hajlandó lett volna elfogadni a Peel-bizottság 1937-es felosztási javaslatát, majd pedig a 2. világháború borzalmai után elfogadta az ENSZ 1947-es felosztási tervét is. Annak ellenére, hogy mindkét koncepció a korábban teljes egészében a zsidó nemzeti otthonnak szánt területet darabolta tovább. Az arab oldal azonban mindkétszer elutasította a felosztást, mert még egy csonka zsidó államról sem akartak hallani. Az ENSZ tervének végrehajtását megakadályozandó 1948-ban háborút indítottak Izrael ellen. Ez visszájára sült el, mert az arab országok nemcsak a háborút vesztették el, hanem a tettleges elutasítás révén szétverték magát a felosztást is, aminek területi megkötései így nem léptek érvénybe. Izrael korábbi jogcíme viszont ellenkező nemzetközi rendezés híján érvényesen fennmaradt a teljes „Nyugat-Palesztinára.” Az első arab–izraeli háború után a nemzetközi közösség már csak ezért sem bélyegezte illegálisnak olyan területrészek zsidó kézben maradását, amelyeket az ENSZ felosztási javaslata a palesztinai arab államhoz rendelt.

Az sem véletlen, hogy az 1967-es hatnapos háborút követően az ENSZ Biztonsági Tanácsa tartózkodott tőle, hogy kategorikusan megbélyegezze Izraelt Júdea-Szamária, Kelet-Jeruzsálem, valamint a Gázai övezet birtokba vételéért. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a zsidó állam az önvédelem jogán lépett fel a rátörni összegyülekezett arab seregek ellen, hanem az is, hogy Izraelnek a mandátumszerződésből fennmaradt érvényes jogcíme volt ezekre a területekre, szemben az ezeket az 1948-as háború óta jogcím nélkül, agresszió révén bitorló Jordániával és Egyiptommal. Utóbbi országoknak ugyanis még az ENSZ hamvában holt felosztási javaslata alapján sem volt semmi keresnivalójuk Nyugat-Palesztinában. 1967-ben valójában Izrael nem elfoglalta, hanem felszabadította a korábban már a zsidó nemzeti otthon javára rendelt Júdea-Szamáriát, Kelet-Jeruzsálemet és Gázai övezetet. (A Golán-fennsík és a Sínai-félsziget elfoglalása nemzetközi jogi szempontból más – kifejezetten önvédelmi – megítélés alá esik, de izraeli–palesztin viszonylatban ezeknek nincsen jelentősége.)

Oslo, a trójai faló

A 2000 nyarán Camp Davidben tartott csúcstalálkozón Barak izraeli miniszterelnök minden addiginál tovább ment, amikor készséget mutatott egy palesztin állam elfogadására, és ahhoz felajánlotta Júdea-Szamária területének mintegy 90 százalékát, továbbá kilátásba helyezte az addig elképzelhetetlent: az izraeli alaptörvény által egységesnek és oszthatatlannak nyilvánított Jeruzsálem városának megosztását.

A Jasszer Arafat vezette, akkor még a PFSZ által dominált palesztin oldal azonban visszautasította ezt a sokak szerint hazaárulással egyenértékű izraeli javaslatot, és két hónapra rá kirobbantotta a véres második intifádát. A mostani helyzet pikantériája, hogy a Hamasz árnyékában a PFSZ már szinte „mérsékeltté” magasztosul. Az a PFSZ, melynek egyik visszafogottnak tartott prominense, a palesztin békedelegáció egy korábbi vezetője, Fejszál al-Husszeini, egy 2001-es elhíresült nyilatkozatában a trójai falóhoz hasonlította az oslói békefolyamatot, amiben elrejtőzve a palesztinoknak sikerült bekerülniük Izrael „megerősített kapui és falai mögé,” hogy aztán majd onnét továbblépve megvalósítsák végső céljukat: „felszabadítsák a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő történelmi Palesztinát, ha még ez újabb ezer évet is vesz igénybe.” Ettől a kijelentéstől azóta sem igyekeznek magukat elhatárolni a palesztin illetékesek.

Az elmondottak tükrében Izraelnek nemcsak joga, hanem minden oka is megvan rá, hogy ellene álljon a kétállamos javaslatnak. Az országcsonkítás az önvédelmi képességének végzetes elgyengítését és annak a nemzetközi közegnek való kiszolgáltatottságát eredményezné, amely Izrael állam megalakulása óta egyetlen külső agressziótól sem volt képes Izraelt megvédeni.

A térség stabilitását leginkább egy erős, az iszlám fundamentalizmus feltartóztatására képes, egységes Izrael szolgálhatja, amelyen belül az arab kisebbség a területi alapú etnikai autonómiával járó áldásokat élvezi. Eddig sem Izraelen múlt, hogy ezt az oslói szerződéssel létesített magas szintű autonómiát (amihez hasonlóról mi magyarok még csak nem is álmodhatunk a szomszédos országokban) az arab lakosság nem a békés önépítésre használta.

Kérdéses, hogy lesz-e a Netanjahu-kormánynak elég ereje, támogatottsága ahhoz, hogy ellenálljon az országcsonkításra irányuló nemzetközi nyomásnak. A háttértárgyalásokról napvilágot látó információk kétséget ébresztenek ebben, ami viszont csak álmegoldást, a válság elmélyülését eredményezheti. Mi magyarok már átéltük, hogy milyen tragikus következményekkel jár egy a nagyhatalmak által másokra erőltetett, határátszabást tartalmazó békeszerződés. Nem is kívánjuk ezt senkinek!

Olvasson tovább: