Kereső toggle

1700 évvel ezelőtt történt a „konstantini fordulat”

A nagy kiegyezés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rómában a Colosseumban megrendezett nagyszabású kiállítással emlékeztek meg Nagy Konstantin életpályájáról abból az alkalomból, hogy ezerhétszáz esztendeje, i. sz. 313-ban adta ki nevezetes milánói rendeletét, amely történelmi mérföldkőnek bizonyult. Ezzel kezdődött meg ugyanis az állam és egyház összefonódása, amely hosszú évszázadok óta egészen napjainkig tartóan egyik meghatározó eleme és egyben súlyos tehertétele az európai történelemnek. Nagy Konstantin egy sajátos uralkodótípus első képviselője, amely, bár kereszténynek hirdeti magát, cselekedeteivel, életvezetésével cáfolja azt, ugyanakkor alapvető beleszólást követel magának különböző egyházi kérdések eldöntésébe, sőt még annak meghatározásába is, hogy kik az igazi keresztények. Öröksége máig hat Európában.

Konstantin 280 körül született a Római Birodalom balkáni területén, Naissusban, azaz a mai Nis városában. Apja, a későbbi I. Constantius Chlorus császár ekkor még csak egy magas rangú katonatiszt volt, aki megismerkedett egy fogadós leányával, Helénával. Kettejük minden bizonnyal házasságon kívüli kapcsolata nyomán látta meg a napvilágot a kis Konstantin. A fiúcska azonban nem számított törvénytelen gyereknek, mert apjának – mint minden katonának – a korabeli római jog szerint megvolt az a kiváltsága, hogy házasságon kívül született gyermekei is törvényes leszármazottnak minősülhettek. Konstantin gyermekkora nem nevezhető idillikusnak. Még csak néhány éves volt, amikor apja elbocsátotta anyját, Helénát, hogy politikai karrierje érdekében feleségül vegye Theodorát, a birodalom élén álló egyik társcsászárnak, Maximianusnak a nevelt lányát.

A rettegés kora

Konstantin sorsát és későbbi pályafutását jelentősen befolyásolta az a nagyszabású kormányzati átalakítás, amelyet a 284-ben trónra került Diocletianus császár hajtott végre a birodalom irányításában. A katonatisztből lett császár véget vetett az addigi principátus rendszerének, amely köztársasági látszat fenntartásával gyakorolt egyeduralom volt, és bevezette a nyílt diktatórikus egyeduralmat. Diocletianus dominusnak, korlátlan hatalmú úrnak neveztette magát, és fölvette a Iovius melléknevet, azaz Jupiter római főisten fiának nyilvánította magát. 285-ben társuralkodóként maga mellé vette hűséges katonatársát, a már említett Maximianust, akit caesari címmel ruházott fel, sőt a következő évtől augustusi rangra emelt. Maximianus az emberfeletti tetteket végbe vivő Herkules isten fiának nyilvánította magát, és a Herculius melléknevet használta. Ő kormányozta a birodalom nyugati tartományait, míg Diocletianus a keletieket.
A birodalom hatékonyabb kormányzása érdekében 293-ban Diocletianus tetrarchiává, négyes uralommá alakította át az addigi társuralkodás rendszerét. Ekkor mindkét augustus egy-egy alcsászárt emelt maga mellé caesari címmel. Az új rendszert állandóvá kívánta tenni Diocletianus, tehát az augustusok helyére, azok halála vagy lemondása esetén a caesaroknak kellett lépnie, és a tetrarchia fenntartása érdekében új caesarokat kellett maguk mellé választaniuk.
293-ban, a tetrarchia kialakításakor Diocletianus Galeriust emelte maga mellé caesarnak. Maximianus számára pedig Konstantin apját, Constantius Chlorust nevezték ki caesarnak, aki eddig praefectus praetorióként a császári udvar egyik legfőbb tisztségét töltötte be. Az ő számára két nyugati provinciát, Galliát és Britanniát jelölték ki működési területül. Fiának, Konstantinnak azonban keleten kellett maradnia, Diocletianus nikomédiai udvarában, egyfajta zálogul apja hűségének biztosítására.
Diocletianus a birodalom megerősítésében, egységének megszilárdításában kiemelkedő szerepet szánt a vallási kérdésnek. A régi pogány hitet kívánta a birodalom eszmei kötőanyagává tenni. A pogány vallási egységbe azonban nehezen volt beilleszthető a birodalomszerte jelentős befolyással rendelkező kereszténység. Diocletianus már 298 körül elrendelte, hogy minden katona és hivatalnok köteles áldozatot bemutatni a pogány római isteneknek, vagy különben ki kell lépnie az állami szolgálatból. Ez nem hozta meg a várt eredményt, ezért 303 elején minden addiginál nagyobb és hevesebb keresztényüldözés vette kezdetét. Diocletianus császár elrendelte, hogy a keresztények valamennyi templomát le kell rombolni, minden szent iratukat meg kell semmisíteni, vezetőiket pedig keményen meg kell büntetni. Nem sokkal később a császár egy újabb utasításban azt is megparancsolta, hogy az összes egyházi tisztséget betöltő személyt fogságba kell vetni, és csak akkor lehet közülük bárkit szabadon bocsátani, ha bemutatják az áldozatot a római isteneknek. Végül 304 tavaszán minden keresztény hívőnek halálbüntetés terhe mellett előírta a pogány áldozat bemutatását.
A császári akarat a kereszténység teljes megtörését, sőt felszámolását kívánta végbevinni. Drámai küzdelem bontakozott ki. A keresztények közül sokan megtagadták hitüket, és bemutatták az elvárt pogány áldozatokat. Őket elbukottaknak (lapsi) nevezték. A vezetők közül is számosan engedelmeskedtek az államhatalmi parancsoknak. Beszolgáltatták a Bibliákat és más egyházi iratokat, illetve az istentiszteletekhez használt tárgyakat, úrvacsorai edényeket. Őket traditoroknak (átadóknak) nevezték. Voltak, akik kiadták társaik névsorát, vagy elárulták azok rejtőzködési helyét. Mások nem akarták megtagadni hitüket, de a konfliktust sem kívánták vállalni az állammal szemben, ezért megvesztegetve a hivatalnokokat, beíratták nevüket a pogány áldozatot bemutatók listájára, miközben valójában egyetlen áldozatot sem mutattak be.
A keresztények jelentős részét azonban nem tudta megtörni az üldözés. Sokan igyekeztek elmenekülni,
elrejtőzni az üldözőik elől. Sokan vállalták a börtönt, kínzásokat, és számosan készek voltak mártírhalált halni hitükért. A hitvallók példája hatalmas megerősítést jelentett a keresztények számára, és a kívülállók közül is sokakat elgondolkodtatott a keresztények erkölcsi és hitbeli erejéről.

Császárok forgataga

Még nagy erőkkel zajlott az üldözés, amikor Diocletianus császár a római történelemben példátlan cselekedetre szánta rá magát. Társcsászárával, Maximianussal együtt önként lemondtak a hatalomról, hogy visszavonulva a politikától magánemberként folytassák pályájukat. A két lemondott augustus helyére addigi alcsászáraik léptek. Keleten tehát Galerius lett a császár, Nyugaton pedig Konstantin apja, I. Constantius Chlorus. Az új alcsászárok kinevezésében Diocletianus akaratának megfelelően a rátermettség alapján történő kiválasztásnak kellett érvényesülnie és nem a vérségi, családi kapcsoknak. Így hát nyugaton Severus kapta meg a caesari címet, keleten pedig Maximinus Daia. Diocletianus azonban alaposan alábecsülte a vérségi kötelékek erejét.
Nagy uralkodói ambíciók fűtötték ugyanis a lemondott Maximianus császár fiát, Maxentiust és az új nyugati császár, Constantius Chlorus fiát, Konstantint is.
Konstantin továbbra is apjától távol, a keleti birodalomrész központjában, Nikomédiában élt egyfajta túszként a Diocletianus örökébe lépő Galerius császár udvarában. Apja, Constantius Chlorus a brit szigetek harcias lakói, a piktek elleni ádáz küzdelmet használta ürügyül arra, hogy magához hívassa az addigra már rátermett harcos hírében álló Konstantint. A nyugatra érkező ifjú ezt követően apjával együtt kelt át a brit szigetekre, és folytatták a harcot. I. Constantius Chlorus azonban 306 júliusában az eboracumi főhadiszálláson (a mai York város helyszínén) meghalt. Konstantin később azt állította, hogy apja a halálos ágyán kinevezte augustusnak. Katonái kétségtelenül őt kiáltották ki császárnak.
Konstantin ezzel felrúgta a tetrarchia Diocletianus által világosan meghatározott utódlási rendszerét. Az elhunyt augustus helyére addigi caesarjának, Severusnak kellett volna lépnie. Az új caesar kinevezésének joga pedig a rangidős Galeriust illette. Így amikor Konstantin követei értesítették Galeriust, hogy az ő uruk az új császár a nyugati területek fölött, Galerius érthető módon visszautasította ezt, és ragaszkodott ahhoz, hogy Severus legyen az új augustus. Végül csak abba volt hajlandó beleegyezni, hogy Konstantin legyen Severus alcsászára. Konstantin azonban nem elégedett meg a kierőszakolt caesari címmel.
Ebben a zavaros helyzetben látta elérkezettnek az időt Maxentius, a lemondott Maximianus császár fia, hogy kinyújtsa kezét a nyugati területek fölötti főhatalomért. Rómában sikeres katonai puccsot szervezett, és 306 októberében augustusszá kiáltatta ki magát. A rangidős császár, Galerius e törvénytelen hatalomátvételt határozottan elutasította, Konstantin azonban kész volt elismerni Maxentiust császárnak. Maxentius, annak érdekében, hogy helyzetét megszilárdítsa, visszahívta apját, a lemondott Maximianust a hatalomba, aki szívesen sietett fia segítségére.
Severus 307-ben támadást indított Róma ellen, de katonái cserbenhagyták, hadjárata kudarcba fulladt, s végül azzal a feltétellel, hogy életét megkímélik, megadta magát. Ennek ellenére Maxentius parancsára még abban az évben kivégezték. Galerius is megkísérelte megdönteni Maxentius uralmát, de az ő hadjárata is sikertelennek bizonyult.
Ugyanebben az évben Maxentius politikai szövetséget kötött Konstantinnal. A szövetség pecsétjeként Konstantin feleségül vette Maxentius lánytestvérét, Faustát. 308 áprilisában Maximianus már magának akarta megszerezni a hatalmat, ezért lázadást szervezett fia ellen. Kísérlete azonban kudarcot vallott, és fia elől újdonsült vejéhez, Konstantinhoz menekült Galliába. Két év elteltével aztán már tőle akarta elragadni a hatalmat. Miközben ugyanis Konstantin a frankok ellen harcolt, apósa, Maximianus Arelate városában (a mai Arles település Franciaországban) azt híresztelve, hogy veje meghalt, immár harmadszor kiáltatta ki magát császárrá. Konstantin elől a jobban védhető Massaliába (a mai Marseille) menekült, de a polgárok megnyitották a kapukat Konstantin csapatai előtt. Maximianust fogságba vetették, és hamarosan holtan találták börtönében. Konstantin azt terjesztette, hogy apósa öngyilkos lett, minden valószínűség szerint azonban az ő parancsára gyilkolták meg. Ez az esemény volt az első a Konstantinhoz fűződő véres családi leszámolások sorában.

Kétértelmű jelkép

A megrendült tetrarchia helyreállítása érdekében Diocletianus kész volt rövid időre ismét közszereplést vállalni, és vezetésével 308 novemberében a mai Bécs melletti Carnuntumban császárkonferenciát tartottak. Itt Maxentiust közellenségnek minősítették, apját pedig megfosztották minden címétől. A megölt Severus helyett egy Licinius nevű katonatisztet neveztek ki a nyugati területek augustusává, míg Konstantint elismerték az ő caesarjának. Licinius az alsó-pannóniai Sirmiumban (a mai Vajdaságban) rendezte be székhelyét, de sikertelen támadásai következtében nem tudta érvényesíteni főhatalmát Itáliában. Maxentius helyzete nem volt könnyű, mert 309-ben súlyos lázadás tört ki ellene Észak-Afrikában. Ennek nyomán elmaradtak a Róma élelmezését biztosító afrikai gabonaszállítmányok, s az éhínséggel küzdő lakosság, valamint Maxentius kitűnő ellátást élvező katonái között kirobbanó összetűzések mintegy hatezer civil áldozatot követeltek. Ez nagyban megnövelte a lakosság ellenérzéseit az uralkodóval szemben.
312-ben Konstantin már elég erősnek érezte magát, hogy leszámoljon Maxentiusszal. Seregével előbb ellenfele észak-itáliai csapatait győzte le, majd merészen Róma ellen vonult. Rómát a hatalmas aurelianusi városfalak védték, és Maxentius seregének létszáma is jóval nagyobb volt, mint Konstantin csapataié.
Mindmáig folynak a találgatások, hogy Maxentius vajon miért követett el két súlyos katonai hibát Konstantinnal szemben. Egyrészt elhagyta a biztonságot nyújtó városfalakat, és a nyílt mezőn ütközött meg ellenfelével, másrészt nem a Tiberis város felőli partján állította fel seregét, amelynek a folyó védelmet jelenthetett volna, hanem a Tiberis túlpartján, ahonnan csapatai csak a folyóba hátrálhattak. A Milvius hídnál 312. október 28-án megvívott csatában Konstantin teljes győzelmet aratott. Ellenfelének csapatait a Tiberisbe szorította, maga Maxentius is a hullámok között lelte halálát. Konstantin levágatta a fejét, lándzsára tűzette, és így hordoztatta végig a városon, hogy egyértelművé tegye győzelmét mindenki előtt.
E csata nyomán Konstantin a birodalom nyugati területeinek kizárólagos ura lett.
A nagy fontosságú győzelmet egyes korabeli keresztény történetírók Konstantin keresztény hitével igyekeztek magyarázni. Euszebiosz caesareai püspök, a császár dicsőítő célzattal írt életrajzának szerzője a következőket jegyezte föl: Konstantin a döntő ütközet előtt mint a Római Birodalomban közkedvelt napisten, a Sol Invictus buzgó híve, a Nap felé fordulva imádkozott. Ekkor az égbolton egy győzelmi jelet látott, valamint a fényből kiformálódó keresztet és a hozzá kapcsolódó feliratot: „Ezzel győzz” (latin változatában: „In hoc signo vinces”). Az éj leszálltával a császárnak álmában Krisztus jelent meg és megparancsolta, hogy készíttesse el az égen látott jel mását serege számára. Ez lenne Konstantin hadi zászlajának az eredete, melynek két fő eleme a lándzsanyélre kereszt alakban elhelyezett zászlórúd, valamint a zászlórúd fölé díszes koszorúba foglalt Krisztus-monogram, azaz a név első két görög betűjének, a
X (khí) és P (rhó) betűknek a sajátos egybeépítése. Euszebiosz leírása szerint, miután elkészítették számára ezt a jelet, odahívatta a keresztény papokat, akik elmagyarázták számára, hogy mi a kereszt jelentése. Konstantin pedig elhatározta, hogy ettől kezdve csak ebben az Istenben fog hinni, és őt fogja követni. Egy másik keresztény író, Lactantius is beszámolt művében a császár csata előtti éjszakán látott álmáról. Az ő elbeszélése szerint a már említett Krisztus-monogram jelent meg számára, azzal az utasítással, hogy e jelet festesse katonái pajzsára.
Az egymással kevéssé egyező leírásokat olvasva igencsak kérdéses, hogy mi is történt a valóságban. Nagy képzelőerő szükséges ugyanis annak elképzeléséhez, hogy a csata reggelén az álmából felébredő Konstantin összetrombitálja több tízezer, döntő részben még pogány katonáját, hogy azok pajzsaikra ráfessék a Krisztus-jelképet.
A jelkép megválasztása jól mutatja Konstantin valláspolitikájának jellemző kettősségét. Úgy kívánt a keresztényekre mindinkább támaszkodni, hogy közben a pogány vallásúak támogatását is meg tudja őrizni. Ezért tett gesztusokat mindkét oldal számára, és ezért igyekezett olyan jelképet választani, amelyet mindkét tábor tud a maga javára értelmezni. A Krisztus név első két betűjének a görög X (khí) és P (rhó) betűknek az egymást középen metsző és körrel övezett együttese a keresztények számára Krisztus-monogramot jelentett. Ugyanakkor e forma csak minimálisan különbözik a hatküllős napkeréktől, ami közismert jelképe volt az ókorban a napistennek. IIy módon, ha a P (rhó) betű felső szára kellőképpen lapos, akkor már nem Krisztus-monogramot látunk, hanem azonnal egy hamisítatlan pogány jelkép tűnik fel a szemünk előtt.
A döntő ütközet előtt tehát a katonák többségének pajzsát a körükben népszerű és a vezérük által is követett napkultusz jelképe, a hatküllős napkerék díszíthette. Feltehetően csak Konstantin keresztény propagandistái igyekeztek úgy beállítani a császárt a keresztény közvélemény előtt, mintha ő már ekkor is az egyház híveként, keresztény jelképekkel indult volna csatába. E beállítás teljesen megfelelt Konstantin propagandacéljainak, hiszen ő a keresztények körében is minél szélesebb támogató bázist igyekezett kiépíteni a maga számára.
Ami Konstantinnak a kereszténység melletti határozott elkötelezettségét illeti, amit Euszebiosz hangsúlyozott, igencsak komoly kételyek merülnek fel.
Konstantin a napisten buzgó híveként nevelkedett. Két évvel Maxentius legyőzése előtt, 310-ben császári propagandagépezete még nagy hangsúlyt fektetett annak híresztelésére, hogy Konstantinnak személyesen jelent meg a napisten, és a győzelem istennőjével együtt egy-egy babérkoszorút nyújtott át neki.
312-ben történt állítólagos megtérése után még több éven át semmiféle keresztény vonatkozású jelzés nem található az általa kibocsátott pénzeken, illetve különböző érméken. Annál gyakoribbak a napkultusszal kapcsolatos jelképek és feliratok. Figyelemre méltó, hogy a Milvius hídnál aratott döntő győzelmének emlékére 312 és 315 között elkészített római Nagy Konstantin-diadalíven hiába keresünk bármiféle keresztény utalást. Ugyanakkor hatalmas medalionban látható a napisten alakja, amint jellegzetes négylovas szekerén, a quadrigán szárnyal az ég felé. Konstantin még 321-ben is a napkultusz fontosságát hangsúlyozó hivatalos indoklással tette állami munkaszüneti nappá a vasárnapot, miszerint ez „a Nap tiszteletre méltó napja”.
Kétségtelen, hogy Konstantin 312 után pozitív módon fordult a keresztények felé. Ez a viszonyulás azonban nem saját elkötelezett keresztény hitével magyarázható, hanem elsősorban politikai megfontolásokkal. Már apjánál, Constantius Chlorus császárnál is azt láthatta, hogy bár a napisten követője, mégsem hajtja végre szigorúan a keresztényüldöző rendelkezések többségét.
311-ben aztán birodalomszerte jelentős megtorpanás következett be a keresztény-üldözésben, amikor a rangidős császár, Galerius halálos ágyán visszavonta a korábbi keresztényüldöző rendelkezéseket. Utasítását hivatalosan mind a négy társcsászár – köztük Konstantin – nevében bocsátotta ki. Korabeli beszámolók szerint óriási kínokkal járó, elhatalmasodó rákbetegsége is hozzájárult döntéséhez. A keresztényüldözéseknek hosszú évek óta ő volt a legelszántabb szorgalmazója, de ekkorra már nemcsak környezetében vélekedtek úgy, hanem őbenne is az a meggyőződés lett úrrá, hogy szörnyű betegségének fő oka a keresztények elleni könyörtelen fellépése. Ezért, hogy kétségbeejtő állapotán javíthasson, véget kívánt vetni az üldözéseknek.
Galerius azonban a rendelkezés kiadását követően néhány napon belül meghalt. Utóda, Maximinus Daia még felújította a keresztényüldözést az uralma alá tartozó keleti területeken, és a pogányság tudatos megerősítésére törekedett. Imponált neki az általa gyűlölt és üldözött keresztények kitűnő szervezettsége, és a pogány papság körében hasonló szervezettség kiépítésére törekedett. Vetélytársa, Licinius már a keresztények védelmezőjeként fordult szembe vele.
Néhány hónappal azelőtt, hogy Licinius végleg legyőzte és megölette Maximinus Daiát, 313 februárjában Mediolanumban (Milánó) találkozó zajlott le Konstantin és Licinius között, politikai szövetségük megerősítése érdekében. Ennek kapcsán megtárgyalták, hogy Licinius feleségül veszi Konstantin féltestvérét, Constantiát. A megbeszélések során egyeztették a kereszténységgel kapcsolatos politikájukat is. Ennek eredményeként született meg a történetírásban milánói edictumnak nevezett rendelkezés. Ebben hatályon kívül helyeztek minden korábbi keresztényüldöző rendelkezést, és a keresztények számára biztosították a szabad vallásgyakorlatot. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy minden más vallás is szabadon gyakorolható, „nehogy az legyen a látszat, mintha bármelyik kultuszt vagy vallást bármiben is meg akarnók rövidíteni”. A keresztények számára haladéktalanul vissza kellett szolgáltatni minden korábban elkobzott ingatlanjukat. A társcsászárok hangsúlyozták, hogy a rendeletet abban a meggyőződésben bocsátották ki, hogy ennek segítségével „az isteni kedvezés, amelyet irányunkban oly nagy dolgokban tapasztaltunk, sikereinkkel és a közboldogsággal együtt mindenkor meg fog maradni”.
Az ezt követő évtizedek azonban korántsem jelentettek idillikus időszakot a keresztények számára. Konstantin ugyanis a saját hatalmi céljainak kívánta alárendelni az egyházat.
(Folytatjuk...)

Olvasson tovább: