Kereső toggle

Elveszett iránytű

David W. Garland New York-i professzor arról, miért nem akar Amerika büntetni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amerika és a washingtoni vezetés szeretné fenntartani azt a képet magáról, hogy ők a világ vezetői, de Obama elnök elbizonytalanodott mert a világ nagy része nem akarja követni például Szíria ügyében – állítja a New York-i egyetem nemzetközi hírű jogászprofesszora. A Skóciában született David W. Garland szerint ma az olyan tömeggyilkosok is megúszhatják a felelősségre vonást, mint Bassár el-Aszad, ha jól lavírozik a geostratégiai helyzetben. A bűn büntetése az európai országokban sem népszerű kérdés, ezért egyre enyhébb ítéletek születnek, még akkor is, ha ettől a társadalom nem érzi nagyobb biztonságban magát.

Ön európai, de Amerikában él és dolgozik. Hogyan látja, a halálbüntetés terén melyik álláspont fog hosszú távon érvényesülni, az amerikai vagy az európai?
– Az Európai Unió és az Európai Tanács végleges állásfoglalást hozott a halálbüntetés eltörlése mellett. Gyakorlatilag nincs valószínűsége annak, hogy ezt az európai kontinensen valaha is visszaállítsák, mert olyan jelentős alapszerződésekben és jogszabályokban rögzítették ezt a tiltalmat. Inkább Amerika változhat, már ma is másfél tucat államban eltörölték a halálbüntetést, és sok helyen csak a formális lehetősége van meg a büntetés kiszabásának, valójában évtizedek óta senkit nem végeztek ki.
Ami a közvélemény többségének a véleményét illeti, a felmérések során az emberek álláspontját egy nagyon egyszerű, igen-nem kérdéssel szokták vizsgálni. A megkérdezettek erre könnyen felelik azt, hogy egyetértenek a halálbüntetéssel, különösen, amikor valamilyen rettenetes bűncselekmény után kérdezik őket. Ez a téma azonban sokkal összetettebb annál, mintsem hogy egy leegyszerűsített kérdéssel pontosan be lehetne mérni az emberek véleményét. Ugyanezek az emberek, ha egy konkrét ügyet tesznek eléjük, amelyben az elkövető hátterét is megismerik, és azt kérdezik tőlük, hogy bíróként kiszabnák-e a halálbüntetést, gyakran nemmel válaszolnak, mert például figyelembe veszik, hogy a gyilkost magát is zaklatták korábban. Ezért kissé szkeptikus vagyok, amikor a közvélemény felületesen vizsgált álláspontjára hivatkoznak a halálbüntetés ügyében.
Európában a halálbüntetés mellett a tényleges életfogytiglanig szóló börtönbüntetést is el akarják törölni, mondván az kegyetlen és embertelen az elítéltekkel szemben. Eszerint mindenkinek joga van visszatérni az emberek közé, az oslói terroristától kezdve a pedofil sorozatgyilkosokig?
– Aki olyan jóvátehetetlenül súlyos bűncselekményt hajtott végre, mint például az ön által említette Anders Breivik, úgy gondolom, hogy ilyen esetben egyetlen állam – Norvégiát is beleértve – sem engedheti azt meg, hogy az illető valaha is visszakerülhessen a társadalomba. Börtönben kell letölteniük az életüket. Amikor az életfogytig tartó börtönbüntetés felülvizsgálatára sor kerül, a bíróság továbbra is joggal nyilváníthatja közveszélyesnek őket. Ugyanakkor nem állíthatjuk azt, hogy a bűnelkövetők többsége, sőt akár a gyilkosok többsége is ilyen megátalkodott személy lenne. A legtöbb bűnöző az élete során tinédzserként vagy fiatalon a leghajlamosabb arra, hogy áthágja a törvényt. A statisztikák alapján a húszas életévek végén ez a hajlam csökkenni kezd, harminc-negyven éves korukra pedig sokan – bár nem mindenki – „kinőnek” a bűnözésből.
Ezért a 20-30-40 éves börtönbüntetések számos ember esetében feleslegesek, nagyon költségesek és gyakran embertelen megoldások. Mondom mindezt úgy, hogy olyan országban élek, ahol megdöbbentően hosszú ítéleteket szabnak ki. Kábítószerrel való visszaélésért például Amerikában minden további nélkül kaphat valaki harminc évet. Ennek következtében a börtönök túlzsúfolttá váltak, teli idős, beteg, lassan haldokló elítéltekkel. Az ő egészségügyi ellátásuk nagyon súlyos teher, ráadásul nem is lenne már szükség elzárva tartani őket.
Lehet, hogy harminc éve elégtételt jelentett az ítélet, és a politikusok, akik támogatták a szigorú büntetést, bezsebelhettek néhány szavazatot. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az elítéltek hátralévő várható életének túlnyomó részét lefedő, rendkívül hosszú börtönbüntetések embertelenek, és a legtöbb esetben el kellene kerülni ezeket.
Sokan ezért mondják azt, hogy az ilyen lassú halálnál igazságosabb, és egyértelműbb büntetés lenne indokolt esetben a halálbüntetés. Ezzel úgymond egyszerűbben „le lehetne zárni” az ügyeket.
– Az ügy „lezárása” csak eufemizmus, valójában emberek megöléséről van szó, még ha ez jogi értelemben törvényesen történik is. Amerikában gyakran használják ezt az érvet. Valójában azonban az Egyesült Államokban a halálbüntetés egy sokkal hosszadalmasabb és költségesebb folyamat, mint ahogy a legtöbben azt gondolják. Amerika jogállam, ezért ha ki is szabják valakire jogerősen a legsúlyosabb büntetést, vannak kegyelmi lehetőségek és biztonsági garanciák a végrehajtás előtt, hiszen ebben az esetben egy tévedés jóvátehetetlen. Emiatt aztán az egész eljárás elhúzódik – jellemzően évtizedekre – és nagyon drágává válik. De a takarékossági érveléssel kapcsolatban az alapvető kérdésem az: még ha olcsóbb is lenne egy elítélt megölése a börtönben tartásánál, milyen képet sugároz ez a megközelítés az adott társadalomról?
Ön szerint akkor mi a legfontosabb célja a börtönbüntetésnek: az elítéltek elkülönítése a társadalomtól vagy az, hogy később megváltozva, magukba szállva lehetőséget kapjanak a társadalomba való visszatérésre?
– Nem könnyű a válasz. Sokféle ember kerül börtönbe. Vannak köztük alkalmi bűnelkövetők, első alkalommal bűnözők és olyanok is, akik súlyosan vagy többször is ütköztek a törvénnyel. Ennek megfelelően a büntetés céljai is különbözőek. Szerintem a legfontosabb az, hogy a büntetés kellőképpen érzékelhető legyen, ugyanakkor ne okozzon szükségtelen szenvedést.
Az emberek gyakran azt is elvárják a börtönbüntetéstől, hogy valamilyen jó hatással legyen az elítéltre, és elindítsa őket abba az irányba, hogy megváltoztatják az életmódjukat. Szerintem azonban a börtön nem igazán alkalmas hely arra, hogy megreformáljunk embereket. Ha történik változás a személyiségükben, az inkább negatív, mert elválasztjuk őket a családjuktól, a munkahelyüktől és a lakókörnyezetüktől. Ezért én soha nem küldenék senkit csupán azért börtönbe, hogy ott megjavuljon. A börtönrendszernek csak az lehet a célja, hogy ne rontsa tovább a későbbi kilátásokat. Az egyetlen logikus cél tehát a büntetés, de ennek keretében igyekeznünk kell emberséges módon bánni az elítéltekkel és ha lehet, értelmes elfoglaltságot biztosítanunk a számukra, amelyet szabadulásuk után is hasznosítani tudnak.
És vannak egyes emberek, mint Breivik, akiknél az egyetlen cél az, hogy lehetetlenné tegyük számukra az újabb bűncselekmény elkövetését, és fizikailag is távol tartsuk őket az emberektől. Arról sem szabad elfeledkeznünk azonban, hogy a börtönön belül is lehetőség van bűnelkövetésre. Akik megrögzött bűnözők, azok készek a fogolytársaik vagy az őrök ellen támadni. Elismerem, hogy a börtön gyakran nem megfelelő környezet, mégis az egyetlen megoldás.
A civilizált országokban nagy viták folynak a jogállami megoldásokról, az emberséges börtönkörülményekről és a büntetés céljairól. Ugyanakkor más országokban, mint például most Szíriában, egyetlen nap alatt ezreket  lehet büntetlenül megölni anélkül, hogy azért bárkit is felelősségre vontak volna. Nem gondolja, hogy ez a hatalmas ellentét visszájára sül el, mert az emberek úgy érzik, hogy a hatalom nem a tisztességeseket, hanem a bűnözőket védi?
– Az emberi történelemben a bűnök és sérelmek büntetése alapvetően a sértett csoportok feladata volt. A közeli hozzátartozók vagy az adott közösség bosszulta meg a sérelmet. A büntetés kérdése csak akkor merül fel, amikor egy állam magához vonja egy adott területen elkövetett erőszak megbüntetésének a jogát. Ezzel a hatalom azt fejezi ki, hogy ő jogosult annak eldöntésére, hogy egy cselekedet áthágta-e az adott törvényeket, és ő jogosult a büntetés érvényesítésére is.
Mi a helyzet azokkal az országokkal, ahol a törvény bizonyos bűncselekményeket nem büntet, vagy a hatalom nem akarja a törvényeket betartatni?
– Nincs globális állam, ahol egyetlen központból be lehetne avatkozni minden ügybe. A nemzetközi szervezetek, mint például az ENSZ, ahol elvileg kezdeményezni lehetne a Szíriával kapcsolatos fellépést, gyakorlatilag működésképtelenek, mert a Biztonsági Tanácsban Oroszország és Kína vétója miatt patthelyzet alakult ki. Abban mindenki egyetért, hogy meg kell büntetni azokat, akik vegyi fegyvereket vetnek be szándékosan, különösen civil lakosok ellen.
A kérdés azonban az, hogy milyen szervezet vagy melyik állam hajtsa végre ezt a büntetést? Ma az emberek az Egyesült Államoktól várják ezt, de attól, hogy Amerika a legnagyobb szuperhatalom a világon, még nem rendelkezik automatikusan azzal a joggal, hogy bármit megtehessen.
Obama elnök éppen ebből a szerepből igyekszik kihátrálni.
– Az Egyesült Államok tudatosan kivonult Irakból és Afganisztánból, valamint más, ritkábban emlegetett térségekből, mint Szomália, Libanon vagy Panama. Az amerikai közvélemény a korábbiakhoz képest sokkal inkább számon tartja, hogy milyen költséggel és következményekkel járhatnak az ilyen beavatkozások. Ezért érthető a vonakodás a közvélemény és a politikai vezetés egyes körei részéről. Ugyanakkor Amerika és a washingtoni vezetés szeretné fenntartani azt a képet magáról, hogy ők a világ vezetői. Emellett szeretnék védelmezni a közel-keleti érdekeiket és a térségbeli szövetségeseiket is. Ettől válik nagyon összetetté a kérdés. Úgy látom, hogy Amerika a korábbi igazságszolgáltató szereptől eltávolodva egyre inkább a geostratégiai szempontok szerint hozza meg a döntéseit.
Ez azt jelenti, lehet, hogy a jövőben nem lesz, aki megbüntessen tömeggyilkosokat?
– Szerintem ezt csak egy nemzetközi büntetőrendszer keretében lehetne megoldani, amelynek világméretekben joga van megbüntetni az emberiségellenes bűncselekményeket, a mainál sokkal hatékonyabb módon. A hágai Nemzetközi Bíróság egy lépés volt ebben az irányban, de ennél többre van szükség. Lehet, hogy minderre csak egy olyan világkormányzat keretében lesz lehetőség, ahol a globális hatalmat egy ENSZ-hez hasonló szervezet látja el. Láthatjuk, hogy a mai keretek és szervezetek nagyon tökéletlenül működnek.
Pont ezt a szerepet töltötte be korábban Amerika a második világháború során és utána is, amikor a még nagyobb veszélyek elkerülése érdekében hatékonyan beavatkozott a világ eseményeibe.
– A helyzet a nem állami szereplők – mint amilyen az al-Kaida terrorszervezet – megjelenésével megváltozott. A második világháborúban mindenkiről lehetett tudni, hogy kicsoda és mit akar. Ezért könnyebben lehetett világos válaszokat adni a fasizmussal és a holokauszttal szemben. Ma a kérdések sokkal bonyolultabban merülnek fel.
A demokráciával és emberi jogokkal kapcsolatos aggodalmak, amelyek a nyugati világban nagyon jelentősek, szinte egyáltalán nem számítanak Ázsia nagy részén vagy a Közel-Keleten. És ez a helyzet Latin-Amerikában is. Ezekben a térségekben Amerikát inkább birodalomként látják, aki az érdekeinek megfelelően akarja rákényszeríteni az akaratát másokra. Ilyen körülmények között az Egyesült Államok is elbizonytalanodott, ezt láthatjuk Szíria esetében. Egyrészt világos számára, hogy lépni kell a vegyi fegyverek bevetése ellen, ugyanakkor nagyon kevesen akarják követni Amerikát ebben. Ma Putyin diktálja az eseményeket, és amíg ő nem akar fellépni a tömeggyilkosok ellen, addig nem sok eredményre számíthatunk.

Olvasson tovább: