Kereső toggle

Amikor a nácik szerkesztették a hollywood-i forgatókönyveket

Együttműködés és ellenállás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hollywood aranykoraként vonultak be a filmtörténetbe az 1930-as évek – egy a napokban megjelenő könyv azonban titkos paktumokról, nyomásgyakorlásról, sőt egyenesen zsarolásról beszél, a filmipar fővárosa és a náci Németország kapcsolatát taglalva. Ben Urwand könyve részletesen bemutatja, milyen taktikákkal befolyásolta a náci Németország Hollywoodot a harmincas években, elérve, hogy egy évtizeden keresztül egyetlen, a nácikra és Hitlerre nézve kedvezőtlen filmkocka se kerülhessen a közönség elé – szerte a világon.

Együttműködés: Hollywood paktuma Hitlerrel címen jelenik meg szeptember első napjaiban Ben Urwand (képünkön lent) könyve, amelyben zavarba ejtő részletességgel ismerteti, milyen taktikát folytatott a náci Németország a harmincas években az amerikai filmipar befolyásolására. Urwand, a Harvard Egyetem kutatója Hollywood történetének sötétebb oldalát mutatja be, a második világháborút megelőző évtizedet, amikor a németek nyíltan cenzúrázták a forgatókönyveket, átíratták a zsidókat előnyös színben feltüntető részleteket, egész filmeket tilthattak le, sőt egy esetben a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió (MGM) egyik vezetőjét arra kényszerítették, hogy elváljon zsidó feleségétől. A levéltári kutatásokon alapuló könyv részletesen bemutatja, milyen engedményekre álltak készen a nagy filmstúdiók annak érdekében, hogy az egyik legnagyobb felvevőpiacnak számító Németország kegyeit megőrizzék.
Németország ugyanis azzal fenyegetett, hogy az együttműködés megtagadása esetén betiltja az amerikai filmeket – amelyekből több mint 250-et vetítettek a Hitler 1933-as hatalomra jutása utáni években. Bár a gazdasági világválság Németországban is éreztette hatását, a stúdiók szilárdan hittek a növekedésben, és attól tartottak, hogy ha egyszer elhagyják ezt a piacot, soha nem tudnak visszatérni. Így aztán kénytelen-kelletlen – de sok esetben minden vonakodás nélkül – rendszeresen átadták a forgatókönyveket és a kész filmeket a német cenzoroknak. Kifogás esetén (ami lehetett a zsidók ábrázolásával kapcsolatos, vagy a nácikkal szembeni kritika) a stúdiók nemcsak a nemzetközi fogyasztásra szánt, hanem az amerikai verziót is készek voltak korrigálni.
Nem csak jelenetekről és szövegrészletekről volt szó, a nácik akár egész projektek meghiúsítására is készek voltak, ha azok Hitlert kritizálták. Hollywoodban nem is készült egyetlen náciellenes film egészen 1940-ig. Hitler szinte megszállottan hitt a filmművészet propagandacélokra való felhasználásában, és a nácik aktív szerepet játszottak olyan filmek támogatásában, mint például a Kipling regényéből készült Bátrak kapitánya, amelyben az árja értékek megtestesülését vélték felfedezni.

Nyugaton a helyzet

1930. december 5-én a berlini nácik szokatlan célpont, a Remarque híres regényéből készült Nyugaton a helyzet változatlan című film ellen fogtak össze. Ami a legtöbbek számára az első világháború borzalmainak leírását jelentette, az a németeknek egy fájdalmas vereség sértő felemlegetése volt. A nácik, akik a Reichstagban nem sokkal korábban 12-ről 107-re növelték meg jelenlétüket, kihasználták a filmet kísérő felháborodást. Az első nyilvános vetítésre 300 jegyet vásároltak fel, és amikor a filmbeli német csapatok elkezdtek visszavonulni a franciák elől, kiabálni kezdtek: „A német katonák bátrak voltak! Gyalázat, hogy Amerikában ilyen sértő filmet készítettek!” A botrány miatt a mozigépész a vetítés megszakítására kényszerült, és miközben Joseph Goebbels, a nácik propagandistája tüzes beszédben a németek jó hírnevének szándékos lerombolásával vádolta a film készítőit, társai bűzbombákat dobtak be és egereket szabadítottak el a teremben. Miután mindenki menekülni kezdett, a mozit lezárták.
A botrány jelentős támogatást hozott a nácik számára, és hat nappal később a legmagasabb cenzori hivatal úgy határozott, hogy a film nem hitelesen mutatja be a németek vereségét, ezért megtiltotta a további vetítést. „Győztünk! – hirdette Goebbels lapja diadalittasan. – Térdre kényszerítettük őket!”
A filmet készítő Universal Pictures német születésű elnöke, Carl Laemmle szerette volna szülőhazájában is bemutatni a filmet, ami nem mellesleg komoly anyagi hasznot is hozhatott volna a stúdiónak, ha zavartalanul vetíthetik Németországban. 1931 nyarán Laemmle egy jelentősen átszerkesztett változattal állt elő, és Európába utazott azzal a céllal, hogy megnyerje a német külügyminisztérium támogatását a filmhez. Ez sikerült is, egy feltétellel: a Universal összes leányvállalatának ugyanazt a szerkesztett verziót kellett terjesztenie világszerte. Laemmle beleegyezett.
Az idő múlásával azonban Laemmle-t a film sorsán kívül valami fontosabb ügy is aggasztani kezdte: a zsidók sorsa. Meggyőződése volt, hogy Hitler hatalomra jutása a zsidók lemészárlásához fog vezetni, így 1939-ben bekövetkezett haláláig legalább 300 zsidó származású német állampolgárnak segített személyesen Németország elhagyásában. Mindezzel párhuzamosan azonban stúdióbeli főnökei a legnagyobb odaadással működtek együtt a német cenzorokkal: miután El Salvadorban és Spanyolországban a film szerkesztetlen változatát fedezték fel, bocsánatot kértek a németektől, és lecserélték a kópiákat.
A következő évben Laemmle újabb engedményt tett a német külügynek, amikor elhalasztotta a Nyugaton a helyzet változatlan folytatásának elkészítését. Fia, Carl Laemmle, Jr. szintén számos engedménnyel örvendeztette meg a náci cenzorokat. A német külügyminisztérium feljegyzése szerint „a Universal »együttműködésre« törekvése természetesen nem plátói igyekezet volt, hanem a stúdió berlini irodájának és a német piacnak az érdekeit szem előtt tartó előrelátás”.
Az 1930-as években az „együttműködés”, vagy az angol és német eredetihez közelebb álló „kollaboráció” kifejezés rendszeressé vált a hollywoodi tevékenységek leírásában: az RKO Pictures, a Fox és a United Artists vezetői egyaránt „együttműködésre” törekedtek, ha Németországgal kapcsolatos filmet forgattak, és a német külügyminisztérium egyik feljegyzése megállapítja: „Minden sikeres együttműködés hasznosnak és kellemesnek bizonyult mindkét fél számára.”
Mindez annak volt köszönhető, ahogyan a nácik felléptek a Nyugaton a helyzet változatlan berlini bemutatóján – állítja Ben Urwand. Hamarosan minden stúdió jelentős engedményeket tett a német kormánynak, és attól kezdve, hogy Hitler 1933 januárjában hatalomra jutott, közvetlenül az ő megbízottaival tárgyaltak. Közülük is a legbefolyásosabb az a Georg Gyssling volt, aki 1933-tól Los Angeles-i konzulként kezébe vette az amerikai filmipar felügyeletét. Módszerének lényegét a német filmművészetet szabályozó rendeletek 15. cikkelyével való fenyegetőzés jelentette. E szerint, ha egy cég németellenes filmet forgalmazott bárhol a világon, akkor annak összes filmjét betilthatták Németországban. A 15. cikkely igencsak hatásos eszköznek bizonyult Gyssling kezében az amerikai filmipar megregulázására, mivel a konzulátusok és nagykövetségek útján a német külügyminisztérium számára gyerekjáték volt a világon bárhol leleplezni a német érdekeket sértő alkotásokat.

Veszett kutya

1933-ban egy hollywoodi forgatókönyvírónak, Herman Mankiewicznek (aki később megírta a filmtörténet egyik leghíresebb alkotását, a Citizen Kane-t – az Aranypoltár-t) remek ötlete támadt: filmre akarta vinni, ahogyan Európában bántak a zsidókkal. Rövid idő alatt papírra vetette a The Mad Dog of Europe (Európa veszett kutyája) című darabot, amit azon nyomban el is küldött az RKO producerének, Sam Jaffe-nek. A Mankiewiczhez hasonlóan zsidó Jaffe remek hollywoodi szereposztást tervezgetett, és lélekben már az egész világot megrázó film forgatására készült. Gyssling azonban közbelépett – most már nemcsak a németek első világháborús szereplésének méltatlan ábrázolásáról volt ugyanis szó, hanem a hatalmon lévő rezsim elleni támadásról. A 15. cikkely azonban hatástalannak bizonyult, mivel a filmet készítő független cégnek Németországban nem voltak érdekeltségei. Így aztán egyetlen lehetősége maradt: értesítette az Amerikai Filmproducerek és Forgalmazók Szövetségét (népszerű nevén a vezetőjéről csak Hays Irodaként emlegetett hatóságot), amely a hollywoodi filmek szex- és erőszakos jeleneteit cenzúrázta, és kilátásba helyezte az összes amerikai filmalkotás betiltását Németországban, amennyiben Mankiewicz és Jaffe filmje elkészül.
Miután azonban a készítők biztosították Will Hayst, hogy semmi nem állhat az útjukba, Hays a Los Angeles-i Rágalmazásellenes Liga tanácsadó testületéhez fordult, akik megállapították, hogy a film direkt utalásai Hitlerre és a nácikra antiszemita hullámot provokálhatnak az Egyesült Államokban. A testület úgy vélte, a film még az általuk javasolt finomításokkal is (például Németország helyett egy fiktív országban játszódna a cselekmény) a Hays Iroda ellenállásába ütközne, mivel a legnagyobb filmstúdiók továbbra is érdekeltek voltak a német mozipiacon.
A Rágalmazásellenes Liga azzal tesztelte a rendszert, hogy elkészíttették a Mad Dog egy erősen finomított változatát, amelyben egyetlen kifogásolt elem sem szerepelt. A kéziratot párhuzamosan három ügynöknek küldték el, akik egybehangzóan azt válaszolták: „Nincs értelme semmiféle kezdeményezésnek ezen a vonalon, a nagy stúdiók minden hasonló sztorira eleve nemet mondanak.”
Ezek után nem meglepő, hogy Jaffe végül felhagyott terveivel, és a Mad Dog jogait eladta az ismert producernek, Al Rosennek, aki minden ellenállás dacára belekezdett a projektbe – Hollywoodot azonban nem tudta meggyőzni, így pénz híján hét hónap után ő is kénytelen volt feladni. Louis B. Mayer, az MGM nagyhatalmú vezetője egyértelművé tette számára az álláspontját: „Érdekeltségeink vannak Németországban; (…) hatalmas jövedelmet hoz Németország, és ha rajtam múlik, ez a film soha nem fog elkészülni.”
Így aztán a Mad Dog of Europe valóban nem készült el – ez volt Hollywood és a náci Németország kapcsolatának talán legdrámaibb pillanata. Mindez Hitler hatalomra jutásának évében történt, és az évtized hátralevő részére meghatározta az amerikai filmipar lehetőségeit a Harmadik Birodalomban.
Ezek a lehetőségek igencsak szűkösek voltak. 1936-ban az amerikai stúdiók egyre nagyobb nehézségekbe ütköztek Németországban. A náci cenzorok egyre több filmet utasítottak el, mondvacsinált vagy meg sem nevezett indokokkal. Ekkorra a kisebb filmes cégek már elhagyták az országot, és csak a 20th Century Fox, az MGM és a Paramount maradt. Az év közepére a három vállalatnak együtt mindössze 8 filmet sikerült elfogadtatnia, miközben egyenként 10-12-re lett volna szükségük csak a nullszaldó eléréséhez. Az MGM bejelentette, hogy kész kivonulni Németországból, ha a másik két óriás is vele megy. A Fox és a Paramount azonban még mindig a német piac megtartásában gondolkodott, és nemet mondtak, attól tartva, hogy soha többé nem térhetnének vissza. A következő években a stúdiók a prominens nácikkal való személyes kapcsolatra helyezték a hangsúlyt – a Paramount a náci párt tagját, Paul Thiefest választotta német leányvállalata élére, míg az MGM helyi vezetője Frits Strengholt lett. Strengholt a Propaganda- minisztérium utasítására elvált zsidó feleségétől, aki végül koncentrációs táborba került – derül ki Urwand kutatásaiból.
A stúdiók új taktikába kezdtek: amikor a Paramountnak egyszerre két filmjét is betiltották, a stúdió írásban kérte a Propagandaminisztérium válaszát arra, mi volt a kifogás a filmek ellen. A Give Us This Nighttal (Add nekünk ezt az éjszakát) az volt a probléma, hogy zsidó zeneszerző írta a filmzenét, míg a The General Died at Dawnt (A tábornok hajnalban halt meg) azért nem szerették, mert az a Lewis Milestone rendezte, aki annak idején a Nyugaton a helyzet változatlant is jegyezte. A stúdió ezek után felajánlotta, hogy a stáblistában nem tünteti fel a rendező nevét.

Az utolsó vágás

1936-ban Laemmle kikerült a Universal Pictures vezetéséből, és helyébe John Cheever Cowdin amerikai bankár és sportoló került. Cowdin újra felkapta a Nyugaton a helyzet változatlan filmes folytatásának, a Győztesek és legyőzötteknek az ötletét. 1937 elején Berlinbe utazott, ahol William E. Todd amerikai nagykövet szerint „szokatlan ajánlatot” tett a náciknak: „A vállalatot korábban zsidó érdekek uralták, de a közelmúltbeli átszervezés eredményeként ez már nem áll fenn” – írta Todd, feljegyezve, hogy a Universal a németekkel való együttműködés reményében visszatérne Németországba.
1937 áprilisában Gyssling eddigi legmerészebb húzásával levelet küldött a Győztesek és legyőzöttek mintegy 60 stábtagjának – a rendezőnek, a színészeknek, sőt még az öltöztetőknek is –, figyelmeztetve őket, hogy minden jövőbeli filmet, amiben közreműködnek, tiltás alá helyezhetnek Németországban. A lépés hatalmas felháborodást váltott ki: Gyssling nyíltan megfenyegette egy amerikai stúdió dolgozóit saját hazájukban, az amerikai posta szolgálatainak felhasználásával. Annak ellenére, hogy a Universal titoktartást kért munkatársaitól, a hír hamar kiszivárgott, egyes színészek ügyvédhez is fordultak. A dologból diplomáciai botrány lett, ami azonban a politika segítségével hamar elsimult. Eközben a Universal 21 helyen megvágta a készülő filmet, aminek következtében a történetnek nem sok értelme maradt. A film vége, amely az Európában erősödő militarizmust kritizálta volna, az új verzióban az egész világra kiterjedő militarizmust kárhoztatta. A nácik azonban ennek ellenére sem engedték vissza a Universalt Németországba.
Gyssling látszólag néha ügyetlen lépései nagyon is kitervelt stratégiát követtek: miközben a világháborúról szóló filmek sorát kritizálta, a valódi fókuszban valami más állt: amióta csak hírét hallotta a Mad Dog of Europe címen készülő filmnek, tudta, hogy az igazi veszélyt nem a múltba tekintő alkotások jelentik. Hollywood sokkal nagyobb rombolást okozó filmet is tud készíteni, olyat, amely nyíltan a náci Németországot támadja. A Győztesek és legyőzöttekre adott reakciója kitervelt volt: a múlttal foglalkozó filmet emelte a középpontba azzal a céllal, hogy megakadályozza, hogy Hollywood a jelennel foglalkozzon. Tevékenysége igazi sikerét jelzi, hogy a Remarque-trilógia harmadik részének, a Három bajtársnak a cenzúrájával sikerült elérnie, hogy egy valóban explicit módon náciellenesnek készülő alkotás – amely ebben a minőségben az első lehetett volna – minden élét elveszítse. A végső vágás joga tehát itt sem a rendezőé lett, hanem a náciké.

A fordulat

A Hollywood és a nácik közötti „együttműködés” egészen az 1940-es évekig tartott. A háború előrehaladtával azonban a nagy stúdiók egyre nehezebben tudták forgalmazni alkotásaikat a francia és angol piacon, ahonnan külföldi jövedelmük oroszlánrésze származott. E tekintetben mégiscsak kevesebb érdekük fűződött az akkor éppen viszonylag kisebb német piac fenntartásához. Az MGM 1940-ben elkészítette első náciellenes filmjét, a Halálos vihart, a főszerepben James Stewarttal (lásd keretes írásunkat). A 20th Century Fox pedig belekezdett a Four Sons (Négy fiú) című filmbe, amely Csehszlovákia lerohanása után egy család négy fiának a sorsát követi négy irányban: cseh hazafi, náci kollaboráns, Amerikába emigrált művész és hős német katona. A nácik természetesen a jól bevált 15. cikkellyel válaszoltak, és 1940 szeptemberére mindkét filmstúdiót kiutasították a németek által megszállt területekről. Amerikának a háborúba való belépésével némileg megszaporodott a náciellenes filmek száma, a zsidóüldözés témáját azonban az amerikai filmipar továbbra is kerülte.
Az igazi fordulatot Charlie Chaplin A diktátor című filmje hozta el. A diktátor alakjában Chaplin Adolf Hitler ellentmondásos, felkavaró paródiáját adja, Benito Mussolini, a fasizmus eszméje és az antiszemitizmus kifigurázása mellett, a nácikat gépagyú és gépszívű gépemberekként állítva be. A film forgatásának idején Nagy-Britannia még nem szándékozott bemutatni A diktátort, mire azonban elkészült, az ország háborúban állt Németországgal, és felismerték az alkotás propagandaértékét. Chaplin filmje 1940-ben a második legnézettebb alkotás volt az Egyesült Államokban.
A diktátor, amely Chaplin első teljes hangosfilmje volt, és amelyet Chaplin nemcsak forgatókönyvíróként, hanem producerként, rendezőként, főszereplőként és részben zeneszerzőként is jegyzett, áttörést hozott a nácizmus hollywoodi ábrázolásában, annak ellenére, hogy 1964-es önéletrajzában Chaplin kijelentette: „Ha ismertem volna a német koncentrációs táborok valódi szörnyűségeit, nem tudtam volna elkészíteni A diktátort, nem tudtam volna viccet csinálni a nácik gyilkos őrületéből.”

Hitler és Miki egér

Hitler, aki a mozifilmeknek már korán rajongója lett, tisztában volt a filmművészet valódi erejével és befolyásolási lehetőségeivel. Maga is szívesen nézett filmeket a szabad idejében, köztük hollywoodi importalkotásokat is. Propagandaminisztere, Goebbels gondoskodott róla, hogy a Führernek, aki számos alkalommal megbeszéléseket is késleltetett egy-egy új film kedvéért, mindig legyen elegendő néznivalója. Beszámolók szerint Hitler kedvenc filmje A hindu lándzsás (The Lives of a Bengal Lancer) volt, de kedvelte a Lázadás a Bountynt is, valamint a Becsületből elégtelent (Mr. Smith Goes to Washington), mivel az előnytelen képet festett a demokráciáról. Ugyancsak szívesen nézte Stan és Pan kalandjait, míg a Charlie Chaplin A diktátor című filmjében róla alkotott kép – nem meglepő módon – nem nyerte el a tetszését. Hitler olyannyira kedvelte Miki egér alakját, hogy 1937-ben egyszerre öt rajzfilmet nézett meg belőle. Abban az évben Goebbels 12 Miki egér filmmel lepte meg a Führert karácsonyi ajándékként. Miki ugyanakkor nem volt mindig ennyire népszerű német földön: 1930-ban a német Filmcenzorok Tanácsa betiltott egy Miki egér rajzfilmet, amelyben Miki úgynevezett kepit viselt (a francia tisztek jellegzetes, lapos tetejű sapkája), mivel az negatív képet festett a németekről, és „felelevenítette a világháború óta külföldön elterjedt németellenes érzéseket”. Egy német újságcikk a harmincas évek közepén egyenesen azt állította, hogy „Miki egér a valaha kitalált legszánalmasabb figura… Minden egészséges érzelmekkel megáldott, önálló gondolkodású fiatal személy és minden becsületes ifjú érzi, hogy ez a piszkos, szennyel borított rágcsáló, az állatvilág legnagyobb baktériumhordozója nem lehet az állatok idealizált példánya… le a zsidó brutalitással! Le Miki egérrel! Viseljétek a horogkeresztet!”

A széllel szemben

A diktátorral egy évben, 1940-ben került a közönség elé az MGM Halálos vihar című filmje, amelyben Frank Borzage rendező egy valaha boldog család szétesésén keresztül mutatja be a náci ideológia romboló hatását, szembeállítva a meleg családi élet nyitóképeit az utolsó képsorokban megjelenő ürességgel és halállal. A film láttán némi iróniát érezhetünk, tudva, hogy az MGM volt az a nagy filmstúdiók közül, amely minden aggály nélkül „bizniszelt” a németekkel a harmincas évek folyamán. A nyíltan ellenséges kategóriába tartozott Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni című 1942-es alkotása, amely maró gúnnyal ábrázolta a nácikat. A film a németek által megszállt Lengyelországban játszódik, ahol egy színitársulat kémtörténetbe keveredik, miközben a városka főterén megjelenik egy Hitler-hasonmás. A Korda-stúdió által készített film igazi hungarikum, az eredeti történet szerzője több világhírű dráma és film írója, Lengyel Menyhért, a filmet Rudolf Máté fényképezte, zenéjét Rózsa Miklós szerezte, a díszlet pedig Korda Vince műve volt. Korda Sándor mellesleg nem tartozott a vonakodók vagy a megalkuvók közé. Amikor világossá vált számára, hogy Hitler elszánta magát a háborúra, úgy érezte, tennie kell valamit. Két hónap alatt – még 1939-ben – elkészítette Az oroszlánnak szárnyai vannak című filmet, amely a brit légierőt népszerűsítette. A film egy kópiája eljutott Hitlerhez is, aki dühében azzal fenyegetőzött, hogy lebombáztatja az angol filmstúdiókat. Korda rövid időn belül elkészítette egyik legnagyobb hatású filmjét, a Lady Hamiltont, amely nyílt áthallásokat és párhuzamokat tartalmaz Nelson Napóleonnal vívott háborúja és az angolok németek elleni háborúja között. A film különlegessége, hogy Nelsonnak a Napóleon békeajánlatát elutasító beszédét maga Churchill írta. („Napóleon nem lehet a világ ura addig, ameddig szét nem zúz bennünket, és higgyék el uraim, hogy a világ ura akar lenni. Diktátorokkal nem lehet békét kötni, a diktátorokat el kell pusztítani!”) Szintén 1942-ben került a közönség elé a Kertész Mihály rendezte Casablanca, amelynek egyik legfelemelőbb jelenetében Rick kávéházának vendégei a német tisztek ellenében rázendítenek a Marseillaise-re, majd a zárójelenetben a francia rendőrfőnök franciás könnyedséggel a kukába vet egy üveg Vichy vizet – a Vichy-kormány kollaboráns politikája iránti megvetésének félreérthetetlen jeléül. A Casablancában szintén oroszlánrészt vállaltak a magyarok: a rendező mellett magyar volt az Ugarte-t játszó Peter Lorry (eredeti nevén Löwenstein László), a pincért alakító Szőke Szakáll (Gerő Jenő, népszerű kabarészerző és színész), de magyar volt a filmbeli Viktor Laszlo antifasiszta ellenálló karaktere is, akit Paul Henreid személyesített meg.

Olvasson tovább: