Kereső toggle

Náci licit az olajkutakért

A nyolcvanéves Szaúd-Arábia története (3. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Arábiai-félszigeten 1938-ban indult meg az olajtermelés, alig egy évvel a második világháború kitörése előtt. A fekete arany nemcsak gazdasági, hanem katonai-stratégiai fegyverré is vált. Bár a szaúdi király a nyugati hatalmaknak köszönhette országát és trónját, ez nem tartotta vissza attól, hogy üzletet ajánljon a náciknak is. A német hadsereg üzemanyaghiánya kapóra jött Ibn Szaúdnak, aki rokonszenvezett Hitler zsidóellenes programjával. Amikor azonban
a háború menete megfordult, a király hátat fordított Berlinnek, és az amerikai kormánnyal kötött átfogó megállapodást az olajmezők és a távol-keleti hadszíntér miatt kulcsfontosságú katonai légibázisok használatáról. Ibn Szaúd egy feltételt szabott: Roosevelt elnök akadályozza meg, hogy zsidó állam jöjjön létre Palesztinában.

A nácikat sok minden érdekelte a Közel-Keleten. Arra számítottak, hogy ha megszerzik a térség feletti uralmat, hátba támadhatják a briteket, és ez a javukra billentheti a háborút. Hitler azonban nem csak gazdasági és stratégiai befolyást keresett a Közel-Keleten. Meg akarta szerezni Jeruzsálemet és Palesztinát, hogy lezárja az utat a zsidók bevándorlása előtt, az ott élő közösséget pedig az európai végső megoldáshoz hasonlóan megsemmisítse. A nácik hamar felismerték azt, hogy az arabok többsége készséges partner terveik megvalósításában. Gondot jelentett viszont az, hogy a britek és az amerikaiak helyzeti előnyben voltak a térségben, mert már Hitler hatalomra jutása előtt kiépítették kapcsolataikat az arab vezetőkkel, elsősorban az első világháború után általuk kreált országokban.
Berlinnek segítségre volt szüksége, és ezért kapóra jött, hogy a közel-keleti brit hírszerzés kulcsembere, Jack Philby – aki korábban London háta mögött behozta az amerikai olajcégeket Szaúd-Arábiába – felajánlotta szolgálatait a németeknek is.
Philby megrögzött antiszemita volt, annak ellenére, hogy látványosan barátkozott a cionista mozgalom vezetőivel, elsősorban Chaim Weizmannal, akinek segítséget ígért abban, hogy a veszélybe került európai zsidók kivándorolhassanak Palesztinába. Évekig hitegette ezzel a zsidókat, miközben titokban azon dolgozott, hogy a nácik megvethessék lábukat a Közel-Keleten.
Jack Philby a második világháború kitörése előtti hónapokban azt javasolta Ibn Szaúd királynak, hogy tegyen határozott gesztusokat a náci Németország felé. John Loftus amerikai kutató szerint a kapcsolat kölcsönösen hasznosnak bizonyult. A nácik „felismerték, hogy Ibn Szaúd segítsége nélkülözhetetlen a britek és zsidók ellen folytatott palesztinai harc megújításához” – idéz Loftus egy hírszerzési jelentést a Titkos háború a zsidók ellen című könyvében. A németek azt javasolták, hogy alakítsanak Palesztinában új kormányt, amelynek az élén Jack Philby régi ismerőse, Hadzs-Amin el-Husszeini jeruzsálemi főmufti állna. További célként megfogalmazták, hogy „távozásra kényszerítik az első világháború után Palesztinában letelepült zsidókat”.
1939 januárjában Szaúd-Arábia diplomáciai kapcsolatokat létesített a Harmadik Birodalommal. Ibn Szaúd megüzente a németeknek, hogy a látszat ellenére szíve mélyén „gyűlöli az angolokat”. A következő hónapok során a király nagyszabású fegyverüzleteket kötött Németországgal, valamint kölcsönös barátsági és kereskedelmi szerződést írt alá Japánnal. Philby elégedett volt, mert Ibn Szaúd eltitkolta a tengelyhatalmakkal kötött ügyleteit a britek és az amerikaiak elől.

A gyűlölet szövetsége

A nácik szintén örültek az új kapcsolatnak. Legjobb közel-keleti ügynöküket, Fritz Grobbát kinevezték szaúd-arábiai nagykövetnek, és megbízták azzal, hogy képviselje a német érdekeket az egész térségben. Grobba, aki korábban a Harmadik Birodalom bagdadi nagykövete volt, olyan mélyen azonosult az arab üggyel, hogy – Philbyhez hasonlóan – áttért a muzulmán hitre. Külsejében is igyekezett beolvadni a közegbe. Munkatársai úgy emlegették őt, mint „a Török”. Jellemző módon a háború után, 1955-ben megjelentetett emlékirataiban Grobba Hitlert bírálja, hogy nem bízott eléggé az arabokban, és emiatt nem tudta legyőzni a briteket a Közel-Keleten.
Grobba megígérte Ibn Szaúdnak, hogy ellátják fegyverekkel és lőszerrel, sőt egy fegyvergyárat is építenek neki. Emellett folyamatosan kenőpénzeket fizettek az állandó pénzzavarral küzdő uralkodónak. A nácik azt is megígérték, hogy a háború után megszerzik a király számára a muszlim világ legmagasabb tisztségét, a kalifátust is.
A szaúdiak és a Harmadik Birodalom közötti legfontosabb összekötő kapocs a zsidók ellen táplált közös gyűlölet volt. A király azt kérte Berlintől, hogy növeljék a fegyverrakományok számát, amiket titokban a Palesztinában harcoló araboknak küldött tovább. Ibn Szaúd ezzel igyekezett fékezni a cionisták beáramlását, amely a Balfour-nyilatkozat után gyors ütemben megindult. Bár a király a háború után azt állította, hogy mélységesen megrázta a náci végső megoldás terve, Ibn Szaúd zsidók elleni gyűlölete valójában még a németeket is meglepte. Számára a zsidók „Isten által elátkozott faj, amint azt Ő Szent Könyve [Korán] megírja, akik végső pusztulásra és örök kárhozatra ítéltettek” – írja Robert Lacey brit történész Szaúd-Arábiáról szóló, 1982-ben megjelent A királyság: Arábia és a Szaúd-ház című könyvében.

Fordul a kocka

A szaúdi–náci kapcsolat zavartalanul folytatódott egészen 1941-ig. Az Egyesült Államok hivatalosan semleges volt, csakúgy, mint Szaúd-Arábia. A király mindkét oldallal üzletet kötött. Az arábiai kőolaj egyszerre áramlott Amerikába, valamint – a szintén papíron semleges Spanyolországon át – Németországba, sőt Japánba is. A jövedelmező üzletekből nem csak brit, hanem amerikai gazdasági érdekeltségek is hasznot húztak. A Wall Street-i kapcsolatot Jack Philby jó ismerőse, Allen Dulles – a CIA későbbi igazgatója – biztosította. Dulles ügyvédként a háború előtt több olyan üzletet közvetített, amelyekben amerikai cégek német nagyipari vállalatokba fektettek be jelentős összegeket. Az amerikai tőkéért cserébe a németek főként ipari szabadalmakkal fizettek.
A háború kitörése ellenére ezek a gazdasági kapcsolatok megmaradtak, még 1941 decembere, az Egyesült Államok hadba lépése után is.
Ibn Szaúd király azonban 1942 táján megszimatolta, hogy a németek elveszíthetik a háborút, ezért Philbyn és Dullesen keresztül ajánlattal fordult Roosevelthez. Szaúd-Arábia garantálja, hogy kőolaja nem kerül az ellenség kezére, amennyiben az amerikai kormány évente 6 millió dollárt fizet Ibn Szaúdnak. Rooseveltet érdekelte az ajánlat, és válaszul a szaúdi olajkutakat ideiglenesen betonnal tömték el. A király azt üzente Berlinbe, hogy csak így tudja megakadályozni azt, hogy olajat kelljen szállítania a szövetségeseknek. Washingtonnak viszont azt ígérte, hogy nem engedi, hogy a nácik kezére jussanak az olajkutak, ha Rommel megnyerné az észak-afrikai csatát. A király a kieső olajbevételek helyett bőséges kárpótlásban részesült.
Az amerikai kormánynak a távol-keleti front megnyílása után a kőolajnál is nagyobb szüksége volt a szaúd-arábiai légi útvonalra. Stratégiai érdeknek tekintették, hogy megkapják az engedélyt egy légibázis felállítására az Arábiai-félsziget keleti szélén, Dhahranban. Az Egyesült Államok új politikáját a külügyminisztérium így határozta meg: „A szaúd-arábiai kapcsolatok fejlesztését a széles körű nemzeti érdekek fényében kell szemlélni” – idézi könyvében Robert Lacey.
Roosevelt számára nem volt könnyű feladat, hogy rávegye a kongresszust a Hitlerrel jó kapcsolatban álló Ibn Szaúd támogatására. Végül azonban keresztülvitte akaratát, és 1943-ban megkötötték a sivatagi királysággal azt a szerződést, amelyben Washington hosszú távú gazdasági segítséget nyújt Szaúd-Arábiának, az olajipari koncessziókért és a támaszponthasználatért cserébe.

A király és az elnök

Ibn Szaúdnak azonban volt még feltétele. Egyetlen zsidó bevándorlót sem akart látni Palesztinában. A történészek sokáig úgy gondolták, hogy Roosevelt a Németország és Japán elleni többfrontos háború és egyre súlyosabb betegsége miatt nem tudott elegendő figyelmet fordítani az európai zsidóság megmentésére. Az amerikai levéltárakból az elmúlt években azonban a titkosítás lejárta miatt számos olyan dokumentum került elő, amelyek árnyalják ezt a képet.
Rooseveltet aggasztotta a zsidók lemészárlása, de nem akarta elidegeníteni magától az arabokat sem, ezért tudatosan visszatartotta a nyilvánosságtól az európai haláltáborokról és tömeggyilkosságokról érkező jelentéseket. Az amerikai zsidó szervezetek hiába igyekeztek felhívni a közvélemény és a politikusok figyelmét a vészhelyzetre, süket fülekre találtak. Az elnök legfeljebb arra volt hajlandó, hogy Harold Hoskinsnak, a katonai hírszerzés ezredesének javaslatát megfontolja. Hoskins szerit az európai zsidók egy részét Észak-Afrikába, a mai Líbia ritkán lakott, sivatagos területeire lehetett volna áttelepíteni. „Szó sem lehet azonban arról – figyelmeztetett a hírszerző tiszt –, hogy Palesztinába engedjék őket, mert Amerika egy ilyen lépéssel az arabokat a nácik oldalára állítaná.”  
Amerikának sokkal fontosabb volt a dhahrani légitámaszpont, ahonnan folyamatosan indulhattak csendes-óceáni bevetésekre a vadászgépek. A nagybeteg Franklin Roosevelt – akit 1944 végén negyedszer is megválasztottak elnöknek – 1945 februárjában utolsó erejét megfeszítve elutazott a jaltai konferenciára, ahol a szövetségesek megegyeztek a háború utáni Európa felosztásáról. Roosevelt útban hazafelé megállt Egyiptomban, ahol életében először – és egyben utoljára – találkozott Ibn Szaúd királlyal. A találkozóról készült jegyzőkönyv nem teljes, de a nyilvánosságra került oldalak azt bizonyítják, hogy a USS Quincy hadihajó fedélzetén, a Szuezi-csatorna melletti Nagy-Keserű-tavon történt találkozás hasonlóan fontos volt a Közel-Kelet jövője szempontjából, mint Európa esetében Jalta.
A külügyminisztérium által készített feljegyzés szerint Roosevelt biztosította a királyt, hogy „semmit nem tesz a zsidók érdekében, amit az arabok ellenséges lépésnek tekintenének”. Ez az ígéret a gyakorlatban azt jelentette, hogy az Egyesült Államok letett egy önálló zsidó állam létrehozásáról Palesztinában – írja David Wyman történész Abandonement of the Jews (A zsidók cserbenhagyása) című könyvében. Wyman szerint nem csak stratégiai megfontolások miatt fordult el Roosevelt a zsidóktól. Felidézi Jichák Samír 1993-ban adott interjúját, amelyben a volt izraeli miniszterelnök kijelentette, hogy „Roosevelt nem szerette a zsidókat, és nem akarta, hogy a világ szemében a zsidók védelmezőjeként tűnjön fel. … Emellett az amerikai elit nagy része is antiszemita volt. Ez csak a háború után, Truman idején kezdett megváltozni”.
Két hónappal a szaúdi királlyal való találkozó után Roosevelt 62 éves korában agyvérzésben meghalt. Az a Harry Truman lépett a helyére, akit 1944 nyarán Roosevelt váratlanul jelölt alelnökének a posztot korábban betöltő Henry Wallace helyett. Truman hatalomra kerülése megfordította az eseményeket a Közel-Keleten. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: