Kereső toggle

Az Ararát népe

Az örmények története az Édentől Nagy Konstantinig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miben közös Andre Agassi, Cher és Gari Kaszparov? Abban feltétlenül, hogy mindnyájan egy - diaszpórával együtt is mintegy tízmilliós - néphez, az örményekhez tartoznak. Nem véletlenül büszkék az örmények történelmükre: közel ötezer évre visszavezethető a múltjuk, és ők a világ legrégebbi keresztény nemzete is. Újra és újra a nagyhatalmak útjába kerültek, ezért sorsukat tragédiák és hős harcok kísérik.

Örményország az Ararát-hegy szomszédságában, egy fennsíkon terül el, így történetük közvetlenül Noéhoz és leszármazottaihoz nyúlik vissza. Egyes feltételezések szerint ez a terület a bibliai Édenkert északkeleti részéhez tartozott. A régészeti leletek alapján is a Kaukázus térsége a világ egyik legrégebben lakott vidéke.

Az örmények úgy tartják, hogy népük ősapja Noé dédunokája, Hajk volt, aki az özönvíz után Jáfet leszármazottjaként, fiával Armennel és nemzetségével együtt az Ararát közelében telepedett le. Ez az eredettörténet szerepel az 5. században élt neves örmény történetíró, Choreni Mózes Arménia története című munkájában, amelyet alapossága miatt sokan Josephus Flaviusnak a zsidókról írt krónikájához hasonlítanak.

Hajk a történet szerint Babilonból vándorolt északra, miután háborúba keveredett Nimróddal, akit a történész „a titánoktól származó Bél" néven említ.

A „gigászok csatájára" i. e. 2492-ben kerül sor a mai Törökország keleti részén található Van-tó partján. Hajk nyíllal halálosan megsebesítette Nimródot, akinek a serege vezérük vesztét látva szétszéledt.

Az örményekről mint népről a kortársak közül először a hettiták számolnak be, az időszámítás előtti második évezredben. A babiloni birodalom bukása után a következő ellenfél a perzsák lettek. Az Arménia elnevezés is először a hódító perzsa király, Dareiosz ékírásos sziklafeliratán fordul elő a legyőzött és behódoltatott országok sorában. Az örmény főváros, Jereván alapítása még korábbra, i. e. 782-re nyúlik vissza. Az örmény királyok megküzdöttek Nagy Sándor seregeivel is, majd a Pártus és a Római Birodalom közötti ütközőállamként is sikerült megvédeni országukat.

Arménia az időszámítás előtti első században jutott el hatalmának csúcsára, amikor a régió legnagyobb királysága lett II. (Nagy) Tigran vezetésével. Az ország ekkor (i. e. 95-66 között) a Földközi-tengertől egészen a Kászpi-tengerig húzódott, és magában foglalta Szíriát (benne Damaszkuszt, Tarszoszt, Antiókiát és Perszepoliszt), Kis-Ázsia keleti felét, valamint a kaukázusi régiót. Az örmény kereskedők délebbre is járatosak voltak, és kolóniájuk élt Jeruzsálemben is. Bár a római előrenyomulás kiszorította az örményeket a mediterrán partvidékről, az ország megőrizte autonómiáját a birodalom keleti peremén.

A földrajzi és gazdasági kapcsolatoknak köszönhetően az örmények - akiknek a vallása perzsa, pártus és görög elemekből állt - első kézből, az első század közepén találkoztak a kereszténységgel. A feljegyzések szerint i. sz. 40 körül már éltek keresztény csoportok Örményországban.

Az 5. századi krónika szerint Abgar, Edessza örmény származású királya még Jézus életében levelet írt a Megváltónak: „Hallottam, hogy Te Isten vagy, aki az égből aláereszkedett, vagy Isten gyermeke, és jó dolgokat cselekszel. Ezért írok Neked könyörögve, hogy akár nélkülözésed árán is, jöjj el hozzám, gyógyítsd meg minden meglévő betegségem." A futárok a tanítványoknak adták át a levelet, amelyet Fülöp és András adott át Jézusnak. Az örmény hagyomány szerint Jézus válaszul azt üzente, hogy neki Izraelben kell beteljesítenie a küldetését, de megáldotta a levelet és a követeket.

Ha Jézus nem is járt Arméniában, tanítványai közül ketten is eljutottak oda. Előbb Taddeus (Tádé, akit Lukács evangélista Jakab testvére, Júdásként említ) érkezett Edesszába, és ott meggyógyította Abgár királyt, majd tovább indult keletre. Megtérítette Szanatruk örmény király leányát, Szanduhot is, ám az uralkodó kérlelhetetlen maradt. Az apostolt, saját leányával együtt kivégeztette. A hagyomány szerint Tádét - Simon apostollal együtt - kettéfűrészelték.

Néhány évvel később a Tizenkettő közül Jézus egy másik tanítványa, Bertalan apostol érkezett Örményországba Perzsiából. Az ő igehirdetésére is megtért az uralkodói család több tagja, Szanatruk király azonban most sem engedett. Elrendelte a keresztények kiirtását, és ennek esett áldozatul Bertalan is. Az apostol mártírhaláláról két változat maradt fenn: az egyik szerint lefejezték, míg a másik - elterjedtebb - verzióban az uralkodó parancsára megnyúzták, és keresztre feszítették. Ez a két vértanú lett az Örmény Apostoli Egyház alapítója, és őket tekintik a mai napig az örmények védőszentjeinek.

A mártírok áldozata nem volt hiábavaló. Tertullianus i. sz. 197-ben A zsidók ellen című könyvében kitér a kereszténységet felvett népekre, és a kappadokiaiak, frígiaiak, pártusok és lídiaiak között megemlíti az örményeket is. Az üldözések ellenére a kereszténység gyorsan terjedt a térségben, ahol erős közösségek jöttek létre. Caesariai Euszébiosz is ír egy levélről, amelyet Dionüziosz alexandriai püspök címzett „Örmény testvéreimnek a megbánásról, ahol Meruzsán a püspök". Ez azt mutatja, hogy a 3. században létezett szervezett és az egyetemes egyház által elismert keresztény közösség Örményországban.

A Római Birodalomban még zajlott az utolsó nagy keresztényüldözés Diocletianus idején, amikor az örmény nép i. sz. 301-ben felvette a kereszténységet. III. Tirdát király a császár támogatásával és római legionáriusok kíséretében érkezett meg Örményországba, hogy visszaszerezze apja trónját. Az örmény keresztények vezetője ebben az időben Gergely apostol volt, akit Caesariában szenteltek püspökké. A király gyerekkorából ismerte a pártus származású Gergelyt, még mielőtt az keresztény hitre tért volna, ezért azt kérte tőle, hogy a visszatérése miatti hálából mutasson be áldozatot Ánáhit pogány istennő templomában. Gergely ezt megtagadta, mire III. Tirdát a halálraítéltek számára fenntartott hírhedt Khor Viráp (Mély Verem) börtönbe záratta az apostolt. Az uralkodó elrendelte, hogy tartóztassák le az Örményországban található összes keresztényt, és kobozzák el a birtokaikat. Halálbüntetéssel fenyegette meg a keresztényeket rejtegetőket is.

Az örmény hagyomány szerint ekkoriban Rómában született keresztény szüzek egy csoportja menekült Diocletianus császár üldözései elől keletre. Elzarándokoltak Jeruzsálembe, majd Edesszából az örmény határhoz érkeztek. Itt hallott hírt felőlük Tirdát király, akinek az egyik lány annyira megtetszett, hogy el akarta venni feleségül. Amikor Hripszime erre nem volt hajlandó, a király harminckét társával együtt bosszúból kivégeztette.

Ezt követően azonban Tirdát király súlyos mentális betegségbe esett, aminek következtében viselkedése a disznókhoz vált hasonlatossá. (Az örmény krónikában az uralkodót egyenesen disznófejjel ábrázolják, mintha a külseje is állativá vált volna.) A király nővére, aki keresztény volt, álomban azt látta, hogy testvérét csak a tömlöcben sínylődő Gergely gyógyíthatja meg. Az évek óta raboskodó Gergely csodával határos módon maradt életben a halálraítéltek börtönében. Az álmok hatására a királyi udvarba hozatták Gergelyt, ahol ünnepélyesen fogadták. A püspök azt a feltételt szabta, hogy előbb szabadon prédikálhasson, mielőtt a királyhoz megy. Két hónappal azt követően, hogy elkezdte az evangélium hirdetését, a király meggyógyult. III. Tirdát és udvara ennek hatására felvette a kereszténységet, majd egész Örményországban államvallássá tette azt. A vértanúhalált halt szüzek kivégzése helyén templomot építtetett.

A király kinevezte Grigor Luszavoricsot (Fénythordozó vagy másnéven Világosító Szent Gergelyt) az örmények első katolikoszának. „Mi, III. Tirdat, Isten kegyelméből és a ti imádságotok által Nagy Örményország és az egész hadsereg királya, üdvözletünket ajánljuk, és azt a parancsot küldjük nektek, hogy a Krisztus Istentől kapott lelki kegyelmének hagyományos ajándéka szerint nekünk Grigort az Isten által járt utak felügyelőjévé és elöljáró tanítójává, pásztorává és orvossá kinevezzétek, amint azt nekünk Isten megparancsolta."

A keresztény hitre tért örmény államnak meg kellett védenie hitvallását a Római Birodalom ellen. Caesariai Euszébiosz tanúsága szerint Maximianus császár (305-313), Diocletianus utódja háborút hirdetett az örmények ellen, akik „korábban Róma barátai és szövetségesei voltak, de most buzgó keresztények lettek". Maximianus szerint az örmények a kereszténység miatt a Római Birodalom barátaiból és szövetségeseiből az ellenségeivé lettek, ezért kétszer is háborút indított Arménia ellen, de vereséget szenvedett. A Rómával való konfliktus csak évtizedekkel később hagyott alább, amikor Konstantin császár rendeletére a birodalomban is a kereszténység lett a hivatalos vallás.

 

Olvasson tovább: