Nemzeti szólamok – nemzetvesztő intézkedések

A feláldozott hadsereg

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

1943. január 12-én indult meg a Don-kanyarban az a nagyszabású szovjet hadmŐvelet, amely szétzúzta a keleti frontra kivezényelt második magyar hadsereget. A sereg kétszázhétezer katonájából mintegy százhúszezer volt az áldozatok száma. A tragikus ütközet nemcsak a magyar történelem mindmáig legnagyobb vér­áldoza­tot követel csatája volt – a veszteségek felülmúlták a mohácsi vészt –, hanem abban is megdöbbent újdonságot jelentett, hogy mindez Magyarország határaitól több mint kétezer kilo­méternyi távolságban történt. A tragédiához vezet korabeli politika int példaként szolgálhat a mindenkori magyar kormányok számára, hogy egy esetleges jövbeli fegyveres konfliktus során képesek lennének-e felismerni és szolgálni az ország lakóinak tényleges érdekeit.

A második magyar hadsereg pusztulásával kapcsolatosan számos kérdés fogalmazódik meg. Miért küldték ki a több ezer kilométer távolságban lévő szovjet frontra e csapatokat, amelyek a korabeli magyar haderő egyharmadát tették ki? Miért nem történt meg a csapatok megerősítése sem létszámban, sem fegyverzetben annak ellenére, hogy a hadvezetés jól tudta, hogy a hadsereg nem alkalmas egy nagy erejű szovjet offenzíva feltartóztatására? Miért nem építették ki a magyar védelmi vonalakat, noha csaknem fél év állt rendelkezésre a januári nagy szovjet támadás előtt? Miért hagyta sorsára e hadsereget a hazai katonai és politikai vezetés?


A magyar politikai és katonai elitet már a második világháború kirobbanásakor két ellentétes nézet osztotta meg. Teleki Pál miniszterelnök és köre képviselte az úgynevezett fegyveres semlegesség álláspontját, amely szerint a hadsereg erejét, ütőképességét minden módon növelni kell, miközben egyik fél oldalán sem szabad belépni a háborúba. A magyar haderőt azért igyekeztek megőrizni a háború végéig, hogy a fegyveres erő birtokában a béketárgyalásokon el tudják érni a trianoni béke mennél teljesebb revízióját. Ezzel szemben a szélsőjobboldal és a tisztikar jelentős része a háborúba történő bekapcsolódást sürgette.
A magyar kormánynak egészen 1941 tavaszáig sikerült érvényesítenie a fegyveres semlegesség politikáját, miközben számottevő revíziós sikereket is elkönyvelhetett. Ennek azonban súlyos politikai ára volt: a magyar parlament meghozta a zsidótörvényeket, és Magyarország a háromhatalmi egyezmény aláírásával csatlakozott a fasiszta tömbhöz.
1941 júniusában a Szovjetunió elleni német hadjárat küszöbén ismét az volt a fő kérdés, hogy az ország a háborúba való belépés által elkötelezze-e magát katonailag a németek oldalán. A minisztertanács végül egy héttel a német támadás megindulása előtt a háborútól való távolmaradás mellett döntött, így a németek június 22-én indított támadásukhoz csak a román, szlovák és finn hadseregeket tudták felvonultatni. Öt nappal később azonban Magyarországon fordult a kocka. A mindmáig beazonosítatlan repülőgépek által végrehajtott kassai bombázások hatására a háborúpárti álláspont tudott felülkerekedni, és Bárdossy László miniszterelnök bejelentette Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen.
A magyar hadsereg bevetését a szovjetek ellen katonai részről Werth Henrik vezérkari főnök képviselte a legerőteljesebben. Werth az addigi német sikerektől elkápráztatva teljesen bizonyosnak tekintette a náci csapatok gyors győzelmét a szovjetek ellen. Azzal érvelt, hogy a háború végeztével a győztes német vezetés fogja meghatározni Közép-Európában is az új országhatárokat, ezért Magyarország elsőrendű érdeke, hogy érdemeket szerezzen a náci vezetőknél.
A vezérkar másik tagja, Szombathelyi Ferenc sokkal óvatosabb és reálisabb véleményt képviselt. Katonai érvekkel támasztotta alá, hogy a gyors német győzelem egyáltalán nem vehető biztosra, sőt felhívta a figyelmet arra, hogy elhúzódó háborúra is lehet számítani, amely akár német vereséggel is végződhet.
A Szovjetunió elleni magyar hadüzenetet követően egy mint­- egy negyvenezer fős katonai alakulatot (Kárpát-csoport) vezényeltek a keleti frontra. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a gyors német győzelem korántsem biztos, így Horthy 1941 szeptemberében menesztette Werthet, és helyette Szombat­helyi Ferencet nevezte ki vezérkari főnökké. A németekkel folytatott sorozatos alkudozások után végül 1941 novemberében sikerült elérni minden harcoló magyar alakulat kivonását a keleti frontról.
1941 decemberében azonban jelentős fordulat történt a keleti hadszíntéren. A moszkvai csatában a német Wehrmacht elszenvedte első nagyarányú vereségét. A szovjetek a náci csapatokat Moszkva előteréből száz-százötven kilométernyire szorították vissza, súlyos veszteségeket okozva számukra. Az új helyzet a német vezetés szemében felértékelte szövetségeseik haderejének jelentőségét, és igyekeztek mindent megtenni, hogy elérjék ezek bevetését a Wehrmacht oldalán. Ezért utazott Budapestre már 1942 januárjában Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel tábornagy, a német hadsereg főparancsnokságának főnöke. Zsarolásoktól és fenyegetésektől sem visszariadva végül sikerült kicsikarniuk Bárdossy László miniszterelnök ígéretét arra, hogy Magyarország az 1942-es év első felében egy kétszázezer fős hadsereget fog kiküldeni a keleti frontra a németek támogatására.
Mivel Horthy és a politikai vezetés számottevő része már hajlott a háborúból való kiválásra, ezért a kormányzó menesztette Bárdossyt, aki véleménye szerint már nem tudta hatékonyan képviselni a magyar érdekeket. Helyébe régi megbízható hívét, Kállai Miklóst ültette, aki az ország háborúból történő kivezetését tekintette fő feladatának. A hadsereg vezérkari főnöke, Szombathelyi Ferenc továbbra is a németeknek nyújtandó segítség minél erőteljesebb lecsökkentését és a magyar katonai potenciál Kárpát-medencében tartását szorgalmazta.
Mindezek eredményeként 1942 tavaszán az az ellentmondásos helyzet állt elő, hogy miközben a németeknek tett ígéret miatt a magyar vezetés kénytelen volt a második magyar hadsereget kiküldeni a szovjet frontra, eközben arra törekedtek, hogy a képzett tiszteket, a katonák legharcképesebb korosztályait, illetve a modern fegyverzet minél nagyobb részét Magyarországon tartsák. A második magyar hadseregben tudatosan meghagyott alapvető hiányosságok jelentették a hadsereg majdani katasztrófájának az egyik legfőbb okát.
A tiszti állományt tekintve annak csaknem kétharmadát tartalékos tisztek alkották. Ezek jórészt a tanítók és kistisztvise­lők rétegéből kerültek ki, és egyáltalán nem rendelkeztek gyakorlattal a rájuk bízott katonai alakulatok irányításában. A legénységi állomány körében pedig kisebbségben voltak a fiatal korosztályokhoz tartozók, ellenben szép számmal voltak a harminc–negyvenöt év közöttiek.
A hadsereg fegyverzete szintén súlyos kívánnivalókat hagyott maga után. Különösen a modern fegyvernemek terén voltak nagy hiányok. Rendkívül kevés harckocsi és repülőgép állt rendelkezésre, és igen rossz volt a helyzet a páncéltörő lövegek vonatkozásában is, amelyekre pedig az egyik legütőképesebb szovjet fegyvernem, a páncélosok feltartóztatásában nagy szükség lett volna. A magyar tüzérség harcértékét főleg az korlátozta, hogy vontatóeszközök híján mozgásképtelen volt. A német hadvezetés ugyan szóbeli ígéretet tett a hiányzó fegyverzet biztosítására, de ez csak igen csekély mértékben történt meg.
A csapatok kiszállítása a frontra 1942. április közepétől július végéig tartott. Parancsnokuknak Jány Gusztáv vezérezredest nevezték ki. A német alárendeltségben harcoló második magyar hadsereg számára egy kétszáz kilométeres szakaszt jelöltek ki a Don folyó mentén. Ezt azonban részben harcolva kellett elérnie a csapatoknak, aminek során számottevő  veszteségeket szenvedtek.
A Donhoz kijutva augusztus és szeptember folyamán a folyó nyugati partján kiépített három szovjet hídfőállás felszámolása volt az első számú feladatuk. A németekkel karöltve végrehajtott meg-megújuló nagyarányú támadásokkal azonban csupán egyetlen hídfőt tudtak felszámolni, míg a másik kettőt a szívós szovjet védelem meg tudta védeni. A harcok hevességét jelzi, hogy a hídfőcsatákban a magyarok mintegy huszonhétezer embert vesztettek. A szovjetek a kezükön maradt két hídfőből – az uriviból és a scsucsjeiből – indították az 1943 januárjában a második magyar hadseregre végzetessé váló hatalmas offenzívájukat.
Az 1942. nyár végi hídfőcsaták után a hadsereg védelemre rendezkedett be. Helyzetét nagyon megnehezítette, hogy az addigi harcokban elvesztett jelentős mennyiségű fegyverzetet nem pótolták sem Magyarországról, sem a németek részéről. A rendkívül hosszú frontszakasz védelméhez elégtelen volt a hadsereg létszáma. A mélységében tagolt, több vonalból álló megerősített védelmi rendszer kiépítésére sem került sor. Nem állt rendelkezésre az ehhez szükséges munkaerő, hiszen az alakulatok rendszeres harctevékenységet folytattak, és hiányoztak az anyagi és tárgyi feltételek is, például aknák, szögesdrót, építőanyagok. Ezért csupán egyetlen vonal alkotta a törékeny magyar védelmet, amely mögött ráadásul bevethető tartalék sem állt rendelkezésre. Még a katonák ruházatáról sem gondoskodtak megfelelően. Az 1942. decemberi jelentés szerint a katonák zubbonyainak 25 százaléka, a lábbelik 40 százaléka, a nadrágok 50 százaléka és a fehérneműk 75 százaléka teljesen elhasználódott.
A magyar hadsereg-parancsnokság tisztában volt a súlyos hiányokkal, sőt Jány gyakran sürgette is az áldatlan helyzet orvoslását. A magyar katonai és politikai vezetés azonban abból a már említett megfontolásból, hogy a katonai erőforrásokat az országban tartsa, és a háború végéig tartalékolja, nem pótolta a második hadsereg kiáltó szükségeit.
Mindeközben 1942 második felében a katonai erőviszonyokban jelentős eltolódás következett be a keleti fronton. A szovjetek hatalmas hadianyag- és katonai létszámfölényt tudtak elérni a németekkel szemben. Ennek eredményeként az öldöklő sztálingrádi harcokkal párhuzamosan a szovjetek a Donnál is elsöprő erejű támadást tudtak előkészíteni.
A magyar frontszakasz ellen 1943. január 12-én csikorgó hidegben indították meg az offenzívát. A szovjetek döntő technikai és létszámbeli fölényben voltak. Több mint négyszáz repülőgéppel és háromszáz harckocsival támadták a magyar állásokat, miközben a magyarok sem páncélosokkal, sem páncélelhárító fegyverekkel nem rendelkeztek. A magyar csapatok jelentős részét megsemmisítették, illetve bekerítették. Az egységek egy része igyekezett visszavonulni, de ez sok helyütt szervezetlen meneküléssé változott. A megmaradt csapatok teljes megsemmisülésével fenyegető helyzetben Jány hiába kérte a német hadvezetőségtől a visszavonulás engedélyezését, mert azt Hitler megtagadta. Hiába kérte az engedélyt a legfőbb hadúr címét viselő Horthytól csakúgy, mint Szombathelyi Ferenc vezérkari főnöktől, ők is a német parancs engedelmes teljesítésére utasították Jányt.
A második magyar hadsereg vezetőinek és a tisztikar egy részének az egyik legfőbb erkölcsi tehertétele a mintegy ötvenezer zsidó munkaszolgálatossal szemben gyakorolt, többnyire rendkívül kegyetlen bánásmód volt, amelynek nyomán ezek az egységek szenvedték el a legnagyobb veszteségeket.
A második magyar hadsereg megmaradt egységei, mintegy 85 ezer ember a magyar hadvezetőség ismételt kérései nyomán 1943 áprilisa és májusa folyamán térhetett haza.
A hadsereget a nemzet érdekeire hivatkozva küldték a háborúba, de a súlyosan elhibázott politikai és katonai lépések végül is a nemzeti történelem egyik legsúlyosabb katasztrófáját eredményezték.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit