Kereső toggle

Moustafa, a kiválasztott

Tizenhárom év az Asszad-diktatúra börtöneiben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A keresztényüldözések története 46. rész

Moustafa Khalifa szír férfi keresztény nevelést kapott. Párizsban filmrendezőként végzett, fiatal férfiként visszatért Szíriába a nyolcvanas évek elején. Azért volt ennyire óvatlan, mert utálta a politikát, és nem foglalkozott a hírekkel. Már a határról börtönbe vitték, ahol pokoli kínzásokkal teli tizenhárom évet élt át.

A nevét azért véste a rosszak közé a szíriai szerv, mert egy párizsi házibuliban kapatosan trágár szavakkal részletezte, mit tehet vele a szír elnök és a teljes rezsim. (Mint ahogy szép hazánkban is megesik az ilyesmi a hazai politikai elit vonatkozásában.) De abban a buliban ügynök is volt, aki jelentett.
A jelentés alapján emelték ki a határon.

Amikor a börtönből közel másfél évtized után hazatért Párizsba, gyomorforgató történetét egy olyan tényregényben írta meg, melyben saját életét képes „kritikus distanciával", kellő távolságtartással, szinte elegáns kívülállósággal kezelni. Magam még nem értem, hogy ennyi saját szenvedés leírása közben erre hogyan lehet ereje. Talán ott szerezte az erőt, a manapság sokat emlegetett Nietzsche-idézet élő példájaként: „Ami nem öl meg, az megerősít."

Keresztény, hitetlen, áruló

Részlet a készülő Burok című könyvből: „Az elmúlt két hónapban senki sem kérdezett a vallásomról. Mint említettem, a nevemből nem derül ki, hogy nem vagyok muszlim, és a rossz tapasztalataim miatt a biztonsági szolgálat börtönében úgy gondoltam, most nem osztom meg e tényt senkivel, így mindenki azt gondolta, hogy én is muszlim vagyok.

De két nappal később már mindenki tudta a cellában, hogy ki vagyok. Keresztény, hitetlen, áruló!

Az eredmény azonnal kézzelfogható volt! Megszakadt a kapcsolatom mindenkivel, nem köszöntek többé nekem. Ha valakinek jó reggelt kívántam, az azonnal elfordította a fejét. Pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit a prófétájuk tanított: „Ha valaki rátok köszönt, válaszoljatok jobb köszöntéssel!"

A harmadik napon Zahi doktor odajött. Úgy tett, mintha a lábfejemet nézegetné, és közben azt mondta:

- Azzal, hogy keresztény vagy, semmi problémám nincs. Te is a szent könyv birtoklói közé tartozol. De azt, hogy a rezsim besúgója lennél, azt nem tudom megemészteni. Kis híján meghaltál! De nem ezt teszik az embereikkel, nem ölik meg őket. Az igaz, hogy te azt mondtad mindenki előtt, hogy hitetlen vagy?

- Igen, ez igaz, de ezt azért mondtam, hátha ezáltal megszabadulok a kínzásoktól.

- Ez nem indok, hogy megtagadd az Istent! Azt gondolom, hogy jó ember vagy, ezért fogadj el egy jó tanácsot! Vigyázz magadra, mivel itt a cellában sok radikális van, és ők kötelességüknek tekintenek megölni minden hitetlent! Rólad pedig itt mindenki úgy tudja, hogy az vagy. Még egy dolog: kérlek, ne keressél velem semmilyen kapcsolatot, mert nyilvánosan nem tehetek veled kivételt. Úgy kell viselkednem, ahogy ők.

- Ez természetes, köszönöm az együttérzésedet.

- Nincs mit! Kötelességemnek éreztem, hogy ezt elmondjam neked."

Zahi doktor volt tizenhárom éve alatt az egyetlen jó ember, akivel Moustafa találkozott. Később Zahi doktor egy börtönt sújtó agyhártyagyulladás-járványban meghalt. Moustafa torkaszakadtából siratta. Amikor a holttesthez lépett, rabtársai elzavarták: „Ne mocskold össze mártírunk testét érintéseddel!"

Csoportkép csatolt fájlban

Első kérdéseim közé tartozott, hogy nem tart-e, nem fél-e a szír rezsim bosszújától a bicskei orvos, nem félti-e biztonságukat, hiszen szép családja van. Négy lány, Yousra, Leila, Amira, Fatima és a lányok kisöccse, Marcell.

Határozott nemmel válaszolt.

- És otthoni rokonaid biztonsága?

- Szaud-Arábiába menekült nyolc fiútestvérem és édesanyám, ők biztonságban vannak.

- A könyv magyar kiadásának mi a célja?

- Szülőhazám érdekében kötelességem megismertetni a magyar olvasókkal, mit művel hazámban a diktatúra - mondja Ossamah.

Kis empátiával elképzelem őt, a szírt, az anatómiát jól ismerőt, amikor ezt a könyvet olvassa anyanyelvén arról, hogy saját szülőhazája börtöneiben mit művelnek az emberi testtel és lélekkel.

- Nem szeretnék a helyedben lenni - mondom.

- Nem nekem a legnehezebb, részemről szimpla zokogás - mondja szomorúan.

Ossamah több tüntetés szervezőbizottságának tagja. Tüntettek például a budapesti szír nagykövetség előtt, a Vörösmarty téren az orosz követség előtt. A szír követség előtt - a Budakeszi úton - magam is ott voltam. Biztosak voltunk abban, hogy fényképeznek bennünket a követség ablakai mögül. „Csoportkép csatolt fájlban" - mondta valaki nevetve.

„Az ezredes úr igazi férfi"

A következő részletben is olyan verőlegények, „kápók" dolgoznak, akik maguk is rabok, elítélt katonatisztek, akik a „kemény fizikai munka" átvállalásával menekülhettek egyik pokolból a másikba. Kínoznak, ezért nem kínozzák őket. A szír börtönök mindegyike egy nagy kínzókamra.

„- Hogy van, ezredes úr?

- Istennek hála, jól! Istennek, az Egyetlennek, akinek akkor is hálát adunk, ha utálatos dolog történik velünk.

- Ezredes úr, nem vagy szomjas?

- Nem, nem vagyok az.

- De muszáj megitatnunk téged, hiszen arabok vagyunk, s az arabok híresek az adakozásukról, a vendégszeretetükről. De ha semmi másért nem, legalább a kötelességünket tesszük ön előtt. - E szavakat kellő mértékű lenézéssel, megalázóan mondta.

Ezt követően, néhány pillanatig csendben volt mindkettő.

Majd a tiszthelyettes beleordított az ezredes arcába:

- Látod ezt a lefolyót? Most rögtön odafekszel, és addig iszol belőle, amíg el nem oltod a szomjadat. Gyerünk, te kutya!

- De én nem fogok inni!

Mintha a tiszthelyettest áram rázta volna, meglepetten kérdezte:

- Mi van?! Mi van?! Nem fogsz inni?!

Továbbra is meglepett arccal odafordult a katonai rendőrség tagjaihoz, s azt mondta:

- Ti kutyák, itassátok meg a saját módszereitekkel! Gyerünk, hadd lássam!

Az ezredes meztelen volt, csak egy alsónadrág volt rajta. Egy szempillantás alatt ott teremtek több mint tízen is, és elkezdték ütni-verni. Az ezredes teste hamarosan tele lett kék, zöld és piros foltokkal. Vastag botok, kábelek, tank ékszíjai landoltak megállás nélkül a testén minden irányból.

Az ezredes első pillanattól kezdve ellenállt. Aki elé került, azt képen vágta, megütötte, rugdosta. Megpróbált legalább egyet elkapni közülük, de a karjait érő ütések miatt nem sikerült. Még kegyetlenebbül ütötték, az egész teste csupa vér volt, elszakadt az alsónadrágjának a gumija, így az ezredes teljesen meztelen volt. A hátsója világosabb színű volt, mint a testének a többi része. Itt jobban meglátszott a vér is. Egy idő után leengedte a kezeit, amelyek remegtek az ütések súlyától.

Mögöttem valaki azt súgta:

- Emberek, eltörték a kezeit! Az ezredes úr igazi férfi vagy bolond.

Nem fordultam hátra a hang felé, sokkal jobban érdekelt, mi zajlik előttem. A katonai rendőrség tagjai mindenáron megpróbálták az ezredest a földre teperni, de nem sikerült nekik. Megpróbálták lefogni, de mindig kiszabadult valahogy. A vértől csúszott a teste, ez egy darabig segített neki. Ahogy kiszabadult, egyre erősebben ütötték-verték.

Láttam az ezredes háta mögül egy vastag botot emelkedni a levegőbe, majd mint a villám lesújtott. Hallottam azt a mély, semmihez sem hasonlítható hangot, ahogy az ezredes fején landolt a bot. Még a rendőrség tagjait is lebénította ez a hang. Abbahagyták az ütlegelést. Aki az ütést mérte az ezredesre, hirtelen meghőkölt, s hátralépett ijedtében.

Az ezredes fordult volna az ütés irányába, de negyed fordulat megtétele után, egyet lépve a jobb lábát próbálta a bal elé tenni, de nem tudta befejezni a mozdulatot. A földre huppant, fejjel lefelé, a durva aszfaltra.

Hirtelen nagy csend szakadt az egyes számú térre. Kegyetlen volt ez a csend, amelybe belehasított a tiszthelyettes szörnyű hangja:

- Gyerünk szamarak, vigyétek a lefolyóhoz, és itassátok meg!

A rendőrök odacibálták az ezredes összezúzott testét a lefolyóhoz.

Az egyik rendőr így szólt:

- Uram, hogy itassuk meg? Eszméletlen!

- Dugjátok a fejét a lefolyóba, attól majd felébred! Majd úgy itassátok meg!

Berakták az ezredes fejét a lefolyóba, de nem reagált semmire.

- Uram, úgy néz ki, az ezredes meghalt.

- Isten ne kegyelmezzen neki! Vigyétek a tér közepére, és hagyjátok ott!"

Nem kér bocsánatot

Ez a jelenet egyetlen pillanatot ábrázol a diktatúra „nagy" művéből. 2011. március 15-én ellenük lázadt fel Szíria. Mint mi magyarok 1956-ban a Forgószél hadművelet megtámadottjaként, a szír forradalmárok is hosszú ideig várták a diplomáciai reakciókat. Ők hozzánk képest sikerrel. Viszonylag hosszú ideig csönd volt, de egyre markánsabb szankciók követik egymást a szír hatalommal szemben. Ez a szír tömegek szerint kevés. Négyezer fegyvertelen szírt lőttek le az utcákon kilencezer páncélozott katonai járműből.

A könyv Ossamah-tól érkező adagjait magamhoz véve még inkább becsülöm szabadságom. Eszembe jut egy ismerősöm, akinek a „Szörnyű!" a szavajárása. Ha esik az eső, neki az a szörnyű, ha nem esik, akkor az. Lehet, hogy kezébe adom majd ezt a könyvet? Esetleg ajánlom egy szóval: „Szörnyű."

Moustafa Khalifa bírósági ítélet nélkül raboskodott tizenhárom évet. Az utolsó években azt mondták neki, ha bocsánatot kérsz az elnöktől, szabad vagy. Nem akart bocsánatot kérni. Egy beszélőn a bátyja írta alá helyette a bocsánatkérést. Így szabadult. Városába ment, ma Párizsban él.

A tízezernyi áldozat emléke

A Burok című dokumentumregényt a Bicskén élő, szír származású Bourgla Ossamah háziorvos és felesége, Bourgláné Dienes Otília kezdte magyarra fordítani. Az 1963-as születésű Ossamah 1981-ben jött Magyarországra egyetemre, ’85-ben ismerte meg bicskei feleségét, és ’92-től Bicskén élnek.   
Magam is bicskei vagyok, 1970-ben költöztem ide az Üllői úti szülészetről.
A készülő fordítás kéziratát „első olvasóként” bogarászom, és mi hárman próbáljuk minél jobban gondozni a magyar kiadást. Küldik nekem a tényregény magyarra fordított fejezeteit szinte hetente, mert „olvasószerkesztői” tanácsokat kértek tőlem. Ossamah-val, a Bicskei TC volt elnökével a 2006-os nemzetközi serdülő futballbajnokság megszervezése közben sokan dolgoztunk együtt.
Innen üzenem a szír szerveknek, hogy ekkor barátkoztunk össze, de korábban is köszönő viszonyban voltunk. A könyvnek még nincs kiadója, de jó ötleteink vannak. Az biztos, hogy a könyv kiadásából származó, minden munkánkat honoráló profit a forradalmárok ügyét segíti ott, ahol fegyvertelen tömegekbe lövet a hatalom. Négyezer civil halt meg eddig, százezrek börtönökben sínylődnek. Tízezrek törökországi menekülttáborokban, ahol a szír orvos járt már itt élő szírek és segítőik által összeadott segélyszállítmánnyal. A Burok 2007-ben Libanonban jelent meg, 2009-ben Párizsban. Az író a magyar kiadás elé előszót, ajánlást ír.
A hazánkban élő több ezer szír alighanem vásárol a könyvből.

Olvasson tovább: