Zsidó forradalmárok és antiszemita incidensek

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Az 1956-os forradalom szellemi előkészítői, reformkommunistái között szép számmal találunk zsidó származásúakat. A holokauszt borzalmai után válaszút elé került a magyar zsidóság, voltak, akik az emigrációt, mások a maradást választották. Az utóbbiak közül számosan helyreállították polgári egzisztenciájukat, fenntartották polgári mentalitásukat, érdekeltek voltak a tőkés berendezkedés és a többpárti demokrácia fenntartásában. Mások csatlakoztak a kommunistákhoz, identitást váltottak, s azonosultak a párt szabadságot, egyenlőséget és előítélet-mentességet ígérő antikapitalista programjával.

Nagy számban kerültek zsidók a korábban elzárt államapparátusba és erőszakszervekbe (hadsereg, ÁVH), a pártbürokrácia középső és felső szintjeibe, a szellemi élet különböző területeire. Természetesen az említett pozíciókat betöltők többsége nem volt zsidó származású. A polgári és vallási önállóságukhoz ragaszkodók, valamint a cionisták a kommunista hatalomátvételt követően a polgár-, vallás- és cionistaellenes kampány céltábláivá váltak. Mint rendszeridegen, kozmopolita (polgári, nyugatbarát) és cionista elemeknek, vagy vallásukhoz ragaszkodóknak elnyomásban, kitelepítésben volt osztályrészük. Az MDP élén álló négyesfogat tagjai – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – megtagadták zsidó gyökereiket, s készségesen kiszolgálták a nyugatellenes, antiszemita és anticionista moszkvai politikát. Ennek je­gyében 1949–50-től a szovjet mintát követve alakították át az állami és pártstruktúrát, melynek során számos zsidó származású vezetőt távolítottak el, munkás- és parasztkádereket emelve a helyükre. Rákosi Moszkva hű követőjeként záratta börtönbe az őt kiszolgáló „cionista” Péter Gábort, az ÁVH vezetőjét, 1953 nyarán viszont neki – a Berija által „zsidó királynak” titulált antiszemitának – kellett átadnia a kormányrudat a reformkommunista Nagy Imrének. 1956 júliusában Hruscsov csak jobb híján fogadta el Gerő Ernő első titkárrá való megválasztását, mivel szívesebben látott volna egy nem zsidó moszkovitát Rákosi helyén. A „jobboldali elhajlással” vádolt Nagy Imre és a szovjetunióbeli tapasztalatoknak híján levő Kádár azonban nem jöhettek számításba.


Maga a forradalom mentes volt a zsidóellenes célkitűzésektől, s nem voltak átfogó antiszemita megmozdulások. A nyílt antiszemitizmus szórványosan s főként vidéken fordult elő, különösen a forradalom kezdeti szakaszában. Később az új karhatalmi szervek (polgárőrség, nemzetőrség) s a helyi forradalmi bizottságok visszaszorították az antiszemita jelenségeket. A zsidóellenes atrocitásokra – zsidóverés, halált okozó lincselés, rombolás, pogromkezdeményezés – az ország északi és keleti megyéiben, különösen Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben került sor. Vagyis abban az országrészben, ahol a vallásos zsidóság zöme élt, s ahol 1946-ban már számos véres esemény történt. Az előítéleteken, frusztráltságon, vélt sérelmeken alapuló tradicionális (népi) antiszemitizmus esetenként összekapcsolódott a politikai antiszemitizmussal (kommunistaellenességgel), vagyis a zsidókat a kommunistákkal azonosító zsidófóbiával.
Az 1957-ben született „fehér könyvek” huszonegy antiszemita incidenst említettek a Magyar Izraeliták Országos Irodájához (MIOI) befu­tott hitközségi jelentések alapján, melyek közül tizenhat eset az említett régióban történt. Az atrocitások száma nagyobb lehetett, hiszen az érintettek közül később sokan elhagyták az országot, vagy a fővárosba költöztek. Néhány példát említve: Miskolcon október 26-án két ÁVH-s (vagy annak vélt) zsidót meglincseltek, Tarcalon három zsidót megkéseltek, Kiskunmajsán a begyűjtési felügyelőt agyonverték, Mérken október 27-ről 28-ra virradóra feldúlták Bárd Sámuel zsidó kereskedő házát: a szülők elmenekültek, a két kisgyereket véresre verték.
A fővárosi és nagyvárosi szekularizált zsidóság kevésbé volt kitéve az antiszemita megnyilvánulásoknak, s a Dunántúlról csupán néhány esetet jelentettek. A fizikai erőszak mellett nagyobb szerep jutott a szóbeli agresszivitásnak, antiszemita falfirkáknak, nyilas- és horogkereszteknek, kézzel írt plakátoknak, november 4-ét követően is. A fővárosban és Debrecenben feltűnt az „Icig, most nem viszünk Auschwitzig” felirat, egy mezőkövesdi plakátra pedig az „Üsd a zsidót, ahol éred!” szöveget írták. A Miatyánk egy kéziratos röplapon az alábbiként szerepelt: „Mi atyánk, Hitler, baj van a hittel / gyere haza Horthy, a zsidókat hordd ki. / Szabadíts meg az ÁVÓ-tól / de főképp az oroszoktól.” A Somogy megyei Buzsákon megjegyezték egy zsidó családnak, miután előző nap az állami gazdaság teherautójával nem zsidó falubeliek Nyugatra távoztak: „Na mi az, ti még itthon vagytok? Miért nem húzzátok el az irhátokat, semmi szükség rátok!”
Két esetben a forradalmi bizottság zsidó tagjainak az erősödő antiszemitizmus hatására le kellett mondaniuk pozícióikról. Földes Gábor a Győri Nemzeti Tanács elnökhelyettese, az értelmiségi tanács vezetője október 28-án, Lóránd Imre a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke pedig október 31-én kényszerült lemondásra.
A vidéki zsidóságban a régi félelmek elevenedtek meg – 1918–19, 1944–45 –, történelmi tapasztalataik szerint a rend felbomlását általában zsidóüldözés követte. Sokan a fővárosban kerestek menedéket, majd elhagyták az országot. A kisebb helyekről gyakran a közösség egésze távozott. Vándorbotot ragadtak a vallásos csoportok, a polgári mentalitásukat őrzők, a háború előtt képzett szellemi elit jelentős része, a cionisták, a vállalkozó kedvű fiatalok. A vidéki zsidóság túlnyomó része, a zsidó társadalom „krémje” távozott, 1956–57 fordulójára 20-22 ezer fő, a zsidóság 20 százaléka. Hiányuk felért egy szellemi holokauszttal. Emigráltak a várható megtorlás elől menekülők, s a kommunizmusból kiábrándult káderek is. A fővárosiak többsége némi ingadozás után a maradás mellett döntött.
Az itthon maradt szabadságharcosokra megtorlás várt, többeket halálra ítéltek és kivégeztek: Gimes Miklós, Angyal István, Szirmai Ottó, Bán Róbert, Nickelsburg László, Földes Gábor, Renner Péter, az ismertebbek közül – sokakat börtönbüntetésre ítéltek.
Földes Gábor színész, filmrendező (Földes Gábor tragédiája. Hetek, 2006. november 10.) és a Tűzoltó utcai felkelők legendás parancsnokának, Angyal Istvánnak a sorsa több ponton hasonlóságot mutat. Mindketten polgári háttérből jöttek, átélték a háború borzalmait – Angyal Auschwitzban, Földes munkaszolgálatban –, majd csatlakoztak a jobb világot hirdető kommunistákhoz. Tisztában voltak elhivatottságukkal. Földes 1944. március 17-én így írt naplójába: „Én azt merem hinni, hogy az Isten velem van. Hogy van dolgom ezen a világon. Ebben az országban. Mert nem megyek el innen. Itt akarok maradni, ahol eddig megalázásban, kisemmizésben éltem, és mégis magyarnak tudtam érezni magamat.” Szembeszálltak a torz módon megvalósult szocializmussal, a szellemi (Földes) és fegyveres (Angyal) harcot is vállalva hittek a rendszer megjavíthatóságában. Utálták az árulást. Földes a forradalom leverése után „angyalföldi sz…nak” nevezte Kádárt, s Angyal is rámutatott az árulóra. Nem emigráltak, amikor még lehetett volna, nem kértek kegyelmet, nem tagadták meg hitüket a tárgyalás és a bitófa alatt. Szabadok maradtak. (A szerző történész.)

Olvasson tovább:

Jól egybeszerkesztett város

Jeruzsálem az elmúlt 2000 évben soha nem volt olyan népes, fejlett és egységes város, mint ma.

Makovecz Imre spirituális szempontból is kiemelkedő munkái

1. Sevillai világkiállítás magyar pavilonja (1992)

Hogyan alakította Makovecz Imre a magyar építészetet, politikát és világlátást?

Május elsején nyílt meg Milánóban a világkiállítás, amelynek magyar pavilonja számos bírálatot kapott az elmúlt időszakban.

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit