Kereső toggle

Reformoktól a kommünig - Pusztító terápia

A keresztényüldözések története (33. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az 1918–1919-es magyarországi forradalmakat megelőző évtizedekben a hivatalos egyházakat  számos súlyos bírálat érte, melyek többsége teljesen megalapozott volt. Sokan kívántak mélyreható változásokat, hogy az egyházak végre alkalmassá váljanak  valódi  feladataik betöltésére. Az őszirózsás forradalom előzményei után hatalomra került Tanácsköztársaság radikális egyházpolitikai intézkedések sorát hajtotta végre. Ezek elsődleges célja azonban nem a felekezetek erkölcsi, anyagi és hitéleti területein tapasztalható súlyos, sőt gyakran visszataszító állapotok orvoslása volt. A proletárdiktatúra irányítói magát a keresztény hitet akarták felszámolni, és nagy erőkkel kezdtek hozzá e cél megvalósításához.

A dualizmus több mint fél évszázados fennállása időszakában a hivatalos kereszténység, azaz a katolicizmus és a protestáns történelmi egyházak bőségesen rászolgáltak a mélyreható kritikára. Fő felelősei voltak annak, hogy az emberek egyre jelentősebb számban fordultak el a kereszténységtől, a felekezetükben szerzett tapasztalataikat magával a keresztény hittel azonosítva.

A 19. század adósságai

Bár Magyarország ekkor liberális államnak számított, az egyházpolitika terén igencsak korlátozottan érvényesültek a klasszikus polgári állam alapelvei.

Alapvető polgári célkitűzés volt az állam és egyház szétválasztásának megvalósítása. Ezt legelőször az Egyesült Államokban vitték végbe, amikor 1791-ben rögzítették az amerikai alkotmányban, hogy „A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása, vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában". Európában már sokkal nehezebben érvényesült ez az alapelv. Az első világháborúig mindössze négy országban történt meg a szétválasztás: Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban és Svájc genfi kantonjában.

Magyarországon először az 1848-as polgári forradalom győzelme után történt kísérlet az egyház és az állam szétválasztására, amelyet a liberális jogalkotók Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Eötvös József vezetésével igyekeztek belefoglalni az áprilisi törvényekbe is. Az eredeti szándék az volt, hogy a szétválasztást anyagi vonatkozásban is végre kell hajtani. Miként Kossuth megfogalmazta, az egyes felekezetek saját maguk „fedezzék szükségeiket, fizessék papjaikat, tartsák fenn iskoláikat, templomaikat, amint nekik tetszik, az államnak velük semmi köze".

Ez a terv azonban meghiúsult a katolikus egyház ellenállásán, amely ragaszkodott az évszázadok óta élvezett hatalmas állami támogatáshoz. Ezért a liberálisok, hogy legalább a felekezetek közötti egyenlőség elvét sikerüljön érvényesíteni, törvénybe iktatták a felekezetek arányos állami finanszírozását. A dualizmus alatt Deák Ferenc vezetésével folytatódott a küzdelem a szétválasztásért, az amerikai egyházmodell megvalósításáért. Deák 1873 nyarán tartott híres beszédében kifejtette, hogy éles ellentét van az európai és az amerikai egyházmodell között. Az európai megoldás fő jellemzője, hogy „a vallásnak érdekeit összeszőtték a status minden intézményével és annak gyökerei minden intézménnyel összenőttek".

Ezzel szemben az amerikai modell alapvető ismérve, „az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, amennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi". Deák a képviselőház többségének tetszésnyilvánításaitól kísérve kijelentette: „a két rendszer közt jobbnak, ésszerűbbnek, célszerűbbnek tekintem az amerikait". Ennek bevezetését jelölte meg célként és hangsúlyozta: „De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, amely afelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, amely attól eltávolít."

A megvalósítás azonban nemcsak ekkor maradt el, hanem két évtizeddel később, a nevezetes egyházpolitikai törvények meghozatala idején is. Az egyház és állam szétválasztásának elmaradását látva Kossuth is fölemelte szavát az emigrációból. 1893 áprilisában kelt levelében hangsúlyozta: „Szégyennek és gyalázatnak tartom, hogy már régen meg nem történt." Az állam és az egyház összefonódását elfogadhatatlannak ítélte, mivel az az állami hatalomgyakorlást „a papi uralomnak aláveti, márpedig ez oly középkori állapot, amelynek a 19. században megtűrése oly anakronizmus, mely csakugyan ellenkezik a józan ésszel".

Az állam és egyház összefonódása számos vonatkozásban megnyilvánult. Így például a hivatalos (bevettnek nevezett) felekezeteket az állam jelentős összegekkel támogatta, így ezeket más vallású állampolgárok adójának segítségével tartották fenn, mit sem törődve az egyházfinanszírozás bibliai alapelveivel. E felekezetek főpapjai automatikusan, választás nélkül bekerültek a parlamentbe és a törvényhozás aktív résztvevői lehettek. Az összefonódás abban is megnyilvánult, hogy minden állami ünnepség katolikus templomban, katolikus szertartással kezdődött, az állam pedig a jelentősebb katolikus ünnepeken - mint például a Szent Jobb körmeneten - hivatalosan képviseltette magát.

A materializmus térhódítása

A hivatalos egyházak nem bizonyultak alkalmasnak arra, hogy feltartóztassák a 19. század egyik meghatározó eszmei áramlatát, a materializmust. Nemcsak híveiknek nem tudtak hathatós védelmet biztosítani azzal szemben, hanem az egyházi szolgálók körében is egyre nagyobb befolyásra tett szert e világnézet. Különösen így volt ez a református egyházban, ahol a századforduló előtti évtizedekben tág teret nyert az úgynevezett liberális teológia, amely teljesen relativizálta a Biblia tekintélyét, a hitből száműzte a természetfelettit, sőt szélsőséges képviselői még a feltámadás tényéhez is szkeptikusan viszonyultak. A kereszténységet inkább csak egy magasabb erkölcsi rendszer képviselőjének tekintették. E hitfelfogás elemei széles körben elterjedtek, amely tág teret nyitott a materializmus számára, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szintén materialista világnézeten alapuló baloldali mozgalmak a 20. században jelentős támogatásra leltek mind a református hívek, mind a lelkészek körében.

A századforduló katolicizmusának mély erkölcsi válságába megdöbbentő bepillantást enged a Tanácsköztársaság egyházpolitikai intézkedéseit irányító Fáber Oszkár pályája. A középosztályból, gazdatiszti családból származó fiatalember 18 éves korában úgy döntött, hogy egyházi pályára lép. A világ megjobbításának vágyától vezérelve 1897-ben belépett a piarista szerzetesrendbe. A fiatal szerzetesnek azonban hamarosan tapasztalnia kellett, hogy lelkes hozzáállásával szerzetestársai között csak egy kisebbséghez tartozik. Kiábrándította társai többségének közömbös, cinikus magatartása, és különösen a gyakran szeme előtt zajló szexuális erkölcstelenségek különböző formái. Megdöbbentette, hogy több társukat is homoszexuális zaklatás érte, mire egyikük öngyilkosságba menekült. Először a domonkos rendbe való átlépést fontolgatta, de itt is az egyik szerzetes nőügyével találkozott. Ezt követően egy idősebb pannonhalmi bencés barátjának írt levelet, amelyben részletesen beszámolt az általa tapasztalt erkölcsi állapotokról, azt kérdezve, nem léphetne-e át a bencésekhez. A válasz elutasító volt, mondván: „A vallásosság és erkölcsösség nálunk sem áll magasabban, mint egyéb szerzetekben."

Több vidéki rendházukban szerzett tapasztalatok után a pesti piarista rendházba került. Visszataszító volt számára látni, hogy a pesti éjszakai életből hajnalra a rendházba visszatérő fiatal rendtársai milyen ájtatos hangon mondták reggel az oltárnál a mise szövegét. A szerzetesként eltöltött öt esztendő alatt hite megtört, és végül 1902-ben kilépett a piarista rendből. Ezt követően aktív antiklerikális tevékenységbe kezdett. Tagja lett a Martinovics szabadkőműves páholynak és bekapcsolódott a szociáldemokrata mozgalomba.

A századfordulótól kezdve egyre erőteljesebben hallatta szavát egyházi kérdésekben két olyan ellenzéki politikai irányzat, melyeknek a célkitűzései meghatározó szerepet játszottak az 1918-19-es magyarországi forradalmak egyházpolitikájában.

A polgári radikális irányzat képviselői határozottan elutasítottak minden tételes vallást. Azzal érveltek, hogy a haladás és fejlődés zálogát jelentő szabad gondolkodás legfőbb akadályát a hitelvekhez, dogmákhoz ragaszkodó vallások jelentik. Ezért az emberiség szebb jövője szempontjából elengedhetetlennek tekintették az egyházak erőteljes visszaszorítását. Követelték az állam és az egyház szétválasztását, a teljes oktatásügy államosítását, a vallásoktatás megszüntetését az iskolákban, valamint az egyházi birtokok köztulajdonba vételét. A polgári radikálisok vezéralakja a szabadkőműves és ateista beállítottságú Jászi Oszkár volt. Vezetésével hozták létre az Országos Polgári Radikális Pártot, amely a felsorolt követeléseket tűzte zászlajára 1914-es és 1918-as pártprogramjában.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) már 1903-as programjában követelte, hogy: „Minden vallási társulat és egyház magánegyesülésnek, mindenki vallása magánügynek nyilváníttassék. Közpénz vallási célokra nem fordítható." Követelték továbbá „Az egyházi birtokok elkobzását és köztulajdonba vételét... A felekezeti iskolák megszüntetését. A vallástanítás eltörlését a nyilvános iskolákban." A párt egyház- és oktatásügyi politikájának egyik meghatározó ideológusa, Kunfi Zsigmond mind az őszirózsás forradalom, mind a Tanácsköztársaság egyházügyi irányításában meghatározó szerepet kapott.

Halogatott reformok

A polgári demokratikus forradalom 1918. október 31-ei győzelme után, a gróf Károlyi Mihály vezette kormányban a Függetlenségi és 48-as Párt két koalíciós partnere a Polgári Radikális Párt és az MSZDP voltak. A polgári radikálisok és szociáldemokraták egyházpolitikai célkitűzései azonban nem tudtak érvényesülni, mivel Károlyi a tömegbázis csökkenésétől tartva óvakodott az egyházakkal való bármiféle konfliktustól. Így például az állam és egyház szétválasztásának kérdésében - amely mindkét említett koalíciós párt alapkövetelései közé tartozott - a protestáns főpapokkal folytatott november 9-ei tanácskozáson a kormány kinyilvánította, hogy ezt a szétválasztást nem tekinti programjának. Károlyi ugyanakkor nagyon szorgalmazta, hogy a Vatikán diplomáciai képviseletet, nunciatúrát állítson fel Budapesten, amivel rendszerének külpolitikai támogatottságát szerette volna erősíteni. Terve azonban nem valósult meg.

A kibontakozó belpolitikai válság nyomán a kormányban megerősödött a szociáldemokraták szerepe, amely az egyházpolitikában is változásokat eredményezett. Az állam és egyház szétválasztásának egyik lépéseként 1919. január 23-án kettéválasztották az addig egységes Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot. Az önálló Vallásügyi Minisztérium élére kinevezett Vass János fő feladata az állam és egyház szétválasztásának megvalósítása lett. Ezzel összhangban az önálló Közoktatásügyi Minisztérium élére kinevezett Kunfi Zsigmond március 4-ei rendeletében az állami és községi iskolákban eltörölte a templomba járási kötelezettséget.

1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és kezdetét vette az első magyarországi proletárdiktatúra. Azonnal megkezdték a szocialista egyházpolitikai célkitűzések gyakorlatba ültetését.

A kezdeti időkben a legpozitívabban a református egyház viszonyult az új rendszerhez. A Debreceni Egyetem Református Hittudományi Kara 1919. március 26-án ünnepélyes határozatot fogadott el, amely az új rendszer bevezetését egyenesen a messiási királyság eljöveteléhez hasonlította, és szükségesnek tartotta, hogy a Hittudományi Kar „a dolgok új rendjét, mint a názáreti által hirdetett, az emberiség által várt isten országát üdvözölje, és annak megvalósítására a maga készségét is felajánlja és nyilvánítsa, s a tanácsköztársaság vezető férfiait mindenben támogassa." Miskolcon 57 Borsod megyei református lelkész gyűlést tartott esperesük vezetésével, majd mindnyájan testületileg beléptek a szocialista pártba. Somogyban Tildy Zoltán református lelkész - a későbbi miniszterelnök és köztársasági elnök - szintén a szocialista eszmék hatása alatt, megszervezte a református lelkészek szakszervezetét. Az 1918-19-es forradalmak olyan kiemelkedő vezetői, mint Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, valamint Garbai Sándor, a Tanácsköztársaság kormányának elnöke formálisan a református egyház tagjai voltak. (Megjegyzendő, hogy 1920 tavaszán a budapesti református egyházközség presbitériuma mindhármukat hivatalosan törölte az egyházközség tagjainak sorából.)

A különböző egyházi személyek pozitív várakozásait azonban alaposan megcáfolták a proletárdiktatúra gyors egymásutánban bevezetett intézkedései.

Repüljenek a papok?

A Tanácsköztársaság egyházpolitikai intézkedéseit sajátos kettősség jellemezte. Miközben a vezetők körében általánosan jellemző volt az ateista alapállás, illetve az, hogy Marx nyomán a vallást a nép olyan ópiumának tekintették, amelytől az embereket minél hamarabb meg kell szabadítani, a gyakorlati megvalósítás tempójára és radikalizmusára vonatkozóan gyakran eltértek a vélemények. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a Tanácsköztársaság két politikai irányzat, a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták összefogása nyomán jött létre.

A szociáldemokrata beállítottságú politikusok inkább hajlottak a mérsékeltebb megoldásokra, míg a kommunisták többnyire a kíméletlen radikalizmust képviselték. Jól látható ez a kettősség a hívők vallásgyakorlatának visszaszorítására vonatkozó célkitűzések esetében.

A kommunista álláspontot tükrözte a Vörös Újság április 3-ai számában megjelent írás, mely szerint „a hadseregből és az iskolából már kirepültek a papok, most már csak a templomok vannak hátra. A vallás nem magánügy, hanem közügy, és a proletárállamnak igenis elsőrendű kötelessége a legkérlelhetetlenebbül megszüntetni az egyház minden néven nevezendő működését".

A kommunista eszmék elkötelezettjei legfeljebb átmeneti, taktikai engedményeket tartottak megengedhetőnek. Ezt mutatta például Szabados Sándor propagandaügyekért felelős közoktatásügyi népbiztos felszólalása az április 12-ei kormányülésen. Mint mondta: „Az egyházi kérdések dolgában tévedések vannak. Az, hogy mi egyenlőre nem akarjuk becsukatni a templomokat, ez nem jelenti azt, hogy továbbmenjünk, hanem a párt kell hogy csinálja a legtökéletesebb egyházellenes, papellenes agitációt. A papok minden mozgási lehetőségét el kell venni. Ha marxisták is vagyunk, nekünk a vallás nem magánügy. A legteljesebb vallás elleni politikát kell csinálni, de csak okosan. Ne csináljunk engedményeket a papoknak".

A szociáldemokrácia egyházpolitikai felfogását képviselők a vallást csak a közéletből akarták egyértelműen száműzni, de készek voltak megtűrni a hitéletet az emberek magánügyeként. Ezt tükrözte a Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos által április 17-én kibocsátott rendelet „A vallás szabad gyakorlásáról". Ebben kinyilvánították, hogy „1. A Tanácsköztársaság mindenki számára teljes vallásszabadságot biztosít; 2. A papokat vallásos ténykedésükben, vallásos szertartásaik végzésében senki sem zavarhatja; 3. A templomok és vallásos célokat szolgáló egyéb épületek (kápolnák, kegyhelyek stb.) ezentúl is kizárólag vallásos célokra fognak szolgálni, és hogy a templomokból sem színházat, sem kabarét, sem gyűléshelyeket, sem kultúrházat csinálni nem fognak".

Valamennyi helyi munkás-, paraszt- és katonatanácsnak kötelességévé tették, hogy „a valóban vallásos összejövetelek (beleértve az úgynevezett nagyszombati feltámadási körmeneteket stb.) szabadságát minden erélyükkel biztosítsák". A rendelet aktuális politikai célja az volt, hogy gyengítse az ellenforradalmi agitáció lehetőségeit, mivel a vallásos társadalmi rétegekben széles körű elégedetlenség uralkodott az egyházi javak folyamatban lévő elvétele és a proletárdiktatúra egyéb vallásellenes megnyilvánulásai nyomán. A rendelettel olyan Budapest-szerte közszájon forgó híreszteléseket is cáfolni kívántak, hogy a templomokat  a vallásgyakorlat betiltását követően teljesen profán célokra - például mint színház, kabaré - fogják használni.

A saját ideológiáját minden eszközzel terjeszteni akaró proletárdiktatúra kiemelt jelentőségűnek tekintette az oktatásügy kérdését. Március 29-én a kormány rendeletet bocsátott ki az egyházi és magánkézben lévő oktatási és nevelési intézmények köztulajdonba vételéről. A rendelet kimondta, hogy mivel a Tanácsköztársaság az oktatás ügyét állami feladatnak tekinti, ezért valamennyi nem állami nevelési és oktatási intézetet saját kezelésébe veszi át. Az intézményekhez tartozó minden ingatlan és ingó vagyont köztulajdonnak minősítettek. Az intézmények oktató-, nevelő-személyzetét az állam átvette, a katolikus egyházi személyeket azonban csak abban az esetben, ha hajlandók voltak kilépni a papi rendből és világiakká lettek, s erről két tanúval hitelesített nyilatkozatot írtak alá.

Az oktatás minden egyházi jellegének megszüntetését szolgálta, hogy március 27-én a Főváros Közoktatásügyi Bizottsága elrendelte a hitoktatás megszüntetését valamennyi fővárosi tanintézményben. Az április 10-ei rendelet pedig megszüntette a tanítás kezdetén és végén tartott imádkozást, továbbá előírta, hogy az oktatási intézményekből minden vallási tárgyú képet és szobrot, valamennyi keresztet és feszületet azonnali hatállyal el kell távolítani, raktárba kell helyezni, majd közös gyűjtőhelyre szállítani. Köztulajdonba vették a felekezetek könyvtárait, levéltárait, sőt kötelezővé tették anyakönyveik beszolgáltatását.

A Vallásügyi Likvidáló Hivatal

A proletárdiktatúra az állam és egyház szétválasztásának kérdését is az egyházak tönkretételére igyekezett felhasználni. A Tanácsköztársaság kormánya, a Forradalmi Kormányzótanács már 1919. március 22-én határozatot hozott az állam és egyház szétválasztásának végrehajtásáról. Ez több radikális intézkedést foglalt magába. Határozatot hoztak az őszirózsás forradalom alatt felállított önálló Vallásügyi Minisztérium megszüntetéséről. Ezzel azt kívánták kifejezni, hogy az állam és egyház szétválasztási elvének megfelelően a vallásügyet nem tekintik az állam hatáskörébe tartozó kérdésnek.

A valóságban azonban a Vallásügyi Minisztérium felszámolására létrehozott Vallásügyi Likvidáló Hivatal minden addiginál erőteljesebben avatkozott be az egyházakat alapvetően érintő kérdésekbe. A hivatal a Kunfi Zsigmond által vezetett Közoktatásügyi Népbiztosság keretében alakult meg március 26-án. Vezetésével a korábbi antiklerikális tevékenységéről jól ismert Fáber Oszkárt bízta meg Kunfi. A hivatal legfőbb feladata az egyházi vagyon kisajátítása, állami tulajdonba vétele volt.

Első lépésként azonnal hozzákezdtek az egyházi műkincsek begyűjtéséhez. Március végén került sor a helyi likvidáló bizottságok felállítására azzal a feladattal, hogy azok vegyenek zár alá minden egyházi tulajdont. Bár Fáber határozottan megtiltotta, hogy a templomokat köztulajdonba vegyék, erre mégis több helyütt önkényesen sor került. Így lett egy időre köztulajdon a fővárosban például a budavári Mátyás-templom, illetve a krisztinavárosi, tabáni és józsefvárosi templomok is. Országszerte lefoglalták az egyházaknál található összes készpénzt és értékpapírt. A későbbiekben jórészt ebből fedezték az egyházi vagyon kisajátításával járó hatalmas kiadások jelentős részét. Az első hetekben kissé kaotikusan és számos visszaéléssel folyó elkobzásokat a közoktatásügyi népbiztosság által kibocsátott „Az egyházi vagyonok átvételéről" szóló rendelet igyekezett határozott mederbe terelni, megtiltva a kifejezetten vallási célokat szolgáló épületek és felszerelések elvételét (templomok, imaházak, kápolnák, haranglábak, szobrok stb).

A május 17-én kibocsátott „Az egyházi birtokok átadásáról" szóló rendelet rögzítette, hogy köztulajdonba kell venni minden száz hold fölötti egyházi szántóterületet, tíz hold fölötti szőlőbirtokot, valamint a terület nagyságától függetlenül minden erdőbirtokot. Az elkobzás alól az sem biztosított mentességet, ha bizonyíthatóan önkéntes magánadományokból származott az egyházi birtok.

Május végén például a kápolnásnyéki református egyházközség magának a Forradalmi Kormányzótanácsnak írt terjedelmes kérvényében „elvtársi tisztelettel" hangsúlyozta, hogy az egyházközség néhány holdnyi csekélyke vagyona bizonyíthatóan magánszemélyek adományából keletkezett, s ezért kérték, mentesítsék az államosítás alól. Arra is hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság az egyházak fenntartását a hívek önkéntes adományából kívánta biztosítani, amely elvnek az ő birtokuk eredete tökéletesen megfelel. A kérvényre a kormány részéről mégis határozott elutasítás volt a válasz.

Miközben a Tanácsköztársaság az egyes felekezeteket és azok lelkészeit lényegében minden jövedelemforrásuktól megfosztotta, egyúttal a papok, lelkészek, segédlelkészek, kántortanítók addig élvezett állami fizetését is megvonta. Arra hivatkoztak, hogy a proletárállam magántársulatoknak tekinti az egyes felekezeteket, így azoknak alkalmazottai állami fizetésre nem jogosultak. A későbbiekben csak arra biztosítottak lehetőséget, hogy az alsópapság rászorulónak minősített tagjai egyéni elbírálás alapján kérvényezhessék addigi járandóságuk további folyósítását.

A felekezetek megfosztása működésük anyagi alapfeltételeitől valójában illuzórikussá tette a híveik számára névlegesen biztosított szabad vallásgyakorlatot.

A Vallásügyi Likvidáló Hivatal működését kezdetben ideiglenesnek szánták, mivel a proletárdiktatúra elvben nem akart hivatalosan érintkezni az egyházakkal. Júliusra azonban ez a koncepció megváltozott. A tervek szerint a Hivatalt és helyi szerveit az egyházak szoros állami felügyeletét biztosító szervezetté szándékoztak formálni. Ez mintegy előképét jelentette a Rákosi-korszakban 1951-ben szovjet mintára felállított Állami Egyházügyi Hivatalnak, amely szintén az egyházak kommunista pártállami irányítását kívánta szolgálni. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: