Kereső toggle

Európa új istenei

Hívők a náci megszállás alatt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A keresztényüldözések  története (35. rész)

 

Noha magukat istenhívőknek vallották, a keresztény hit és etika alapvető tanításaival szálltak szembea nemzetiszocialisták. Az általuk uralt Európában volt, ahol masszívan üldözték, volt, ahol passzivitásra kárhoztatták a keresztény egyházak papjait, lelkészeit. Az igazi hívők szembefordultak a náci ideológiával, és akár saját felekezetük hivatalos passzivitásával szemben is megélték a hitüket, és megtették az abból fakadó jó cselekedeteket. Az alábbiakban azokba a térségekbe látogatunk, amelyek a Harmadik Birodalom uralma alatt vagy annak befolyásában, illetve szövetségében léteztek 1939 és 1945 között.

A nemzetiszocialisták, köztük a vezetőik, nem tagadták meg a formális keresztény hitet, sőt azok a felekezetek sem közösítették ki őket, amelyekbe születésük óta tartoztak. „Adolf Hitler római katolikusként halt meg, akinek emlékére halálának napján szentmisét tartanak Madridban. Hermann Göring evangélikusként halt meg" - írja Franklin H. Littell. Ennek ellenére a Führer követői, ahogyan előző írásunkban utaltunk rá, egy új politikai, ideológiai és vallási térbe léptek be, amikor a nemzetiszocializmus útját választották.

Nem történt megtagadás, de történt egy váltás. Hitler követői elkezdték magukat „istenhívőknek" (Gottgläubiger) nevezni. Ez teljesen új tartalommal bírt. A nácik egyetértettek a bolsevikokkal abban, hogy az idő túlhaladt a keresztény hiten, különös tekintettel annak intézményrendszerére. A kommunistákkal ellentétben azonban nem kívánták meg a mozgalomhoz csatlakozóktól, hogy ateistává legyenek. Erre találták ki a fenti kifejezést, amely olyan emberekre vonatkozott, akiknek sikerült kitörni a formális vallásosságból, a felekezeti rituálékból. Azonban azt sohasem határozták meg közelebbről, hogy ezeknek a maguk módján vallásos embereknek, párttagoknak ki is valójában az istenük.

Adolf Eichmann, aki jeruzsálemi perében önmagát szintén Gottgläubigernek vallotta, születését „egy magasabb értelem hordozójának" tulajdonította. Egy „kozmikus mozgással" megegyező lénynek, akinek minden, önmagában „magasabb értelem" nélküli emberi élet alá van rendelve. Árulkodó, hogy Eichmann nem egy személyes Istenről beszélt, hanem egy személytelen erőről, ennek a hitnek pedig nem sok köze van a bibliaihoz. Egyébként vallomástételét megelőzően nem volt hajlandó megesküdni a Bibliára, mondván, hogy „nem hisz benne". Az SS tagjainak többsége nem volt hajlandó a templomi esküvőre sem. Ilyen szellemi háttérrel nem csoda, hogy a nácik folyamatosan áthágtak minden létező emberi etikai normát, amit a zsidó-keresztény kultúra és hagyomány Európának adott.

Amikor 1939. szeptember 1-jén kitört a második világháború, Lengyelországnak mint első célpontnak a sorsa már meg volt pecsételve. Egy héttel korábban megkötötték a Molotov-Ribbentrop-megegyezést, amely a katonai akciók megindulása előtt már rendelkezett Lengyelország felosztásáról és a szovjet csapatok bevonulásáról is. A náci faji hierarchiában a lengyelek alsóbbrendű, de emberi fajként szerepeltek (ellentétben a zsidókkal, akiket ember alatti lényeknek tartottak), ezért a tervek szerint rabszolgasors várt volna rájuk. A katonai győzelmet követően a megszállók hozzá is láttak minden olyan politikai, kulturális és vallási szimbólum és szervezet felszámolásához, amely a lengyelek öntudatát erősítette.

Ehhez szükségük volt a lengyel nacionalizmust és öntudatot erősen képviselő katolikus egyház megtörésére. „A lengyel nacionalizmus a katolicizmus szinonimája volt. Az egyház már korábban is a nemzeti érzés fundamentumát jelentette a lengyelek számára, kiváltképp az elnyomás korszakaiban. A nácik tudták, hogy a lengyel nemzet tervbe vett megsemmisítése csakis akkor válhat valóra, ha előbb lerombolják az egyház szervezetét, és lefejezik vezetőségét" - írja Richard C. Lukas amerikai történész. Először felszámolták az egyházmegyei szervezetet, amivel anyagilag is lehetetlen helyzetbe hozták a klérust. Lengyelország volt az egyetlen európai ország, ahol a papokat tömegesen tartóztatták le a nácik.

A háború végére a nyugati területeken, amelyeknek jelentős részét közigazgatásilag a Nagynémet Birodalomhoz csatolták, komoly veszteség érte a katolikus egyházat. Chelmnóban a papok 47,8 százaléka, Łódzban 36,8 százaléka, Poznańban pedig 31,1 százaléka vesztette életét. Ebben a városban a háború előtti harminc templomból mindössze kettő maradt meg. A papokat tömegesen szállították a koncentrációs táborokba, ahol még az átlagos foglyoknál is kegyetlenebb sors várt rájuk. A hírhedt auschwitzi táborba (amely a náci tábori rendben III. típusúnak, azaz a munka általi megsemmisítés helyszínének számított) érkező lengyel foglyokat a következő módon köszöntötték a náci tisztek: „Nem szanatóriumba jöttetek, hanem német koncentrációs táborba. Van köztetek zsidó? Nekik két hétig van joguk élni. Van köztetek pap? Nekik egy hónapjuk van. A többieknek pedig két hónapot adunk az életre. Ha valakinek ez nem tetszik, az nyugodtan megfoghatja a drótot!" - A drótba éjszakánként magasfeszültséget vezettek.

Több olyan történetet ismerünk, amely arról szól, hogy a családdal nem rendelkező papok feláldozták életüket olyan foglyokért, akik családosak voltak. Egy alkalommal egy Jakub nevű plébános vállalta az auschwitzi büntetőbarakkban lévő éheztetőzárkában a halált egyik fogolytársa helyett. A világi katolikus hívők és apácák bizonyos csoportjai részt vettek a zsidók, különösen a gyerekek mentésében is.

Az egyetlen olyan szervezet, amelyet kifejezetten zsidómentés céljából alapítottak a megszállt Európában, a lengyel Zegota volt. Ebben a lengyel katolikus egyház hivatalosan nem vett részt, viszont számos hívő, köztük Władysław Bartoszewski (a kommunizmus bukását követően lengyel külügyminiszter) is, aktívan segített. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a hagyományos teológiai antiszemitizmuson ők sem tudtak túllépni: a megmentettek Palesztinába telepítését szorgalmazták. Abban egyetértettek a nácikkal, hogy Lengyelországnak meg kellene szabadulnia a területén élő nagyszámú zsidó lakosságtól. Ne felejtsük el, hogy 1939-ben az ország lakosainak 10 százalékát tette ki a zsidóság. A háborút követően, amikor a püspöki kar felemelte szavát, és elítélte a nácik zsidóellenes politikáját, minden esetben beleszőtte mondandójába az általa kommunistáknak és a lengyel társadalom erkölcsi megrontóinak tartott zsidók elítélését. Ilyen teológiai háttérrel nagyon nagy humanitárius elkötelezettség kellett ahhoz, hogy valaki az életmentők közé álljon, miközben őt is üldözték.

Franciaországban, amely a német katonai győzelmet követően két részre szakadt, a déli területeken Pétain marsall irányításával új és konzervatív fordulatot végrehajtó Vichy-rendszer látszólag felszabadította a világi állam által háttérbe szorított egyházi erőket. A konfliktus mégis kirobbant, mert a kormány hozzálátott a zsidók jogainak korlátozásához, begyűjtésükhöz, majd a deportáláshoz.

Léon Bérard-on keresztül, aki a vichyi Franciaország vatikáni nagykövete volt, 1941 őszén állásfoglalást kértek ezzel kapcsolatban a pápai udvartól, amely nem szólt elítélőleg, csupán a megkeresztelkedett és a vegyes házasságban élő zsidók sorsa iránt mutatott némi aggodalmat. Sok hívőnek és a klérus egyes tagjainak lelkiismeretét azonban ez nem nyugtatta meg, ezért kezdettől segítették, bújtatták az üldözötteket.

1942 augusztusának végétől három püspök és három érsek is tiltakozott nyilvánosan a szószékról a zsidók deportálása ellen. Saliège, Toulouse érseke a következőket írta pásztorlevelében, amelyet egyházmegyéje minden templomában felolvastak: „A zsidók hús-vér férfiak és nők. A külföldiek hús-vér férfiak és nők. Nem lehet korlátlanul szenvedést okozni nekik. Ők is az emberi faj tagjai. Ugyanúgy testvéreink, mint bárki más. Keresztény ember erről nem feledkezhet meg."

A francia protestantizmust a Francia Protestáns Szövetség fogta szervezeti formába. A hatszázezres közösség maga is kisebbségben volt, és történelmi emlékezetük híven őrizte a 16-17. századi üldöztetéseik emlékét. A vichyi rezsim berendezkedése során, ahogyan látták a zsidókra és a szabadkőművesekre vonatkozó törvényeket, a francia protestánsok úgy gondolták, hogy ők lesznek a harmadikok az „új klerikalizmus" ellenségeinek listáján. Maguk is megosztottak voltak, hiszen a Független Református Evangéliumi Egyház jóval nagyobb lojalitást tanúsított a vichyi rezsimmel szemben, és az antiszemita törvényeket is inkább támogatta, mint a protestánsok fő csoportja. Voltak olyan lelkészek is, akik igazolást találtak a zsidók üldözésére. Ennek ellenére a többség kiállt az üldözöttek mellett.

Marc Boegner lelkésznek a sorsközösséget és a közös bibliai örökséget kihangsúlyozó levelei mentálisan is nagy támogatást jelentettek az üldözötteknek. 1942-ben a franciaországi főrabbihoz címzett levelében így írt: „Egyházunk a múltban üldözést szenvedett, ezért szenvedélyes együttérzéssel követjük népének sorsát, látjuk, hogy hitük gyakorlását bizonyos helyeken akadályozzák, és sokuk élete hirtelen a legrosszabbra fordult." A szavakat tettek is követték. Elmondható, hogy a protestánsok - lelkészek és laikusok egyaránt - élen jártak az üldözött zsidók mentésében. Ki kell emelnünk Le Chambon-sur-Lignon falucskát, ahol a református lekész, André Trocmé irányítása mellett a teljes lakosság részt vett a mentésben. Kockáztatva a német koncentrációs táborokba való internálást is.

Hollandiában a német megszállást követően a protestáns felekezetek a lakosság túlnyomó többségével együtt az „új semlegesség" politikáját gyakorolták. Elhagyták az istentisztelet rendjéből a királynőért való könyörgést. A megszállókkal való kapcsolatok szorosabbra fűzése és központosítása érdekében létrejött egy szűk körű egyházi végrehajtó testület (Convent van Kerken). Néhány hónappal a megszállás után, 1940 augusztusában azonban megalakult a főleg reformátusokból álló Luntereni Kör (Lunterse Kring), amelyben negyven lelkész hármas célt fogalmazott meg: tájékozódni kívántak a német Kirchenkampf ('egyházi harc') állásáról, megtárgyalták a hollandiai események alakulását, és döntöttek egy illegális szervezet létrehozásáról is. Ennek feladatát a hívők minél szélesebb körű tájékoztatásában látták. A németországi eseményekből levonták a következtetést, hogy mi történik az egyházakkal a nácizmus uralma alatt. Kezdetben a németek nem támadták az egyházakat, sőt kompromisszumokat is ajánlottak, mert szerették volna megnyerni a lakosságot a nemzetiszocializmusnak.

1941-1942-ben azonban fokozódott a nyomásgyakorlás: az egyházaktól elvárták, hogy gyűjtést rendezzenek a Winterhilfe (téli segély, a német hadsereg számára pénz- és természetbeni juttatások) részére. Az egyházi sajtóban a náci befolyást igyekeztek érvényesíteni. A zsidó származású tanulókat kitiltották a protestáns iskolákból. Cenzúrázták az egyházi rádióműsorokat. Az istentiszteleteket és az egyházi nyilatkozatokat felügyelet alá vonták.

A hollandiai felekezetek előtt a behódolás vagy ellenállás dilemmája állt. A protestánsok és a katolikusok összefogtak, és közösen tiltakoztak Arthur von Seyss-Inquart hollandiai birodalmi megbízottnál az igazságosság, az emberiesség és a lelkiismereti szabadság megsértése miatt. 1942 áprilisában pedig a hollandiai templomok többségében a nemzetiszocializmust mint elvet és rendszert elítélő tiltakozást olvastak fel. A következő két évben a német hatóságok tömegesen tartóztattak le és hurcoltak táborokba lelkészeket és protestáns diákokat. Újabb követséget küldtek a birodalmi megbízotthoz, ezúttal a zsidóüldözés, a fiatalok munkaszolgálatra való behívása, a foglyok kivégzése és a tömeges letartóztatások miatti tiltakozással.

Sajnálatos módon a holland egyházak energiáját a saját védelmük kötötte le, kezdeményezni nem volt alkalmuk. 1944 novemberében pedig egy jövőre mutató üzenetet vittek el Seyss-Inquarthoz: a németek vereségének biztos tudatában felhívták figyelmét az isteni igazságszolgáltatásra. Erre szükség is volt, hiszen a közös tiltakozások ellenére a hollandia zsidóság túlnyomó többségét sikerült a náciknak a haláltáborokba deportálniuk.

Bulgária a Harmadik Birodalom szövetségeseként vett részt a Jugoszlávia és Görögország elleni hadjáratokban. A több évre visszamenő németbarát politikának és a szoros gazdasági kapcsolatoknak köszönhetően területi gyarapodásra is sor került. A III. Borisz király vezette ország a zsidók elleni törvénykezésben is követte a náci Németországot. Amikor azonban 1943 tavaszán megindultak a deportálások, az ortodox egyház metropolitái az ezek elleni tiltakozás élére álltak, sőt szervezték is azt. Sztefán szófiai metropolita először csak táviratban kérte a királyt a deportálások leállítására. Példáját Cirill plovdivi metropolita is követte, aki táviratában azt is kifejezte, hogy amennyiben városának összegyűjtött zsidóit deportálni kezdik, saját maga fog a zsidókat a haláltáborokba szállító vonat elé feküdni.

A király elhalasztotta a parancs végrehajtását. Sztefán metropolita utasítására tömegesen adtak ki a zsidók számára mentességet jelentő keresztleveleket. Emiatt Filov miniszterelnök „bajkeverőnek" nevezte a metropolitát, Sztefán pedig Akháb király szavaira emlékeztette őt, aki „Izrael megrontójának" nevezte Illés prófétát. A miniszterelnök szidalmait a metropolita dicséretnek vette mint annak biztos jelét, hogy helyesen cselekedett. Minden esetben azonnal reagált a zsidóellenes intézkedésekre. Még arra is hajlandó volt, hogy egyházának legjelentősebb ünnepén a rendezvényekre tartva megszakítsa útját, hogy a királyt felhívja, és tiltakozzon a megjelent rendelkezések ellen. Odáig fajult a helyzet, hogy Filov miniszterelnök megfenyegette, hogy államellenes tevékenység vádjával le fogják tartóztatni. Sztefán metropolita azonban nem hátrált meg, és a többi ortodox egyházi vezetőt is rávette a tiltakozásra. Ennek köszönhetően a király visszavonta a deportálási parancsot. Ezzel ötvenezer bolgár zsidó menekült meg a deportálástól.

Csehszlovákia felbomlását követően 1939-ben létrejött az első szlovák állam, amelynek politikai irányításában a katolikus klérus rendkívüli befolyással rendelkezett. Az államfő Jozef Tiso lett, aki maga is katolikus pap volt. Az egyfelől nemzetiszocialista, másfelől a kereszténységet hangoztató államalakulatra maga a Vatikán is gyanakvással tekintett. Amikor 1941 szeptemberében a szlovák parlament elfogadta a 170 cikkelyből álló Zsidó Kódexet, nemcsak Eszterházy János, hanem a katolikus és a protestáns egyházak is tiltakoztak ellene. Igaz, csupán a keresztény hitre tért zsidókat igyekeztek megvédeni. Maglione Luigi vatikáni nuncius is tiltakozó feljegyzést adott ki, elítélve, hogy egy önmagát katolikusnak nevező állam faji alapú, ily módon a katolikus tanokkal ellentétes törvényeket vezetett be. Ezek a tiltakozások azonban nem akadályozták meg, hogy 1942 márciusától októberéig hatvanezer embert deportáljanak.

A szlovák állam minden deportált zsidóért ötszáz birodalmi márkát fizetett. Tiso elnököt is informálták a deportáltak sorsáról. Egyházi vezetők közül is többen tiltakoztak a közömbösség ellen. Eperjes görög katolikus püspöke, Pavol Gojdič levélben fordult a Vatikánhoz, hogy az egyház érdekében vegyék rá Tisót a lemondásra. A vatikáni követ egy találkozón kérte Tuka miniszterelnököt, hogy enyhítsenek a zsidók sorsán. Tuka válaszában kijelentette, hogy hívő katolikus, és gyóntatójával egyetértésben cselekszik. 1943 márciusában a katolikus püspöki kar pásztorlevelet adott ki, amelyben elítélték a totalitarizmust és az antiszemitizmust. A levelet azonban latinul olvasták fel a templomokban, és sok pap megváltoztatta a szövegét is.

Burzio pápai követ egy Tisóval folytatott személyes találkozóját követően így nyilatkozott: „A legkisebb nyomát sem fedeztem fel Tiso atya viselkedésében az üldözöttek iránti részvétnek és megértésnek." Noha Tisót folyamatosan figyelmeztetések érték a Vatikán részéről, mégsem közösítették ki. John Morley a holokauszt idején folytatott vatikáni diplomáciáról írt könyvében a következőképpen értékelte ezt: „A szentszéki diplomaták beérték a legszűkebben vett katolikus érdekek képviseletével, és ezzel elszalasztották a lehetőségét, hogy meggyőzően bizonyítsák az egyház erkölcsi és emberi nagyságát."

Magyarország tekintetében ki kell emelnünk, hogy az 1919 őszét követően formálódó ellenforradalmi rendszer mindvégig gyanakvóan tekintett az úgynevezett kisegyházak, vagy ahogyan akkor nevezték, szekták felé. A baptisták, adventisták, nazarénusok, pünkösdiek és más szabadkeresztény csoportok összejeveteleit rendőri ellenőrzés alá vonták, ha kellett, megzavarták és szétoszlatták. A második világháború kitörése előtt már a honvédelmi törvényben rendelkeztek a kötelező katonai szolgálatról.

A fegyverviselést elutasító nazarénus és más közösségek híveit ilyen irányú üldözések érték. Gyakran brutális veréssel és kínzásokkal próbálták meg rávenni a hívő fiatalokat, hogy fegyvert fogjanak. Tették ezt annak ellenére, hogy a fiatalok többsége hajlandónak mutatkozott a fegyvertelen katonai szolgálatra. Végül a lelkiismereti okokból fegyvert nem viselőket besorolták a munkaszolgálatos századokba, amelyekben mint rabokat dolgoztatták őket a faji vagy politikai okokból üldözöttekkel együtt. Számosan estek áldozatul közülük is a keretlegények kegyetlenségeinek és a frontszolgálat veszélyeinek. A zsidótörvényekkel szemben a történelmi egyházak képviselői tiltakoztak - elsősorban a megkeresztelkedett zsidók érdekében.

1941 nyarán, amikor több mint húszezer, hontalannak minősített zsidót deportáltak Ukrajnába, a Szociális Nővérek rendjének vezetője, Slachta Margit tiltakozott a hatóságoknál az elődeportálásokkal szemben. „Tiltakozunk az ellen, hogy hivatalosan szentesített tömeges atrocitások történjenek országunk területén. Erre késztet emberségünk, keresztény hitünk és magyarságunk..." - mondta. 1944 márciusát követően a magyar hatóságok a náci szakértők tanácsai alapján átadták a magyar zsidóságot a „végső megoldásnak", azaz a tömeges megbélyegzésnek, gettósításnak és deportálásnak. Az egyházi vezetők mintha tanácstalanok és zavartak lettek volna ebben a keresztény hitet és lelkiismeretet is érintő kérdésben. Az evangélikus és református egyházi vezetők tervezték, hogy a történelmi egyházak közösen tiltakozzanak a deportálások ellen.

Ez a terv azonban megbukott Serédi Jusztinián esztergomi érsek véleménye miatt, aki a megkeresztelkedett zsidók érdekeinek védelmére hivatkozva utasította el a közös tiltakozás megjelentetését. Közben a megkeresztelkedett zsidókat ugyanúgy deportálták, mint a legortodoxabbakat. A közös fellépés elmaradása ellenére számos hívő tudta, hogy mit kell tennie. Ha kellett, a hatóságok és a hivatalos egyházi vonal ellenében is hallgattak a lelkiismeret parancsára. Éliás József református lelkész a svéd konzulátussal és a Vöröskereszttel együttműködve létrehozta a Jó Pásztor Missziót, amelynek keretében mintegy kétezer gyermek és anya nyert menedéket 1944 nyarát követően. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a svájciakkal és a cionistákkal kooperálva szintén a gyermekek mentésének szentelte energiáit. Salkaházi Sára, a katolikus Szociális Nővérek társaságának tagja a Bokréta utcai nőotthonban bújtatott üldözötteket. Egy razzia során azonban elhurcolták védenceit, akiket ő és öt társa önként követett. Mindannyiukat a jeges Dunába lőtték a nyilasok.

A nácik folyamatosan igyekeztek a saját céljaiknak megfelelően befolyásolni az általuk megszállt vagy velük szövetségben lévő európai országokban működő egyházakat. Behódolásra vagy a terveik megvalósulásának passzív eltűrésére kívánták rávenni a keresztény közösségeket. Az ellenállókkal leszámoltak, a kollaborálókat elismerték. Az újpogány Európa felépítésének első lépcsője a zsidóság totális kiirtása lett volna. Ebben a hagyományos keresztény antijudaizmusnak több évszázad alatt az európai lelkekbe beégett kódjára is építettek. Ezt követte volna a keresztény hit leváltása a nemzetiszocializmusra. Voltak azonban olyan országok, ahol az egyházi vezetők és a hívek többségükben felismerték, hogy a zsidók elpusztítása csupán bevezeti a keresztény hit minden értékének felszámolását, és ezért segítséget nyújtottak az üldözötteknek.

Helen Fein szociológus az Accounting for Genocide (Számadás a népirtásról) című könyvében a következő megdöbbentő kijelentést teszi: „Akár a németek által megszállt, akár a velük szövetséges államokat tekintjük, mindenütt, ahol a domináns egyház vezetői nyíltan felléptek a deportálások ellen még a transzportok megindulása előtt vagy rögtön azt követően, a zsidók többsége megmenekült a deportálásoktól." A szövetségesek katonai győzelme mellett a keresztény hitből fakadó náciellenesség és cselekedetek is kellettek ahhoz, hogy a náci újpogány Európa ne jöhessen létre. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: