Kereső toggle

Krokodilok várnak a vesztesre

Újabb vallási frontvonal Afrikában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nigériai elnök, az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az EU hatástalan ultimátumai után hétfőn este is eredmény nélkül tért haza az a három nyugat-afrikai kormányfő, akik a nyugat-afrikai államok gazdasági közössége (ECOWAS) és az Afrikai Unió megbízásából igyekeztek meggyőzni Laurent Gbagbo elefántcsontparti elnököt arról, hogy ismerje el választási vereségét, és távozzon az elnöki posztról.

Az elefántcsontparti elnökválasztás második fordulója után a választási bizottság december 2-án Gbagbo ellenfelét, Alassane Ouattarát kiáltotta ki győztesnek, aki a szavazatok 54 százalékát nyerte el. Ennek nyomán az Alkotmánybíróság elfogultsággal vádolta a választási bizottságot, és azt állította, hogy az ország északi részén (ahol Ouattara gyakorlatilag azt tesz, amit akar) választási csalások történtek. Az újraszámlálás gyanús gyorsasággal (a hivatalos hét nap helyett két nap alatt) megtörtént, és az északon leadott szavazatok egy részének megsemmisítése után az Alkotmánybíróság győztesnek hirdette ki Gbagbót, a szavazatok 51 százalékával.

Nem tárgyal Obamával

Így vált lehetségessé, hogy egyszerre Gbagbo és Ouattara is államfőnek nyilvánította magát – a nemzetközi közösség azonban az utóbbi politikust ismeri el Elefántcsontpart elnökének. Hétfőn este egy neve elhallgatását kérő magas rangú amerikai diplomata a sajtónak úgy nyilatkozott: az Egyesült Államok kész befogadni Gbagbót, ha lemond a hatalomról. Keddi értesülések szerint Gbagbo ugyan három alkalommal elutasította Barack Obama telefonhívását, de készen áll tovább tárgyalni az ECOWAS-szal.
Az elefántcsontpartiak Laurent Gbagbóban a felszabadulás után létrejött katonai diktatúra alatti egyetlen jelentős történelmi ellenzéket tisztelik. Demokratikus meggyőződéséért nagy árat fizetett: többször volt börtönben, a politikában szintén aktív feleségét, valamint a fiát is bebörtönözték, 1980 és 1985 között Párizsban száműzetésben élt. A szocialista François Mitterrand elnök alatt viszont megváltozott Franciaország Afrika-politikája is, aki a kelet-európai rendszerváltás mintájára a demokrácia bevezetését szorgalmazta szövetségeseinél. Ez nehezen ment, így a mostani ellenzéki elnökaspiráns, Ouattara vezetésével 2002-ben az északi országrészben lázadás tört ki a déli uralom ellen, és az értelmetlen polgárháború az egész országra kiterjedt. A 2003-as békemegállapodásoknak köszönhetően fokozatosan visszatér a béke az országba, jóllehet az északiak soha nem tették le teljesen a fegyvert.
Most, miután mind a két tábor bejelentette győzelmét, az elemzők újabb polgárháború kitörését jósolták. Abidjanban, az ország gazdasági központjában a lakók azonnal felvásárolták az élelmiszereket, és a gyakori tűzpárbajok miatt bezárkóztak otthonaikba. Mivel a helyszínen Gbagbo uralja a helyzetet (a fegyveres erők őt ismerik el elnöknek), az ország belső bevételeiről jelenleg ő rendelkezik. Ouattara nemzetközi banki kapcsolatainak köszönhetően azonban Elefántcsontpart napról napra elszigetelődik a nemzetközi pénzügyi élettől. Az EU szigorú pénzügyi szankciókat vezetett be az ország ellen; az állam és a Gbagbóhoz közel álló személyek EU-országokban tartott pénzét befagyasztották.
Gbagbo nemzetközi megítélését erősen rontja elhúzódó rossz viszonya Franciaországgal. Hatalomra jutva több szerepet juttatott a kínai, amerikai és izraeli befektetőknek, francia nemzetbiztonsági tanácsadóit pedig izraeliekre cserélte. A xenofób (és franciaellenes) erőszakhullám hatására a francia hadsereg az országban élő 50 ezer francia állampolgár védelmére sietett. Jelenleg 800 fős kontingensük tartózkodik Elefántcsontparton az ENSZ égisze alatt. Ha Chirackal nyílt konfliktusba torkollt is a kapcsolat (Gbagbo egy alkalommal francia katonai létesítményeket támadott meg 2004-ben), Sarkozyvel jelentősen javult: a francia befektetők újból nyeregben érezhetik magukat, a személyes kapcsolatok területén azonban Ouattarához képest Gbagbo jelentős hátrányban van: köztudott, hogy Ouattarát Sarkozyhez évek óta személyes barátság fűzi.

„Misztikus védelem”

Gbagbo helyzetét tovább nehezíti, hogy a francia sajtóban évek óta nagyítóval figyelik az evangéliumi keresztényekhez fűződő kapcsolatát, mivel első felesége, Simone Gbagbo elkötelezett evangéliumi keresztény (az elnök bigámiában él, második feleségét a törzsi szokásjognak megfelelően vette el 2001-ben). Egy neves francia Afrika-szakértő szerint éppen saját isteni küldetéséről való meggyőződése miatt nem akar lemondani a hatalomról, amelyet az évek óta őt körülvevő „misztikus atmoszférának” tulajdonít. A Gbagbo-házaspár évekig szoros kapcsolatot tartott evangéliumi karizmatikus egyházi vezetőkkel, bőséges adományokkal igyekeztek felhívni magukra a keresztények figyelmét.
A valóságban azonban jóval árnyaltabb a kép. Az utóbbi időkben Koré Moïse, a Shekinah Glory megagyülekezet vezető lelkésze egyértelműen eltávolodott Gbagbótól. A jelenlegi válságban az evangéliumi keresztények igyekeznek semleges álláspontra helyezkedni. Ezt az álláspontot képviseli a katolikus püspöki konferencia is decemberi nyilatkozatában (még akkor is, ha a legtöbb püspök Gbagbót támogatta a választásokon).
Karácsonyi prédikációjában a Gbagbóhoz jelenleg legközelebb álló karizmatikus keresztény vezető, Guy Vincent-Kodja a politikusnak is üzent: mind a két politikai oldalnak kötelessége megfelelő kompromisszumot keresni, és figyelmeztette Gbagbo táborát a hataloméhség veszélyeire.
A válság hátterében egyértelmű demográfiai változások is húzódnak: a több muzulmánnak otthont adó északon gyorsabban nő a népesség lélekszáma, mint délen. Különböző trükkökkel, az állampolgársági törvény és az alkotmány módosításával lehet húzni az időt, elő lehet venni a nacionalista vagy a vallási kártyát is, de előbb-utóbb szembe kell nézni a valósággal: mivel a politikai pártok mögött törzsi és vallási határok húzódnak, a déliek el fogják veszíteni a hatalmat. Ezzel Gbagbo is tisztában van.

Csodát vártak

A Magyarországon élő elefántcsontparti Julie úgy tudja Abidjanban élő szüleitől, hogy a gyakori tűzpárbajok miatt (amelyeknek az ENSZ adatai szerint a karácsonyi tűzszünetig 172 áldozata volt, főleg Ouattara követői közül) az emberek bezárkóztak otthonaikba. „A szüleimnek sikerült elég sok élelmiszert félretenni, arra viszont nem számítottak, hogy megszűnik a gázellátás, így nem lehetett főzni” – meséli Julie. A karácsonyi tűzszünet óta viszont az emberek újra kimerészkednek az utcára, mivel kénytelenek dolgozni. Újra van élelmiszer a boltokban, de Julie szerint „mindenki, ahogy tud, hazasiet a munkából vagy a bevásárlásból, mert nem tudják, mikor tör ki egy újabb erőszakhullám. Feleslegesen senki nem tölt időt az utcán”. Arra a kérdésre, hogy mit csináltak az emberek több mint két héten keresztül odahaza, Julie azt válaszolja: „Mindenki imádkozott, hogy ne törjön ki újból a háború. Mindenki tudja, hogy egyik fél sem akar lemondani a hatalomról. A csodát vártuk.”

Óriásbazilika az őserdőben

Elefántcsontpart 20 milliós lakosságú nyugat-afrikai ország az Atlanti-óceán partján. Hosszú tengerparti szakasszal rendelkezik, határos Ghánával, Libériával, északon Burkina Fasóval, valamint Guineával és Malival. A francia gyarmatosítók a tengerpart mentén kakaó-, kávé- és pálmaolaj-ültetvényeket létesítettek a 19. században, a helyi lakosokat pedig kényszermunkára fogták az ültetvényeken. A munkaerőhiány miatt más francia gyarmati egységekről, illetve brit gyarmatokról telepítettek át munkásokat, főleg északról.
A „mintagyarmat” Félix Houphouët-Boigny vezetésével nyerte el függetlenségét 1960-ban. „Houphou” rendkívül jó kapcsolatot ápolt a volt gyarmatosító hatalommal – politikai pályafutása mezőgaz-dasági szakszervezeti vezetőként indult, de a függetlenség előtt is ő volt az első afrikai politikus, aki a gyarmat egyik képviselőjeként szolgált egy francia kormányban. A függetlenség elnyerése után megmaradtak a francia tanácsadók, és rendkívül gyors ütemben növekedett a nemzetgazdaság (20 éven át átlagban 10 százalékos gazdasági növekedést produkált Elefántcsontpart).
Ezt az időszakot az „elefántcsontparti gazdasági csodaként” szokták emlegetni. Houphouët 1993-ban bekövetkezett haláláig úgy vonult be a történelembe, mint a paternalisztikus diktátor mintaképe: az „Öreg” kemény kézzel biztosította a rendet az országban. Emlékezetesek maradtak értelmetlen presztízsberuházásai: miután szülővárosát, a dzsungel kellős közepén fekvő kis Yamassoukrót az ország fővárosává tette (Abidjan helyett), itt építette meg a világ legnagyobb katolikus templomát, a római Szent Péter-székesegyháznál is nagyobb, hétezer férőhelyes bazilikát. Hatalmas elnöki luxusrezidenciát is épített, három mesterséges tóval, amelyekben 500 krokodil él. Az egyébként mágikus erejű állatként tisztelt krokodilok Houphouët diktatoriális hatalmát jelképezték; a mendemonda szerint, ha valaki kegyvesztetté vált az egyébként elég szeszélyes természetű „Öregnél”, könnyen a krokodilok gyomrában végezhette földi pályafutását.

Olvasson tovább: