Kereső toggle

Hitler teológusai

Hogyan akarták átírni a nácik a Bibliát?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1939. május 6-án a szombat déli harangszókor protestáns teológusok, lelkészek és egyszerű hívek gyülekeztek Wartburg várának történelmi falai között, hogy megünnepeljék a németesen bonyolult nevű „Intézet a Német Egyházi Életre Ható Zsidó Befolyás Kutatására és Eltávolítására” (Institut zur Erforschung und Beseitigung des Jüdischen Einflusses auf das Deutsche Kirchliche Leben) megalakulását. Az avatóünnepség helyszínének szimbolikus üzenete volt: 1521-ben Luther itt fordította le a teljes Bibliát német nyelvre, ami igazi forradalmi tett volt a korabeli Európában.

Az 1939-es avatóünnepség résztvevői elénekeltek egy himnuszt, melynek címe: Hiszünk az újban (Wir glauben das Neue). A dal egy új hit megteremtéséről szólt, de szövege sem Istenre, sem a kereszténységre, sem Jézusra nem utalt. Ezután az intézet igazgatója, egyben a rendezvény főszónoka, Siegfried Leffler (1900-1983) protestáns lelkész emelkedett szólásra, aki kifejezte abbéli meggyőződését, hogy tevékenységük eredményeképpen a Harmadik Birodalom népe „egy hamisítatlan evangéliumot" fog hamarosan a kezébe venni, s hogy a kereszténység és a Biblia megtisztítása a zsidó befolyástól végső soron a reformáció beteljesedését fogja eredményezni. Az ünnepi rendezvény egy Schubert-szonátával ért véget.

Darwin és a kaukázusi faj

A röviden csak „Dejudaizáló Intézetnek" (Entjudungsinstitut) nevezett szervezet munkája nem volt előzmények nélküli. A felvilágosodás a 18. század végére megfosztotta a Bibliát hagyományos világmagyarázati szerepétől, a keletkezett ideológiai vákuumba pedig fokozatosan benyomult a materialista-racionalista alapon álló tudomány, amely a 19. század végére kizárólagos szerephez jutott a világ jelenségeinek értelmezésében.

A tudomány egyik központi kérdése volt az emberi faj eredete. A 18-19. század során felfedezett természeti népek azt a képzetet keltették az európaiakban, hogy az emberiség számos rasszból áll, aminek alapján megkérdőjelezték a bibliai monogenezist, vagyis hogy minden ember egyetlen őstől származik. Akkoriban általános vélemény volt, hogy az egyes rasszok nem egyenrangúak, és hogy a „fehér faj" magasabbrendű a többinél. Ennek a nézetnek Charles Darwin (1809-1882) kutatásai is alapot adtak. A fajok eredetében (1859) példaként említi, hogy a néger és az ausztrál ember köztes helyzetben van a gorilla és a kaukázusi („fehér") rassz között, majd kifejezi reményét, hogy „valamikor a jövőben, évszázadokban mérve nem túl távol, az ember civilizált fajai már szinte biztosan kipusztítják a vad fajokat, és a világon mindenütt helyükbe lépnek".

Darwin legismertebb német propagátora, a világszerte tekintélynek örvendő Ernst Haeckel (1834-1919) csaknem ötven éven át volt a jénai egyetem professzora. A teremtés története címen 1914-ben megjelent könyvében írta: „A kaukázusi [fehér] ember az emlékezet előtti időtől fogva valamennyi emberi faj vezetőjévé tétetett, mint a legfejlettebb és legtökéletesebb rassz."

A darwini evolúció egyik alaptételét: az egymással vetélkedő egyedek közti természetes szelekciót a társadalomban zajló folyamatokra is alkalmazni kezdték a 19. század második felében. Természetes, hogy a tudomány forradalmi átalakulásának idején a teológusok is megpróbáltak felzárkózni az új eszmékhez. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy a korszakban olyan művek arattak sikert és váltak a további tudományos kutatás alapjaivá, mint Ernest Renan (1823-1892) Jézus élete című munkája (1863), amelyben a francia katolikus nyelvész és teológus nemcsak azt állította, hogy Jézus kizárólag ember volt, hanem azt is, hogy galileaiként megtagadta zsidóságát, és „túllépett saját faji korlátain". Az egyébként sémi nyelvekkel foglalkozó Renan 1855-ben ezt nyilatkozta: „Én vagyok az első, aki felismertem, hogy a sémi faj szembeállítva az indoeurópai [árja] fajjal valójában az emberi természet alsóbbrendű összetevőjét jelenti."

„Egy árja Galileából"

Az árja rassz kiválasztottságát hirdető eszme szükségszerű következménye volt az antiszemitizmus, amely faji alapon a zsidók alacsonyabbrendűségét hirdette. A „kaukázusi" vagy „árja" rassz felsőbbrendűségének tana azonban egy gyakorlati problémával szembesült: nevezetesen, hogy a „fajtársak" többsége valamely keresztény valláshoz tartozik. A rasszista ideológiának szüksége volt tehát a kereszténységre, de nem annak eredeti formájában, hanem az „alacsonyabbrendű" zsidó elemektől megtisztítva. Ennek legfőbb akadályát azonban maga a Biblia képezte, amely nyilvánvalóan és félreérthetetlenül azt tanítja, hogy az Újszövetség az ószövetségi próféciák beteljesedése; hogy Jézus, a Messiás maga is zsidónak született, zsidóként zsidók között élt és tevékenykedett.

A dilemma megoldásához a tudósok nyújtottak segítséget. A német egyetemek teológiai tanszékein egyre jobban hódított az úgynevezett „magaskritika" (die Höhere Kritik), amely a Bibliát minden ponton igyekezett történeti hitelétől megfosztani. Eközben a „dokumentarista hipotézis" - amelynek atyja Julius Wellhausen (1844-1918) volt - legalább négyféle forrásra vezette vissza az Ószövetséget, amelyről azt is kijelentette, hogy mai formájában csak a babilóniai fogság után (a Kr. e. 5. században) keletkezett. A puszta legendává degradált, darabokra szabdalt Ó- és Újszövetséget ekkor a „mítoszkutatók" vették kezelésbe. Közülük egyesek az akkoriban megfejtett ősi babilóniai történetekkel vetették egybe a bibliai elbeszéléseket: ennek az irányzatnak a vezetője Friedrich Delitzsch (1850-1922), a lipcsei egyetem magántanára volt.

A 19-20. század fordulóján Németország protestáns egyetemeit meghódította a pánbabilonizmusnak is nevezett elmélet, amely szerint a Biblia valamennyi elbeszélése babilóniai mítoszokra vezethető vissza. Ennek jegyében olyan - ma már mosolyt fakasztó - művek fogantak meg, mint Peter Jensennek a Mózes, Jézus és Pál: a babilóniai istenember, Gilgames három variációja című könyve (1909), amely azt állította, hogy a Biblia e három szereplőjét Uruk királyának, Gilgamesnek mintájára alkották. A pánbabilonizmus szellemi forrásvidékét ugyanakkor jól jelzi, hogy Delitzsch halála előtt egy évvel A nagy csalás (Die grosse Täuschung, 1920-21) címen kétkötetes könyvet adott ki a Héber Biblia történeti tévedéseiről és „alapvető immoralitásáról". A nyíltan és erőteljesen antiszemita írás olyan állításokat is megfogalmazott, mint hogy Jézus valójában nem is zsidó, hanem „galileai árja" volt.

Más mítoszkutatók nem a mezopotámiai civilizáció felől közelítették meg a Bibliát. Az indoeurópai nyelvészek és történészek szerint az „árja őshaza" valahol az Irán és India közötti területen volt, éppen ezért többen megpróbálták Jézust is ehhez a térséghez kötni. Rudolf Seydel (1835-1892), a lipcsei egyetem professzora Buddha-legendák átvételének tartotta az evangéliumokat. Ebben nagy hatással volt rá Arthur Schopenhauer (1788-1860), aki ugyancsak szellemi rokonságot tételezett fel Jézus és Buddha között. Az „árja születésű, buddhista Jézus" legendája még Richard Wagnert is erősen foglalkoztatta, aki 1856-ban A győztes (Die Sieger) címen egy operát is tervezett a témában. Nietzsche híres-hírhedt Zarathustrája (Also sprach Zarathustra, 1882) mögött is az a gondolat rejlett, hogy az - egyébként tudományosan sohasem definiált - árja vallás felsőbbrendű a kereszténységhez képest.

A mítoszra a náci ideológusok is lecsaptak. Houston Stewart Chamberlain (1855-1927) - aki egyébként Wagner lányát vette feleségül a zeneszerző halála után - A tizenkilencedik század alapjai (The Foundations Of The Nineteenth Century, 1899) című művében úgy érvelt, hogy Jézus minden bizonnyal árja származású volt, de bizonyos tanításaiban zsidó; míg Pál apostol zsidó származású, de vallási eszméit tekintve pogány. Chamberlain történeti érvet használt Jézus árjásításához: szerinte Galilea a Kr. e. 8. századi asszír hódítást követően elpogányosodott, és „a legkisebb alapja sincs annak a feltételezésnek, hogy Krisztus szülei zsidó származásúak lettek volna". Chamberlain egyébként komoly tudósokra, egyebek mellett Emil Schürerre (1844-1910) hivatkozott érvelésében. A hatás nem is maradt el: az 1908-ban megrendezett Harmadik Nemzetközi Vallástörténeti Konferencián az egyik legnevesebb asszirológus, Paul Haupt (1858-1926) tartott előadást „Jézus árja rokonsága" címen. Végső soron maga Adolf Hitler is meg volt győződve arról, hogy Jézus árja volt, és a zsidó Pál „judaizálta" az eredetileg árja kereszténységet. Egy Martin Bormann naplójában 1941. október 21-én feljegyzett magánbeszélgetésben kijelentette: „Szent Pál egy helyi zsidóellenes árjamozgalmat egy időtlenített vallássá transzformált, amely az emberek közötti egyenlőséget állítja (...), s ezzel okozta a Római Birodalom bukását."

Revízió alatt

A Dejudaizáló Intézet első és legjelentősebb vállalkozása az árjásított Biblia megjelentetése volt. A vállalkozás irányítójául Walter Grundmann teológust (1906-1976) nevezték ki, aki 1930-tól kezdve volt a náci párt buzgó tagja, s akinek egyházellenes kirohanásaitól 1933-ban maga Hitler is elhatárolódott. Ennek ellenére 1938-ban a jénai egyetem teológiai fakultásának dékánjává nevezték ki anélkül, hogy ehhez megfelelő képesítéssel rendelkezett volna.

A Biblia „dejudaizálása" legelőször is az Ószövetségnek a keresztény Bibliából való kiszakítását jelentette. Ez is igen régi hagyományra nyúlik vissza: a gnosztikus eretnek, Markión (Kr. u. 85-160 k.) már a második század közepén elvetette az Ószövetséget, mivel szerinte az nem az Újszövetség Istenének, hanem a látható világot teremtő, alacsonyabb rendű démiurgosznak kinyilatkoztatása csupán. A nácik számára kapóra jött ez a régi-új elmélet, amit gondolkodás nélkül alkalmaztak saját bibliájukban. Ezt egyébként ugyancsak támogatták olyan tudósok, mint a korai kereszténység történetében máig az egyik legnagyobb szaktekintélynek számító Adolf von Harnack (1851-1930), aki éppen Markiónról szóló művében jelentette ki, hogy az Ószövetség kirekesztése a keresztény kánonból „a lutheri reformáció beteljesedését jelentené". Emellett - az „igazi Jézus" árja voltára hivatkozva - el kellett vetniük Pál leveleit is, akit azzal vádoltak, hogy ő judaizálta az „árja kereszténységet". Paradox módon így ellentétbe kerültek Luther szellemi örökségével, aki - mint ismeretes - rendkívüli jelentőséget tulajdonított Pál tanításainak, kiváltképpen a Rómaiakhoz írt levélnek.

Grundmann az Újszövetséget is alapos revízió alá vette. A négy evangéliumból egyetlen elbeszélés készült, amit négy részre osztott: 1) „Jézus, a megváltó": Jézus élettörténete a szinoptikus evangéliumokból összeállítva; 2) „Jézus, az Isten fia": nagyrészt Jánosból összeállított teológiai részek; 3) „Jézus, az Úr": különféle levelekből tematikusan kiválogatott idézetek; 4) a keresztény közösség kialakulása az Apostolok cselekedetei és néhány páli levél alapján. (Mivel Pál magát zsidónak vallotta, nem lehetett árjásítani. Ezért a szerkesztők minden önéletrajzi vonatkozást kihagytak a levelekből.) Az ószövetségi utalásokat (személy- és helynevek, idézetek) törölték, csakúgy, mint Jézus családfáit, Mária énekét, a Keresztelő Jánosra vonatkozó állításokat, a keleti bölcsek látogatását stb. Minden olyan részt kivettek a szövegből, amelyek arra utaltak, hogy Jézus valamilyen ószövetségi próféciát töltött be. A Templomra és a zsidó szokásokra tett utalásokat is elkerülték: Jézust nem körülmetélték, hanem „nevet adtak neki"; a sabbat „ünnepnap" (Feiertag), a pészah pedig húsvét (Osterfest) lett. A Messiás kifejezést egyszerűen a „megígért"-re (Verheissene) cserélték fel. Minden, a zsidókra pozitívan utaló igeverset töröltek, míg a zsidóellenesnek látszó szövegeket megtartották.

Az Újszövetség „zsidótlanított" változata 1940-ben látott napvilágot Isten üzenete (Die Botschaft Gottes) címen. Mivel ez idő tájt Németországban a háború miatt igen nehéz volt papírhoz jutni, a kötet az év közepén jelenhetett csak meg. 1941 végéig 200 ezer példányt adtak el belőle; jelentős állami támogatással, mivel az ár (darabonként 1,50 birodalmi márka) még a nyomtatás költségét sem fedezte. A Dejudaizáló Intézet által kiadott náci biblia nemcsak nagyobb szabású volt minden eddigi vállalkozásnál, de intenzív történeti és szövegkritikai munkálatok is megelőzték. Így a szerkesztők nem mint átdolgozást adták azt az olvasók kezébe, hanem mint Jézus igaz szavainak és tetteinek „eredeti" összefoglalását.

Egyébként Németországban nem is ez volt az első náci szellemmel átitatott Újszövetség-kiadás. 1934-ben Hans Schöttler (1861-1945) - evangélikus szuperintendáns, a Német Keresztény Mozgalom és a Dejudaizáló Intézet egyik oszlopos tagja - kiadott egy Isten szava németül (Gottes Wort Deutsch) című művet, amelyben náci nyelvezetet használt, például a hegyi beszédet a Führerpflichten (A Führer iránti kötelességek) címszóval foglalta össze. Két évvel később Ludwig Müller (1883-1945) - egy jelentéktelen kelet-poroszországi evangélikus lelkész, aki azonban Hitler régi harcostársaként 1933-ban a Birodalmi Egyház (Reichskirche) püspökségéig vitte - így írta át a Tízparancsolatot: „Ne ölj. De bárki, aki megpróbál erkölcsileg tönkretenni, vagy támadással fenyeget, vagy rombolja a nemzetközösséget, méltó a legszigorúbb büntetésre Isten és ember előtt." A hegyi beszéd egy részlete pedig imígyen festett Müller püspök „fordításában": „Boldog az, aki férfiként tűri a szenvedést: megtalálja azt az erőt, amely sohasem engedi őt elcsüggedni. Boldog az, aki mindig jó bajtárs: megtalálja helyét ebben a világban."

Mi lett Hitler teológusaival?

A fentiekben nem csupán történészi precizitásból szerepelnek a személyneveknél a születés és a halálozás dátumai, hanem azért is, hogy jelezzük: a náci rendszerben vezető szerepet vállalt protestáns teológusok többsége a háború után is folytatta tevékenységét. Volt ugyan köztük olyan, mint Müller Reichsbischof, aki látva szeretett vezérének bukását, önkezével vetett véget életének. A bevezetőben említett Siegfried Leffler, a Dejudaizáló Intézet igazgatója 1948-ig volt a ludwigsburgi internálótábor lakója. Utána a bajor evangélikus egyház megbocsátott neki, és visszahelyezte az egyházi szolgálatba. Egy festői bajor kisváros, Hengersberg lelkészeként vonult nyugdíjba 1970-ben. Egy évre rá a város díszpolgárává választották.

A „zsidótlanított biblia" szerkesztője és kiadója, Walter Grundmann 1945-ben szovjet hadifogságba került, ahonnan hamarosan szabadult. Fokozatosan került vissza az egyházi szolgálatba: 1950-től lelkészkedett, 1954-ben pedig már az eisenachi lelkészképző főiskola rektora lett. Az NDK egyik neves teológusaként Keleten és Nyugaton népszerű bibliakommentárokat írt, amelyek még a nyolcvanas években is kötelező tananyagnak számítottak a német teológiai akadémiákon. Grundmann titka a német újraegyesítés után lepleződött le: „GI Berg" néven a keletnémet titkosszolgálat, közismert nevén a Stasi aktív ügynökeként tevékenykedett 1956 és 1969 között.

Ma is olvassák

Bár az ó- és újszövetségi Szentírás „zsidótlanításának" programja 1945-ben a német nemzetiszocializmussal együtt vereséget szenvedett, az ennek útját kikövező elméletek nemhogy nem tűntek el, de bizonyos képviselőiken keresztül máig is uralják a Bibliáról szóló tudományos diskurzust. Gondolok itt elsősorban a „történeti magaskritikára" és a „mitológiátlanítás" programjára. Az előbbi például a mindmáig népszerű Gerhard von Rad (1901-1971) műveiben él tovább, amelyek közül a főműnek számító Az Ószövetség teológiája 2007-ben (!) jelent meg magyar fordításban.

Rad 1933 és '45 között azon a jénai egyetemen volt professzor, amely a nácizmus tudományos mintaintézményének számított. Itt egyik kollégája az a Grundmann volt, akit a fentiekben már megismerhettünk. Több, mint érdekes, hogy ebben az időben épp a hírhedt antiszemita náci teológus, Siegfried Leffler volt Türingia oktatási minisztere, akinek jóváhagyása nélkül senki nem lehetett professzor az egyetemen. A kinevezés előfeltételének számított a náci párttagság és az ideológiai elkötelezettség. Rad ugyancsak közeli munkakapcsolatban állt a szintén velejéig antiszemita teológussal, Gerhard Kittellel (1888-1948), és 1937-ig a náci párt paramilitáris szervezetének, az SA-nak is tagja volt. Ezek után aligha veheti bárki komolyan azt az állítást, hogy Gerhard von Rad egyfajta „titkos belső ellenállóként" tevékenykedett a nácizmus ideje alatt.

Nagy kérdés - és részben máig feltáratlan - Rudolf Bultmann (1887-1976) nácizmus alatti szerepvállalása is. A standard életrajzok egy dolgot ismételnek róla lankadatlanul, hogy a „demitologizálás" (Entmythologisierung) programjának kiötlője a protestáns Hitvalló Egyház tagja volt, és hogy nem értett egyet a náci antiszemita eszmékkel, bár nyíltan nem kritizálta azokat. Bultmann 1921 és 1951 között megszakítás nélkül a marburgi egyetem teológiaprofesszoraként működött. 1941. április 21-én Frankfurtban a Gesellschaft für evangelische Theologie lelkészi konferenciáján amellett érvelt, hogy a Németországban abban az időben elfogadott tudományos nézetek alapján fontos volna a mítoszokat eltávolítani a Bibliából. Még ugyanebben az évben adta ki egyik főművét, amelynek címe: Az Újszövetség és a mitológia (Neues Testament und Mythologie). Az időpont ez esetben nagyon is fontos. Arról van szó ugyanis, hogy a Németországot totális kontroll alatt tartó nácik megengedték Bultmann-nak, hogy elméletét nyilvánosan hirdesse és publikálja. Mindezt nyilvánvalóan azért tették, mert maguk is egyetértettek annak tartalmával, és kívánatosnak látták annak megvalósítását. A nácik egyébként bizonyíthatóan minden olyan teória tanítását betiltottak az iskolákban és az egyetemeken, ami nem illett saját programjukba. Példa erre Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) teológus esete, akit szembenállásáért a rendszer előbb eltiltott a tanítástól, az igehirdetéstől és a publikálástól, majd 1943-ban letartóztatták, koncentrációs táborba zárták, és 1945. április 9-én - egy hónappal a háború befejezése előtt, Himmler személyes parancsára - felakasztották. (A szerző történész)

Olvasson tovább: