A Hetekben nemrég figyelemre méltó interjú jelent meg Wéber Attila szociológussal Metamorfózisok – A magyar jobboldal két évtizede című kötetének megjelenése alkalmából (Téved Orbán, amikor Kádárt másolja. Hetek, 2010. július 30.). A téma érdekes- ségének okán és az általam nagyra becsült nyilatkozó egyik mondatának ürügyén indíttatva éreztem magam – mint a KDNP volt elnöke –, hogy ehhez a kérdéskörhöz hozzászóljak.
Wéber Attila a magyar jobboldal átalakulásának egyik döntő pillanatáról, nevezetesen Orbán Viktor jobboldali debütálásáról a következőt mondja: „Antall halála után vákuum jött létre a jobboldalon, ezt sem Boross Péter, sem Torgyán József, de Giczy György és Csurka István sem tuda betölteni. Szervezeti és vezetői válság zilálta szét a jobboldalt.” Ebből a kijelentésből akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy Orbánt a jobboldal megmentőjeként tartsuk számon. Holott meggyőződésem szerint ennek éppen az ellenkezője történt.
Fiatalító elixír
De haladjunk sorjában! Antall József halála után nem jött létre semmiféle vákuum a jobboldalon, hiszen az általa fémjelzett korszak véget ért. 1990-ben az MDF mint gyűjtőpárt meg tudta nyerni a választásokat. De ugyanezzel a gyűjtőpárttal kormányozni már sokkal nehezebb volt. A bomlás jelei Antall miniszterelnöksége alatt is megmutatkoztak. S korántsem csak a kormánykoalíción belül – például a Torgyán által vezetett kisgazdák kiválásával –, hanem az MDF-en belül is. Gondoljunk csak a Monopoly-csoport egyre erősödő kritikájára vagy Csurka István kiválására! Még Surján László, a KDNP akkori elnöke is észrevette ezeket az előjeleket, s meghirdette, hogy a kereszténydemokratáknak a koalíción belül ellenzéki szerepet kell betölteniük. Ez a politikában eladdig ismeretlen pozíció nemes egyszerűséggel azt jelentette, hogy ő megmarad miniszternek, mi meg mondhatunk, amit akarunk.
Mindenki tudta tehát, hogy a kormánykoalíció vereséget fog szenvedni. Kivéve az MDF-eseket. Nem sokkal a ’94-es választások előtt hangzott el Boross Péter emlékezetes kijelentése: „Magyarországon nem látok más kormányképes erőt, mint az MDF-et.”
A ’94-es választási vereség legnagyobb vesztese – mint a kormányzásért leginkább felelős párt – az MDF lett.
A KDNP-t szatellit szerepe miatt a választók nem nagyon szerették, de mivel kicsi volt és jelentéktelen, nem is nagyon haragudtak rá: ugyanannyi szavazatot kapott, mint ’90-ben. S mivel a koalícióból kilépett csoportosulások magatartását a választási eredmények igazolni látszottak, ezért megállíthatatlanul növekedett Torgyán József népszerűsége a kisgazda szavazótáboron belül, Csurka István pedig százezres nagyságrendű tömeggyűléseket tartott. A Kereszténydemokrata Néppárt leváltotta a korábbi elnökét, és alig egy év múlva, 1995–1996 fordulóján minden létező felmérés szerint 10 százalékot meghaladó támogatottságra tett szert. S ezt a támogatottságot sem annak előtte, sem azt követően mind a mai napig még megközelíteni sem volt képes.
Akkor még minden ment a maga útján. Igaz azonban, hogy közös vezére nem volt a jobboldalnak – s talán erre gondol Wéber Attila, amikor Antall halála után a jobboldalon vákuumot emleget. Hiszen a vákuumot Wéber szerint a tagadhatatlanul vezéri allűrökkel rendelkező Orbán volt méltó betölteni. Csakhogy Antall sohasem volt a jobboldal vezére. Sőt, a vezérszerepre hajlamos politikustársait is igyekezett visszatartani. Vezetői és nem vezéri szerepe pedig abból a tagadhatatlan intellektusából fakadt, hogy többet tudott a politikáról, mint követői és kritikusai együttvéve. Csak igen halkan fűzöm hozzá – mert halottakról vagy jót, vagy semmit –, vissza is élt vele olykor.
Nem volt tehát a jobboldalon semmiféle szervezeti és vezetői válság. Pusztán az MDF nem tudott szabadulni egykori nagysága feltámasztásának illúziójától. Fiatalító életelixírre vágyott. A Fideszre. Senki más nem kívánta szövetségesnek a Fideszt, csak ők. Mint Goethe halhatatlan művében Faust, az MDF-esek közül jó néhányan lelkük üdvösségét is föláldozták volna, hogy ismét tetterősnek, azaz kormányképesnek érezhessék magukat. Ezért találták ki a Fidesszel karöltve az úgynevezett Polgári Szövetséget, amelybe a Kereszténydemokrata Néppártot is bele akarták vonni. Mi azonban visszautasítottuk ezt az olykor szíves, olykor kifejezetten erőszakos invitálást, arra hivatkozva, hogy a Független Kisgazdapárt nélkül nem győzhető le az MSZP–SZDSZ koalíció. Ezt az álláspontunkat a ’98-as parlamenti választások messzemenően igazolták: a Fidesz nem tudta volna megnyerni a választásokat, ha a második fordulóban Torgyán nyolcvan képviselőjelöltjét nem hívta volna vissza a Fidesz képviselőjelöltjei javára.
Kiszorítás és válság
De maradjunk még a kilencvenes évek közepén! A KDNP a mindössze három párt összefogására korlátozódó Polgári Szövetség helyett igyekezett az összes jobboldali párttal kapcsolatot építeni. Aminek az volt a praktikus oka, hogy ebben az időszakban, a Horn-Kuncze kormány alatt az ellenzék parlamenti aránya mindössze 28 százalékos volt.
Velünk mindenki szóba állt, míg a többiek egymással nemigen álltak szóba. Az MDF és a Fidesz sem a Kisgazdapárt, sem a MIÉP irányában semmiféle tárgyalási hajlandóságot nem mutatott. Egyetlenegyszer sikerült egy asztalhoz ültetnünk az MDF-et, a Fideszt és a Kisgazdapártot, amikor a KDNP-székház Barankovics-termében a négy párt közös köztársaságielnök-jelöltjének személyéről tárgyaltunk.
A KDNP-t egyre több támadás érte a jobboldali sajtóban ugyanúgy, mint a balliberális sajtóban, hogy kapcsolatban van a populista Torgyánnal és a szélsőséges Csurkával.
Megint egy különleges pillanat – a hazai sajtó nagyobb dicsőségére! Merthogy ilyen egyetértés a média világában sem azt megelőzően, sem azt követően nem volt tapasztalható. Nekem azonban az volt az álláspontom, hogy a politikusoknak mindig mindenkivel tárgyalniuk kell. Egészen más kérdés, hogy kivel és milyen feltételek mellett állapodhatunk meg.
Mégsem mentesülhetek a tévedés vádja alól. Azt hittem, hogy a MIÉP-et néhány tarthatatlan álláspontjáról le lehet beszélni. Nem lehetett. Azt hittem, hogy a Független Kisgazdapárttal megállapodásra lehet jutni. Nem lehetett. Egyet viszont tudtam, hogy a Fidesszel ugyan lehetne szövetséget kötni, de nem szabad. Döntésem következtében, ha nem is a jobboldal egészében – ahogy Wéber állítja –, de a KDNP-n belül valóban szervezeti és vezetői válság alakult ki, és ez kétségtelenül szétzilálta a pártot.
Hiányzók
Az MDF-nek a belőle kiváló Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) nem okozott különösebb válságot. Szervezeteit nem igazán érintette. Az MDNP elnökének, Szabó Ivánnak a szavával élve, „a borzalmas tagság körében” Lezsák Sándor népszerűsége megkérdőjelezhetetlen volt. Persze parlamenti frakciójuk azért lett. Így a népképviselet házában – a parlamentáris demokrácia nagyobb dicsőségére – megjelent egy olyan párt, amelyre senki sem szavazott.
A KDNP kétségtelenül erőn felüli küzdelmet vállalt, amikor immár meggyengülve sem vállalta az egyre erősödő Fidesszel a szövetséget. Magunkra is maradtunk. Hiszen a ’98-as választásokat követően nemcsak az MDF, hanem a Fidesz által lenézett Kisgazdapárt is koalícióra lép a Fidesszel, s a kormányzat a MIÉP-et is kedvező gesztusokban részesíti. Vagyis 1998-ban minden jobboldali párt különböző formában és különböző mértékben csatlakozik. A legnagyobb szolgálatot azonban azok a Fidesz-szövetséget korábban is szorgalmazó kereszténydemokraták teszik, akik Magyar Kereszténydemokrata Szövetség néven csatlakoznak. És a Fidesz hálás. Ezért van most is önálló frakciójuk a Parlamentben.
De most már legális KDNP-ként. Mert időközben a perek sokaságából az egyiket, amely öt évig húzódott, megnyerik, amely igen életszerűen egy öt évvel azelőtti állapot helyreállítására kötelezi a pártot. A független magyar bíróság – a jogállamiság nagyobb dicsőségére – 2001 őszén olyanok kezébe adja a KDNP sorsáról való döntést, akik ’98-ban más pártok színeiben szereztek mandátumot.
Be kell azonban vallanom, hogy erről már nincs közvetlen tapasztalatom. 2001 tavaszán pártelnöki tisztségemről lemondtam, mert időközben elvesztettem a tagság többségének támogatását. Sokan, még a leghűségesebbek közül is – emberileg érthető módon – belefáradtak ebbe az erőnkön felüli küzdelembe. Nekem azonban az a meggyőződésem, akár a legutóbbi választási győzelem ellenére is (vagy éppen azért): nem célszerű, hogy a jobboldal lényegében véve egy ember akaratára redukálódjon. S még rosszabb, éppen a legutóbbi választás eredményeit figyelembe véve, ha magával a demokráciával történik ugyanez.
Magam is szívesen írnék minderről könyvet. De Isten tudja miért, eleddig – a magyar könyvkiadás nagyobb dicsőségére – még nem találtam kiadót. Pedig még ott is próbálkoztam, ahol egy jobboldali szakácskönyv megjelentetését is vállalták.
Aztán – nem is annyira emiatt – elment a kedvem az egésztől. Mert – Wéber vákuum-gondolatához visszatérve – nekem Németh Miklós is hiányzik. A rendszerváltoztatás másik miniszterelnöke. Az első szabadon választott mellett az első szabadon cselekvő. Ő többnyire hallgat. Pedig sokat tud, s korántsem csak a hivatali éveiről, hiszen londoni tartózkodása alatt a pártok egymásnak adták a kilincset. És hiányzik a máig tisztázatlan körülmények között elhunyt kiváló Csengey Dénes, aki – információim szerint – halála előtt a jobboldal vonatkozásában sorsdöntő bejelentésre készült.
Ezért úgy gondolom, hogy az elmúlt húsz év politikai történéseinek hátterében túl sok olyan titok maradt, amelyet a nálunk objektívabb ítéletre képes utókor sem lesz képes feltárni hiánytalanul. S nem kizárt, hogy éppen a lényeg marad homályban… (A szerző közíró, a KDNP volt elnöke)
