A magyar egyéniség, a nemzeti jellem évszázadokon keresztül alakult ki. Ezért nem utolsó sorban a magyar nemesség, a „politikai nemzet” magatartása, életfelfogása, erényei és hibái hatnak mindmáig a magyar karakterre, amit Bibó István egyik tanulmányában „elferdült magyar alkat”-nak nevezett.
A magyar nemesség a középkor óta képezte nálunk az úgynevezett politikai nemzetet. Előjogai a 13. századig nyúlnak vissza, amikor a vármegyei nemesség, a nobilis regni, 1222-ben kikényszerítette a királyi hatalom korlátozását. Az Aranybulla biztosította a nemesek teljes személyi biztonságát, a birtokukon élő jobbágyok megadóztatását és a felettük való bíráskodás jogát. A nemesekre hárult a vármegyék irányítása és az országgyűléseken az adómegajánlás joga.
1514-ben, Dózsa György parasztfelkelésének leverése után, a magyar nemesség a Tripartitumban nyerte el alkotmányát. A Hármaskönyv abból indult ki, hogy a nemesség, a „politikai nemzet”, a Szent Korona átadásával felruházza a királyt a hatalom gyakorlásának jogával: „Nincs tehát fejedelem, csak a nemességtől választott, és nincs nemes, csak a királytól nemesített.” A Szent Korona a nemesi közösség és egyben a magyar államiság szimbóluma lett. A Tripartitum ugyanakkor jobbágyellenes határozataival évszázadokra kettészakította a magyarságot, a magyar parasztot több mint háromszáz évre a politikailag jogtalan és birtokszerzésre képtelen, röghöz kötött jobbágy színvonalára taszította le.
A nagy parlag
A magyar királyi trón Mohács után a Habsburgok birtokába került, akik hatalmukat az országon kívülről, Bécsből vagy Prágából gyakorolták. Ez egyrészt tartósan gyengítette a nemesség hatalmi helyzetét, de az is kétségtelen, hogy a nemesség előjogainak védelmében a magyar államiság megőrzéséért, a magyar függetlenségért is harcolt.
Az abszolút királyi hatalom és a „politikai nemzet” közötti ellentét kiéleződése vezetett a Rákóczi-szabadságharchoz (1703–1711), melynek kudarca az uralkodó és a nemzet kibékülését (szatmári béke) és a nemesi kiváltságok konzerválását tette lehetővé.
A 18. században a Habsburg Birodalom gazdasági fejlődése lényegében az osztrák tartományokra szorítkozott, mert Magyarországon ezt a fejlődést a nemesek adómentessége tartósan akadályozta. Az ország Bécs számára olcsó nyersanyagszállító gyarmattá vált. A magyar nemesség az országgyűléseken ismételten tett kísérletet a király és a nemzet közötti egyensúly helyreállítására, de ezek a próbálkozások 1848-ig nem vezettek eredményre.
A magyar nemesek, a 18. század végén 65 ezer család és kereken 330 ezer személy, az „extra Hungariam non est vita” – Magyarországon kívül nincsen élet – értelmében elégedetten élt birtokán, és legfeljebb a megye ügyeivel törődött. Kedvenc olvasmányuk Dugonics András Etelkája volt, mely minden külföldit, elsősorban németet nevetségessé tett. Pálóczi Horváth Ádám pedig a 19. század elején arról ír, hogy a nemesek a honfoglaló magyarok közvetlen utódai, a parasztok viszont nem számíthatók a nemzethez, mert mindig szolgák voltak.
Magyarország a 19. század első felében alig rendelkezett polgársággal. Az a kevés, ami volt (a lakosság 5 százaléka), többségében német volt. A századot meghatározó nemzeti és liberális eszmét nálunk csak a nemesség műveltebb rétege tudta képviselni.
Gróf Széchenyi István volt az első és korában egyetlen magyar főnemes, aki felismerte, hogy az ország reménytelen elmaradottságának a nagybirtokrendszer a fő oka. A jobbágyság intézménye lehetetlenné teszi a célszerű gazdálkodást. Ugyanakkor a kilencmillió jobbágy „minden terhek türelmes viselője, a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója”.
A magyar nemesek nem szívesen hallották, hogy Széchenyi a magyar jelent sivárnak látta, és az országot Nagy Parlagnak nevezte. Őket inkább az Ausztriához való viszony érdekelte. A bécsi udvar elleni magatartás jobban megfelelt nemesi véralkatuknak.
Úrnak álltak
Magyarország a török idők után a német, román és szerb bevándorlás következtében többnemzetiségű állam lett. A 19. század közepén az összlakosságnak csak 40 százaléka volt magyar, de a nemesek túlnyomó többsége magyar volt. A reformkor liberális érzelmű magyar politikusainak liberalizmusa is magyar nemzeti liberalizmus volt. Célkitűzésük egy kulturális és nyelvi vonatkozásban is egységes nemzeti állam létrehozása volt.
Széchenyi a magyarokat, illetve azok politikai és gazdasági képességgel rendelkező részét, a nemességet túl gyengének tartotta a Bécs és a nemzetiségek elleni harc megvívásához. Ő ezzel szemben az általános jólét emelését és a „polgári erények” erősítését tartotta egyedül célravezetőnek. Az elengedhetetlenül szükséges társadalmi reformok végrehajtását a reformkor nemessége is halogatta. Az országgyűlés végül 1844-ben szavazta meg az általános adókötelezettséget, a jobbágyok felszabadítására pedig csak 1848-ban került sor.
Az 1848–49-es szabadságharc kudarcával az egységes és liberális magyar nemzeti állam megteremtése is kudarcba fulladt. Ez a kudarc alaposan megtizedelte a magyar nemességet. Sokan elvéreztek a harcokban, többen a megtorlás áldozatai lettek, vagy menekülni kényszerültek.
A szabadságharc után a magyar nemesség passzív ellenállásra kényszerült, míg végül 1867-ben Deák Ferenc vezetésével kiegyezett a Habsburg uralkodóval az 1848. áprilisi törvények alapján. A kiegyezés a magyar nemesség utolsó történelmi teljesítménye volt, mellyel egyben biztosította magának a politikai vezető szerepet. A kormány, a parlament, a politikai pártok (a szociáldemokrata párt kivételével) és a megyei hatóságok a nemesség kezében maradtak. Az elszegényedett nemesek a hivatalokban kerestek és találtak „úrnak való” állást. A hivatalnokok száma 1892 és 1902 között 61 százalékkal, 61 ezerről 98 ezerre növekedett. A korábban gazdaságilag független nemesből, aki 1848-ig kedvtelésből foglakozott politikával, az államtól függő hivatalnok vagy a lényegében feudális társadalmi rend megőrzésén fáradozó politikus lett. 1880-ban Magyarországon a lakosság 5,9 százalékának volt választójoga.
Hol veszett el a magyar a magyarban?
A magyar vezető réteg utolsó nagy próbálkozása a nemzetiségek beolvasztására irányult. Ez a kísérlet kudarcba fulladt, és végeredményben Trianonhoz vezetett. Egyedül a német városi polgárság hagyta magát asszimilálni, és olvadt be az akkor dzsentrinek nevezett nemességbe. Ez a réteg, mely a két világháború között „keresztény magyar középosztály”-ként lépett fel, utánozta a régi nemesi életmódot és modort, és szívből megvetett mindent, ami nem volt úri, a tótokat, az oláhokat, a parasztokat, a prolikat, és természetesen a zsidókat is.
A magyar társadalomfejlődés már az első világháború előtt zsákutcába került, ahonnan a két háború közötti évtizedekben sem tudott kijutni. A magyar dzsentri élte a világát, amelyet íróink „fenn az ernyő, nincsen kas”-nak neveztek. Az őket képviselő, mert soraikból kikerülő vezetők pedig inkább az elveszett területek visszaszerzésével foglalkoztak. Dilettáns politikájuk bevitte az országot a második világháború katasztrófájába.
Ez idő tájt tette fel Németh László a kérdést, hogy milyen a magyar alkat, milyen a magyar, és „hol veszett el a magyar a magyarban?”. Bibó István, a másik nagy magyar gondolkodó erre azt a választ adta, hogy a 19. század második felében zsákutcában rekedt magyar történelem torzította el a magyar alkatot. De kik vezették zsákutcába a magyar történelmet, kik torzították el a magyar alkatot? Kétségtelenül a nemesség és annak közvetlen utódai.
(A szerző történész, Münchenben él.)
