Medvegyev elnök aláírta azt a törvényt, amely július 28-át, Oroszország megkeresztelkedésének napját, hivatalos állami ünneppé nyilvánítja. Előzőleg, a törvényjavaslat parlamenti tárgyalása során elhangzott olyan halvány ellenvetés, hogy az állam és az egyház el van egymástól választva.
1917 előtt az ortodox (pravoszláv) egyház hosszú évszázadokon át hivatalosan is államegyház volt. A csinovnyikoknak rendszeresen igazolást kellett hozniuk egyházközségüktől arról, hogy gyóntak és áldoztak. Az egyház - bár időnként akadtak konfliktusai az államhatalommal - alapvetően annak hű kiszolgálója volt attól kezdve, hogy 988-ban Vlagyimir fejedelem keresztény hitre térítette Oroszhont. Az októberi bolsevik forradalom után a szovjet hatóságok durva és kegyetlen vallás- és egyházüldözésbe fogtak, ám a mélységesen meggyöngített, besúgók által keresztül-kasul átszőtt egyház kisvártatva megint az állam támogatója lett. A Szovjetunió széthullása után az ortodox egyház gyorsan talpra állt, és a putyini-medvegyevi kormányzat erőteljes támogatásával igyekszik visszanyerni egykori befolyását.
A pátriárka és a Gazprom
1988-hoz képest négy és félszeresére nőtt az egyházközségek, több mint kétszeresére az egyházmegyék, csaknem háromszorosára a főpapok és több mint négyszeresére a lelkészek száma. Szabadelvű politikusok, szociológusok, a nem ortodox hívők aggodalommal figyelik, hogy az egyház igyekszik visszamanőverezni magát a hajdani államegyházi szerepbe. A hatalom pedig demonstratívan segédkezet nyújt ehhez. Jellemző, hogy a nagy egyházi ünnepeken az államfő és a kormányfő mindig ott imádkozik az egyházfő által celebrált szertartásokon, és ezt a televíziók kötelezően mutatják. Legutóbb pedig már ugyanígy, hangsúlyosan, a kamerák előtt köszöntötte Dmitrij Medvegyev, majd Vlagyimir Putyin Kirillt, Moszkva és egész Oroszország pátriárkáját névnapja alkalmából. A hadseregben visszaállították a tábori lelkészek intézményét, míg egy helyi megállapodás értelmében Tomszk megyében immár a helyi rendőrségeknek is van saját „bátyuskájuk". Az állami iskolákban kötelező tantárgyként akarják bevezetni az ortodox kultúra alapjai elnevezésű tantárgyat.
Az egyház nem titkoltan igyekszik az államhatalom mintegy ideológiai szárnyaként fellépni. „Az ortodoxia komolyan törekszik erre a szerepre, a pátriárka pedig az ideológiai vezető szerepére" - nyilatkozta nemrégiben a Novije Jizvesztyija című újságban a szovjet időkben harcos másként gondolkodóként elhíresült Gleb Jakunyin atya, akit független nézeteiért kiközösítettek az egyházból.
Sőt, az ideológián túlmenően az egyház legújabban már a nyíltan állami, sőt, államközi, gazdasági ügyekbe is megpróbál beleszólni. Az idén tavasszal az orosz-ukrán „gázháború" idején a moszkvai patriarkátus külön levélben kérte a Gazpromot, hogy közvetítők kikapcsolásával adjon el földgázt az ukrán vegyi üzemeknek. A Kreml szívének kedves Viktor Janukovics ukrajnai elnöki beiktatását Kirill pátriárka az eseménynek szentelt hálaadó misén méltatta. Nem minden alap nélkül nyilatkozta egy rádióinterjúban Gejdar Dzsemal, az Oroszországi Iszlám Bizottság elnöke, hogy a moszkvai patriarkátusnak az orosz és ukrán vállalatok viszonyába való beavatkozásával az orosz ortodox egyház „közönséges kereskedelmi intézménnyé" vált. A muzulmán vezető még hozzátette, hogy effajta fellépéseinek köszönhetően az egyház a kommunista párt szerepére vállalkozott, mert „az élet minden oldalát" kezdi irányítani. Erre mintegy közvetett válaszként hangzott el Ilarion metropolitának, az egyházi külkapcsolati osztály fejének beszéde egy ifjúsági találkozón, ahol az állam és az egyház összefonódásának vádját igyekezett cáfolni. Kifejtette, hogy az egyház elégedett a „kölcsönös be nem avatkozás politikájával", majd azt hangsúlyozta, hogy „a társadalom és az állam tisztelettel viszonyul az ortodox egyházhoz, amely mint a többség egyháza az évszázadok során alakította és alakítja ma is népünk lelki-kulturális dominanciáját".
Ortodoxia vagy halál!
Az ortodox egyház kétségtelenül a többségi egyház Oroszországban, valamint Ukrajnában és Fehéroroszországban, de ezt a többséget alig burkoltan kizárólagos monopóliummá próbálja változtatni. A pátriárka és a pápa régen tervezett találkozóját is alapvetően az akadályozza, hogy a Vatikán nem ismeri el ezt a monopóliumot. Az ortodox egyház nem akar belenyugodni abba, hogy Nyugat-Ukrajnában a Sztálin által az ortodoxiába bekényszerített görög katolikusok hátat fordítottak a moszkvai patriarkátusnak, és visszatértek a pápa fennhatósága alá, továbbá hogy a Vatikán új egyházmegyéket hozott létre Oroszországban. Ez utóbbi azért törvénytelen, mert - az orosz egyház felfogása szerint - ez erőszakos térítő tevékenység, prozelitizmus, hiszen úgymond minden orosz nemzetiségű személy születésénél fogva ortodox. Ebből kiindulva minősíti a „hivatalos" egyház törvényteleneknek, szektáknak, eretnekeknek a Szovjetunió felbomlása óta ugyancsak megerősödött protestáns, valamint más keresztény felekezeteket és híveiket. A maga eszközeivel üldözi őket, és erre próbálja rávenni az állami hatóságokat is.
Az ortodox egyház elérte, hogy Moszkvában a bíróság minősítse törvénytelennek a Jehova Tanúinak működését. Nemrégiben Oleg Andrejev penzai pópa és hívei egy éjszaka a „Vigyázat, szekta!" szavakat mázolták az Élő Hit nevű evangéliumi gyülekezet imaházára. (A hatóságok rongálás gyanújával indítottak eljárást.) Hasonló eset történt Hanti-Manszijszk városában is. Az ortodox egyház ugyan hivatalosan nem foglalt állást az ügyben, ám egy ismert egyházi személyiség, a néhai II. Alekszij pátriárka beszédírója, Andrej Kurajev protodiakónus nemcsak helyeselte Oleg Andrejev atya tettét, hanem rá is duplázott, mondván: „Azt tette, amiről én már régen álmodtam. Minden állampolgárnak adnék egy ilyen »Vigyázat, szekta!« szövegű bélyegzőt, hogy azzal nyomtathassa a feliratot a szektások ajtajára."
Az ortodox egyház még akkor is húzódozik az egyértelmű állásfoglalástól, amikor pedig politikai értelemben is szélsőségesnek minősíthető ügyről van szó. Az úgynevezett radikális ortodoxokat tömörítő Pravoszláv Zászlóvivők nevű csoport kiadta az „Ortodoxia vagy halál!" jelszót, és híveit ilyen feliratot viselő pólókkal látta el. Az ügyészség arra kérte a bíróságot, hogy mondja ki: ez a büntető törvénykönyvbe ütköző „extrém tartalom". Bár korábban Kirill pátriárka eléggé elítélően nyilatkozott a Zászlóvivőkről, Pityirim sziktivkari és vorkutai püspök most nyíltan védelmébe vette a csoportot és jelszavait.
A harmadik Róma
Bár Mihail Gorbacsov (sõt, közvetve Nyikita Hruscsov) óta a szovjet, majd az orosz állami vezetõk személyes kapcsolatot ápoltak a Vatikánnal, a pápa és a moszkvai pátriárka találkozója csak nem akar létrejönni. Annak ellenére, hogy II. János Pál kifejezetten szorgalmazta ezt, és elvben II. Alekszij sem volt ellene. A kilencvenes években, majd a mostani évtizedben a magyar egyházi (egész pontosan: bencés), sõt még a magyar állami diplomácia is próbált közvetíteni a felek között. Egy ízben állítólag már a találkozó idõpontját is felvázolták, ám egyháza különösen konzervatív szárnyának ellenállása miatt végül a pátriárka visszakozott. A két egyház élén bekövetkezett változás óta azonban mind a XVI. Benedek pápához, mind az I. Kirill pátriárkához közel álló körök optimistán nyilatkoznak, és úgy tûnik: a találkozó elõbb vagy utóbb talán mégiscsak létrejön.
Az orosz tartózkodást nemcsak a két egyház közötti konkrét, idõszerû ellentétek magyarázzák, hanem a hagyományok is. Kissé leegyszerûsítve (és persze kimondatlanul) ugyanis a moszkvai patriarkátus magát tartja a kereszténység igazi letéteményesének és az orosz államot a Római Birodalom jogos utódjának. A 16. században élt Filofej pszkovi sztarec Vaszilij Ivanovics moszkvai nagyfejedelmet egy sorba állította Nagy Konstantin római császárral, és egy sokat idézett írásában kifejtette, hogy „két Róma elbukott vala, a harmadik áll, negyedik pediglen nem lészen”. Más szavakkal: a Római és a Bizánci Birodalom helyébe az orosz lépett, és az soha nem is adja át a helyét másnak.
A „harmadik Róma” nem hivatalos dogmája némileg zavarja az orosz ortodox egyházat a „második Róma örökösével”, a konstantinápolyi ökumenikus patriarkátussal való viszonyában is. Mivel azonban az isztambuli székhelyû egyház jóformán csak virtuálisan létezik, míg a moszkvai központú – Oroszországban, Ukrajnában, Fehéroroszországban, Kazahsztánban, Amerikában – egymaga jóval több hívõt tudhat a magáénak, mint a többi tizennégy (görög, szerb, román, bolgár, grúz stb.) együttvéve, az orosz egyház itt megengedheti magának, hogy nagyvonalú legyen. Ezért, akárcsak a többi autokefál ortodox (görögkeleti) egyház feje, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája is elismeri primus inter paresnek (elsõnek az egyenlõk között) a konstantinápolyi egyetemes pátriárkát. 1991 óta ezt a tisztet I. Bartholómiosz (képünkön) tölti be. A két egyház jó viszonyát tulajdonképpen csak egy kérdés árnyékolja be: a Szovjetunió széthullása után az észt ortodox egyház (amely pedig az elõzõ pátriárkát, II. Alekszijt adta Moszkvának) hátat fordított az anyaegyháznak, és teljes vagyonával együtt bekéredzkedett a konstantinápolyi patriarkátus fennhatósága alá. (Néhány évvel ezelõtt hasonló, bár kisebb jelentõségû vitája volt a két egyháznak a budapesti Petõfi téri ortodox templom joghatósága, illetve a magyarországi ortodox egyházmegye hovatartozása körül.) Ez azonban nem gátolja az orosz egyházat abban, hogy részt vegyen az idestova fél évszázaddal ezelõtt kezdeményezett pánortodox zsinat elõkészítésében. Az utóbbi két évtizedben tartott nem kevesebb, mint hét elõzsinat és elõkészítõ tanácskozás után elmondható, hogy a világ tizenöt ortodox keresztény egyháza találkozójának ügye már valóban sínen van. A mind kanonikus, mind erkölcsi-világi kérdések megvitatására hivatott zsinat várhatóan egy, legfeljebb két éven belül összeül. Így nyilatkozott idén tavaszi moszkvai látogatásakor Bartholómiosz pátriárka, és ezzel az orosz egyház vezetõi is egyetértésüket fejezték ki.
