Kereső toggle

A kereszt forradalma

Negyven éve indult a Jézus-mozgalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Negyven évvel ezelőtt, miközben Európában a diákok barikádokat emeltek, az Egyesült Államokban pedig két hónap leforgása alatt merénylet áldozata lett Martin Luther King és Robert Kennedy, Kaliforniában a Berkeley Egyetemen Jack Sparks professzor vezetésével megalakult a Keresztény Felszabadítási Világfront elnevezésű szervezet, amely a radikális utcai fiatalokat igyekezett megnyerni az evangélium számára. A kezdeményezésből – más csoportokkal együtt – hamarosan megszületett egy új irányzat, a Jézus-mozgalom.

Nem sokkal azután, hogy John Lennon vihart kavart, amikor népszerűbbnek tartotta a Beatlest Jézusnál, a kereszténység alapítója váratlanul divatba jött. (John és Jézus. Hetek, 2008. december 5.) A média által gyakran Jézus-mániaként emlegetett mozgalomnak nem voltak központi alakjai, a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején mégis megmozgatta Amerikát. John. L. Rothra lelkész-vallásfilozófus a Jesus Revolution című írásában azt írja: „Amikor a Beatles gépe New Yorkban landolt, Isten végigsöpört Kalifornia partjain.”
Filmek és könyvek, konferenciák és dokumentumműsorok készültek Jézusról, személye egyre több zenészt és más művészt ihletett meg. A Jézusról szóló dalok a toplisták élére kerültek, rádió- és televízió- műsorok foglalkoztak a témával. Az egyik Beatle, George Harrison róla énekelt a My Sweet Lord című dalában. E korszak terméke a Máté evangéliumát alapul vevő musical, a Godspell, melyet egyetemisták írtak. Az 1970-ben bemutatott Jézus Krisztus Szupersztár, amely minden idők egyik legkeresettebb musicalje lett, szintén egy fiatalos tömegmozgalom vezetőjeként mutatja be a Názáretit. A hippimozgalom számos ismert előadója, köztük Eric Clapton, Bob Dylan, Pat Boone, Little Richard és Johnny Cash – még ha néhányuk csak ideig-óráig is –, maguk is Krisztus-követőkké váltak.

Az elvesztett aranykor

Az 1950-es évek Amerikája volt az aranykor, melyre azóta is nosztalgiázva emlékeznek világszerte. Az Egyesült Államok ekkor vált a világ első számú fogyasztói társadalmává. Buddy Holly, Marlon Brando, Marilyn Monroe, James Dean, Elvis Presley voltak az évtized csillagai, akik közvetlenségükkel mind az „egy közülünk a szomszéd házból” érzését keltették az emberben. Lentről indult egyszerű fiatalok, akik az amerikai álmot testesítették meg. A háború után indult, de igazán az ötvenes években kiteljesedő demográfiai robbanás idején született gyermekeket nevezték baby-boomereknek. Amerika szinte mindent megadott ennek a felnövekvő nemzedéknek: szép családot, nagy kertvárosi házakat medencével, Chevroleteket. A fiataloknak azonban egy idő után elegük lett az autósmozik, a limuzinok és a számukra eltervezett idill bűvöletéből.
A hatvanas évek második felében egyre-másra érték őket a megrázkódtatások: a mindent beárnyékoló hidegháború, a nukleáris bomba réme és a vietnami háború. A sorozás helyett mind több fiatal egy másik utat választott. A baby-boomerek tömege elvándorolt a nyugati partra, hogy elsajátítsa a hippiéletmódot, mely elsősorban a szabad szexről, a kábítószerekről és a rock and rollról szólt. A háborúellenes generáció mindazzal szembefordult, amit szüleik képviseltek. A kor szubkulturális mozgalmai vissza nem fordítható változásokat idéztek elő a társadalmi és a kulturális életben. Az idealista cél a „teljes ember” eszményének megvalósítása volt, az egyén felszabadítása valamennyi elavultnak minősített konvenció alól.
Wade Clark Roof szociológus professzor a baby-boomerek spirituális életét tanulmányozva a keresők nemzedékének nevezte azonos című könyvében (A Generation of Seekers) ezt a generációt. A csoportra ható társadalmi tényezőket vizsgálva Roof rávilágít arra, hogy az 1960-as évek intézményellenes erkölcsi világképe egy olyan erőteljes individualizmust idézett elő, amely az egyént tekintette az igazság és a tekintély egyedüli forrásának. Az alternatív vallásgyakorlatok iránti érdeklődés arra ösztönözte a keresők nemzedékét, hogy minden vallást egyenlőnek és igaznak fogadjanak el.

Jézus és én

A kor divatos vallási szinkretizmusával szemben egyfajta ellenkultúraként jelentkezett a Jézus-mozgalom. Jelszava a One Way (Egy Út) volt, miszerint Jézus az egyedüli út a Mennybe, az Atyához. A Jézus-fiatalok gyakori köszöntésformája volt a felemelt kar, a mutatóujjaikkal az ég felé mutatva jelezték, hogy Jézus az egyedüli út az üdvösséghez. „Legjobban a hatalmas, természetfeletti Jézus Krisztusba vetett hitükkel lehet őket jellemezni, aki számukra nem csupán egy csodálatos, kétezer éve élt ember, hanem egy ma is élő személy: Isten, aki Megváltó és Ítélőbíró is, életük Ura” – írta róluk a Time magazin 1971-es tematikus száma.
A vallástörténészek inkább egy térséghez, mintsem konkrét személyhez kötik a mozgalom eredetét. A már említett kaliforniai egyetemi misszió mellett ebben az időben nyitott ki a kor egyik ismert evangélistája, Arthur Blessitt által elindított éjjel-nappali kávézó a divatos nyugat-hollywoodi Sunset Stripen. (Amikor egy helyi night-club tulajdonosa feljelentése nyomán 1969-ben bezáratták a kávéházat, Blessitt tiltakozásul egy hatalmas fakereszthez láncolta magát, és 28 napon keresztül böjtölt, míg megkapta az engedélyt, hogy újranyithassa a létesítményt. Később ez a négyméteres kereszt lett a jelképe, amelyet Blessitt a vállán cipelve az elmúlt negyven évben a világ minden országában megfordult. Személye nagyon népszerű volt a hippimozgalom követői között, de Stephen Mansfeld életrajzíró szerint George W. Bush is tőle hallotta először az evangéliumot a nyolcvanas évek közepén. Az Arthur Blessitt történetét feldolgozó film A negyvenéves utazás – A kereszt címmel jövő tavasszal kerül a mozikba.)
A Jézus-emberek másik ismert képviselője Chuck Smith volt, aki a nyugati parton prédikált a hippiknek. Közülük többen azonnal meg is tértek, és megkeresztelkedtek az óceánban. A prédikátor nem hagyta őket magukra, hirtelenjében felállított épületekben tartott számukra kurzusokat, ahol megtanította őket a keresztény élet kezdeti lépéseire. Sokan itt hagyták abba a kábítószerezést és a szabad szexet, míg másokból hamarosan prédikátorok váltak. Később ezen a helyen Calvary Chapel néven folytatódott a hitéleti és a rehabilitációs munka.
A mozgalom népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy hírnökei Jézust közvetlen módon mint a bűnösök, paráznák és vámszedők barátját ismertették meg a hatvanas évek tékozló fiaival. A korabeli újságcikkekből az is kiderül, hogy a Biblia Istenéről adott kinyilatkoztatás a fiatalok hiányzó apaképét is pótolta. „Ezek a kölykök igazából tekintélyt, odafigyelést és szeretetet keresnek – sokuknak ez nincs meg otthon” – nyilatkozta Richard Hoag igehirdető, akit a Time 1971-ben az egyik legígéretesebb „új generációs” prédikátorként mutatott be.
Az elsősorban fiatalokat vonzó mozgalom tagjai a kereszténység pünkösdi-karizmatikus irányzatához csatlakoztak. Teológiájukat néhányan szélsőségesen személyesnek tartották a mozgalom fókuszában álló „Jézus és én” kapcsolat hangsúlyozása miatt, valamint azért, mert leegyszerűsített üzeneteik nem mindenki számára voltak kellően intellektuálisak. Azt azonban a mozgalom bírálói sem vitatják, hogy a hatvanas-hetvenes évek Jézus-forradalmárai hatalmas sikert értek el Jézus Krisztus személyének és a Bibliának a népszerűsítésében. A mozgalom tagjai újra divatba hozták a Szentírás olvasását. „Jézus bolondjai kimennek az utcákra, hogy Istenről szóló írásokat osztogassanak” – írta róluk gúnyosan Tiny Dance című 1971-es dalában a vallásellenességéről ismert Elton John, miután lépten-nyomon utcai igehirdetőkbe botlott. A Jesus freak, azaz magyarul Jézus bolondja kifejezést eredetileg gúnyos célzattal használták a látványosan szaporodó csoportokra, de a mozgalom tagjai inkább bibliai értelmezést adva a megbélyegzésnek, elfogadták azt magukra vonatkozóan.
A Szentírást a protestáns keresztény felekezethez tartozókhoz hasonlóan a Jézus-mozgalom tagjai is isteni tekintélyűnek ismerték el. Hangsúlyozták az evangélium érvényességét a mai kor emberére. Hittek a pünkösdi élményben, a Szentlélek karizmái és a csodatevő erők működésében, valamint Jézus Krisztus közeljövőben bekövetkező második eljövetelében. A mozgalom vezetői elmélyültek az utolsó időkről szóló bibliai próféciák tanulmányozásában és tanításában. Egyikük, Hal Lindsey  (képünkön) 1970-ben a The Late Great Planet Earth (A néhai nagy Föld bolygó) című – azóta 54 nyelvre lefordított és 35 millió példányban eladott – apokaliptikus bestsellerében újszerűen, a mai események tükrében mutatta be a Biblia próféciáit.

Explo’72: a keresztény Woodstock

Többen kritizálták a mozgalmat evangelizációs stílusa miatt, a jézusos fiatalok ugyanis nem átallották az utcákon, tereken vagy akár különféle tömegrendezvényeken Jézust hirdetni. Az általuk szervezett Explo’72 elnevezésű dallasi zenés evangelizációs fesztivált ironikusan keresztény Woodstocknak is nevezték, a megjelentek nagy létszáma (75 ezer fiatal) miatt.
Kritikusaik szerint üzenetük megérintette ugyan az embereket, lehetetlennek tartották azonban, hogy a sok fiatal képes lenne ekkora tömeget következetes keresztény nevelésben részesíteni. Erre kívánt rácáfolni a mozgalom egyik fő jellegének számító rehabilitációs szolgálat. Dr. Elmer Town, a Liberty University Teológia Tanszékének társalapítója és dékánja szerint a mozgalom egyediségét a kommunális jelleg adja meg. Sokan éppen emiatt tekintették – helytelenül – őket a hippimozgalom keresztény elemeket is tartalmazó, karizmatikus-vallási, kulturális irányzatának. És bár valóban sok mindent megtartottak a kor hippistílusa és –jellegzetességei közül, megváltoztatták annak tartalmát. Így lett a szabad szerelemből Isten és emberek iránti szabad szeretet.
A kívülállók egy része csak egy újabb divathóbortnak tekintette az egészet. Tény, hogy a követők között sok rajongásra utaló külső jelet lehetett látni: visszatekintve meghökkentő a Jézust ábrázoló pólók, különféle feliratos kitűzők, gombok, poszterek, karkötők áradata. A Jézus-forradalom című Time-cikk írója olyan fiatalemberekről is tudósít, akik egy úgynevezett Christ couture-t, azaz Krisztus-divatot is bevezettek: a férfiak szakállt növesztettek, hajukat hosszabbra hagyták, fehér vászonnadrágot és tunikát hordtak, és ha hidegre fordult az idő, akkor poncsóval egészítették ki a viseletet, amolyan mexikói etnostílusban. A Jézus-fiatalok egyik legnagyobb példányszámú kiadványa Hollywood Free Paper néven vált ismertté. Az újság szerkesztője, egyben a mozgalom egyik vezéregyénisége, Duane Pederson így nyilatkozott a hozzájuk csatlakozókról: „Kaliforniában kereszténynek lenni menő volt, sokakat azonban mélyen megragadott. Miért olyan nagy baj, ha másokról pedig teljesen lepergett néhány hét leforgása alatt? Jézus azt mondja, hogy ha elvetjük a jó magot, némely termékeny földbe hull, némely pedig köves talajba. És lesz olyan is, amely az utcára kerül, ahol a madarak elkapdossák, egy másik mag pedig a tövisek közé esik…”

A Jézus-zene

A mozgalom Billy Graham mellett számos elismert prédikátor, többek közt Kathryn Kuhlmann, Lydia és Derek Prince szimpátiáját is elnyerte. Amikor megkérdezték, hogy nem zavarja-e ez az új hóbort, Graham így nyilatkozott: „Hóbort lenne? Én mindenesetre üdvözlöm.” Olyannyira üdvözölte, hogy nemsokára gallérig érő hajat növesztett, konzervatív hívei pedig pénzt gyűjtöttek számára, hogy mielőtt teljesen azonosul a Jézus-mozgalom külső formáival is, el tudjon menni fodrászhoz. A külső formákkal nem azonosuló konzervatívabb felekezetekre is hatást gyakorolt a mozgalom fiatalossága, evangelizációs stílusa és nem utolsósorban zenéje.
A római katolikusokat elsősorban a Jézus-mozgalom zenéje és Jézus Krisztus közvetlen megközelítése ragadta magával, amelyet olyan könyveken keresztül ismertek meg, mint David Wilkerson: Kereszt az aszfaltdzsungelben, vagy a korábban könyörtelen New York-i bandavezér, Nicky Cruz radikális megtérését leíró Repülj kicsim, repülj! (Wilkerson, a New York-i Times Square Church lelkésze a hetvenes években elhangzott prófétikus üzeneteiben többek között beszélt az Amerikát megrázó pénzügyi válságról is.) A katolikusok mellett sok zsidó származású fiatal is csatlakozott a mozgalomhoz. Közülük két kiemelkedő egyéniség, a fiatalon repülőgép-balesetben elhunyt Keith Green énekes-zongorista és Jákov Damkani is azt állította magáról, hogy nem adták fel zsidóságukat, csupán Messiás-hívő zsidóként még teljesebben tudják megélni az ősi vallást.
A Jézus-mozgalom rockzenéje elsősorban nem a szórakoztatóiparnak készült, hanem egyházi célokat szolgált. Több olyan zenekar is ekkor alakult, melynek tagjai később a mozgalom vezetőivé váltak. Az első keresztény rockalbumot 1966-ban adta ki a The Crusaders (Keresztesek) nevű együttes.
A Jézus-mozgalom az elektronikus médiát is felhasználta az üzenetük népszerűsítéséhez. Scott Ross egykori disk-jockey 1968-ban kereste meg Pat Robertsont, a CBN televíziós csatorna alapítóját azzal, hogy indítsanak egy keresztény rockzenei rádióműsort. Ebből született meg az Úgy mondd, ahogy van! című program. Ross ma a CBN 700-as klub műsorának az egyik vezető riportere. Szerinte a mozgalom egyik legmeghatározóbb eleme a zene volt: „A Jézus-zene az Istennek szánt dicséret kifejező eszköze és az evangélium hirdetésének fontos része lett. A Jézus mozgalom hatása ma is érezhető, egyrészt az akkor megtért emberek megváltozott életében, másrészt abban a zenei műfajban, amely ebben a korszakban született és azóta is meghatározza az egyházi zenét.”

Olvasson tovább: