Kereső toggle

Útkészítők

A magyarországi politikai katolicizmus és az első zsidótörvény

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hetven éve fogadták el a magyar parlamentben az első zsidótörvényként ismert
jogszabályt. Néhány hete Karsai László történész (Fajvédők és csendestársak.
Hetek, 2008. június 27.) írt a törvény születésének körülményeiről. A törvény
társadalmi és politikai elfogadtatását elősegítette a két háború közötti
politikai katolicizmus – állítja Korbuly Dezső, Münchenben élő történész a
Heteknek elküldött állásfoglalásában, melyet az alábbiakban közlünk.



Korbuly Dezső

Németh László az 1943-as szárszói konferencián kíméletlenül ítélkezett a két
világháború közötti magyar politikai viszonyokról, melyek szűkebbek, sivárabbak
voltak, mint korábban bármikor: „Habsburg-restauráció császár nélkül.” Az
úgynevezett keresztény középosztályra támaszkodó vezetőréteget pedig
„erkölcsileg és értelmileg lezüllött dilettánsok, politikai analfabéták”
képezik. Bibó István, a hazai viszonyok másik okos megfigyelője, szintén
keményen bírálta ezt az időszakot, „ahol a tényeket nem az okok és okozatok
egyszerű láncolatában, hanem azokon kívül álló feltevések és várakozások
jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó
erőket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat”.

A magyarországi konzervatív politikai katolicizmus ezt a visszatekintő kritikát
természetesen nem ismerte. Szócsöve, a Bangha Béla jezsuita pap vezetése alatt
működő Magyar Kultúra pedig a meghirdetett „keresztény-nemzeti kurzus”-tól már
az 1920-as évek elején a „rombolás ördögei”, a liberalizmus, az ateista
irodalom, a „destruktív” zsidóság és a szociáldemokrácia elleni harcot várta el:
mivel az 1919-es „szociáldemokrata összeesküvés” nagymértékben veszélyeztette a
keresztény társadalmat, korlátozni kell a liberalizmus „bálványait”, a szólás, a
sajtó és a gyülekezés szabadságát a keresztény hit és erkölcs mértéke szerint.

Bangha Béla 1926-ban a zsidókérdéssel foglalkozva kifejti, hogy a zsidók nemcsak
a gazdasági, hanem a kulturális életben is zavarják a keresztény társadalom
fejlődését, mert materialista világnézetüket és alacsonyabb erkölcsüket rá
akarják kényszeríteni keresztény környezetükre. Ráadásul a „szocialista
uszítást” is ők irányítják.

1927-ben az olasz fasizmus megszüntette a szabad szakszervezetek működését. A
Magyar Kultúra dicséri Mussolinit, aki erős kézzel vetett véget a demokratikus
szabadságjogok „babonájának”, ami Magyarország számára is példaadó. A fasizmus
védelmében a Magyar Kultúra 1928 nyarán nyílt levelet intézett Zsolt Béla
liberális újságíróhoz, melyben szemére veti, hogy naivul hisz a demokratikus
szabadságjogok értékében, és a fasizmust támadja, amely pedig egy erkölcsileg
magasabb társadalmi rendszert képvisel.

XI. Pius pápa 1931. május 15-ei „Quadragesimo anno” kezdetű bullája a szociális
kérdéssel foglalkozva a társadalmi rétegek és osztályok békés együttműködését
hirdette meg a méltányosság és a szeretet jegyében, ugyanakkor leszögezte, hogy
a szocialista és a keresztény társadalomszemlélet ellentéte áthidalhatatlan. A
magyarországi konzervatív katolicizmus örömmel üdvözölte a pápai bullát, melyet
a Magyar Kultúra a korszerű katolikus társadalompolitika alaptörvényének
nevezett. Az 1930-as években viszont már nem csak a Magyar Kultúra szabta meg a
hazai politikai katolicizmus irányvonalát. Fiatal katolikus politikusok és
újságírók, így gróf Széchenyi György, Katona Jenő és Szabó Zoltán a Korunk Szava
folyóirat hasábjain kerestek választ az aktuális társadalompolitikai kérdésekre,
melyek középpontjában a szegényparasztság helyzete és a földreform szükségessége
állt.

Bangha Béla ezzel szemben a katolikus társadalompolitika szempontjából károsnak
tartotta a földkérdés forszírozását, hiszen a Quadragesimo anno szociális
programját nem szabad leegyszerűsíteni a földreform kérdésére.

1936-ban megalakult a KALOT, a katolikus parasztfiatalok szervezete, melynek
1938-ban már százötvenezer tagja volt. Szervezői és tényleges vezetői Kerkai
Jenő és Nagy Töhötöm jezsuita szerzetesek, akik Bangha Béla rendtársukkal
ellentétben hittek a radikális földreform szükségességében. Kerkai Jenő 1939-ben
a katolikus püspöki konferenciának terjesztette be földreformtervét, mely
lényegében, példaadó kezdetnek, az egyházi birtokok felosztását javasolta
kártérítés fejében. Ezzel a magyar katolikus egyház megnyerné a maga számára a
parasztokat, és a KALOT erős parasztszövetség magjává válhatna.

A püspökök Kerkai tervét még csak vita tárgyává se voltak hajlandók tenni.

Hitler hatalomátvételét és a nácik németországi diadalát a Magyar Kultúra
kezdetben megértéssel, sőt szimpátiával fogadta. Bangha Béla pozitívan ítélte
meg a „parlamentarizmus hibáinak” kiküszöbölését és a „zsidó plutokrácia” elleni
harcot, a nacionálszocializmus tömegeket magával ragadó lendülete pedig
követendő példaként szolgáljon a katolicizmus számára, mert a katolikus
programot valóban „hitleri következetességgel” kell megoldani.

A katolikus baloldal ezzel szemben határozottan elítélte a nacionálszocializmust.
Gróf Széchenyi György 1937. május 26-án meglehetősen zavarba hozta a magyar
politika vezetőit képviselőházi beszédével, melyben felszólította a kormányt,
járjon közben a Németországban letartóztatott és bebörtönzött papok szabadon
bocsátása érdekében. Kánya Kálmán külügyminiszter haladéktalanul bocsánatot kért
a német nagykövettől egy „fanatikus katolikus” sajnálatos fellépéséért.

1938-ban a kormány napirendre tűzte az úgynevezett zsidókérdés megoldását, és „a
társadalmi és gazdasági egyensúly” érdekében a zsidó orvosok, jogászok,
mérnökök, újságírók, színészek és rendezők számarányát 20 százalékban határozta
meg. Az 1938. május 29-én életbe lépett úgynevezett első zsidótörvény ellen a
szociáldemokrata és liberális ellenzéken kívül csak gróf Széchenyi György
szavazott.

A Magyar Kultúra a zsidótörvényt túl enyhének tartotta, hiszen „nemzeti érdek,
hogy azok legyenek az ipar és a kereskedelem irányítói, akik mind biológiailag,
mind lelkileg a nemzethez tartoznak, és akiknek tőkén és nyereségen kívül más
ideáljaik is vannak”.

Bangha Béla különbséget tett a szerinte jogos vallási és gazdasági
antiszemitizmus és a faji antiszemitizmus között. Ez utóbbi a zsidókban
alacsonyabb rendű és megvetendő teremtményeket lát, ami nem egyeztethető össze a
keresztény tanítással. Munkatársa, Bíró Bertalan viszont a zsidó asszimiláció
kudarcáról ír 1939-ben a Magyar Kultúrában: a zsidó faj nem tud asszimilálódni.
Ezért kikeresztelkedett zsidók is zsidók maradnak, mert megőrzik faji
tulajdonságaikat, a vegyes házasság pedig felelőtlenség, mert megfertőzi a
magyar nemzet és faj tisztaságát.

A magyarországi konzervatív katolicizmus antiszemitizmusa természetesen nem
egyeztethető össze a Hegyi Beszéd tanításával, de különösen sajnálatos, hogy nem
ismerte fel azt a mérhetetlen erkölcsi kárt, melyet a zsidóellenes intézkedések
okoztak. Mert ezek, Bibó István szavaival élve, „legális formák között
hozzászoktatták a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös
sáncaiból való kirekesztéséhez”. Ami aztán, újra Bibó Istvánt idézve, „a zsidók
számára az emberi élet minden területén először az emberi méltóság degradálását,
aztán pedig mind rohamosabb módon a fizikai és életbiztonság megszűnését
jelentette”.

1944–45 telén Magyarországon összeomlott az a rendszer, mellyel a konzervatív
katolicizmus magát nagymértékben azonosította. 1945 után pedig a magyar
politikai katolicizmus újjászervezését a kommunista hatalomátvétel gyors üteme
tette kilátástalanná.

Olvasson tovább: