Kereső toggle

A hanuka és Jeruzsálem

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hanuka – a felavatás ünnepe. Mécsesei évről-évre emlékeztetnek a menóra
lángjaira, amelyek a szövetséghez és a bibliai ígéretekhez hűséges emberek
erőfeszítései, sőt vértanúsága nélkül talán örökre kialudtak volna.

A makedón Nagy Sándor hódításakor a zsidó állam a Perzsa Birodalomban csak
egy kicsiny földdarab volt a nagy a folyóntúli tartományban, amit Szíria
helytartója távolról igazgatott.

A perzsa uralkodók büszkék voltak birodalmuk soknyelvű, soknemzetiségű
jellegére: a különböző népek teljes önállóságot, belső autonómiát élveztek
nyelvi, írásbeli, vallási tekintetben, amíg megfizették adóikat. A Perzsa
Birodalom örökébe lépő Nagy Sándor birodalma és annak utódállamai viszont
egységes politikát követtek atekintetben, hogy támaszuk a görög mintára
berendezett polisz kereskedelmi és hatalmi elitje volt. A jelentős városokat
újraalapították, hogy görög polisszá tegyék, illetve újakat hoztak létre, ahol a
társadalmi élet színterei eleve a hellenizmus egységesítő erejét voltak
hivatottak szolgálni. A kicsiny zsidó önkormányzatot Jeruzsálem központtal még a
babiloni fogságból hazatérők alapították, és a kolónia politikai célja nem volt
több, minthogy az elnyert autonómiát megszilárdítsák, vallásukat szabadon
gyakorolhassák, és a Júdea térségében élő telepeseket megvédhessék a szomszéd
népek zaklatásaitól.

A folyamatos poliszalapítás fokozatosan átrajzolta a zsidó tartomány, Jehud
etnikai és vallási térképét, s a forgalmas utak mentén fekvő városok, s a
tengerparti görög poliszok már régen nem emlékeztettek az Ígéret földjére. A
hellénizmus nemcsak korszerű és vonzó újításokat hozott, hanem a hagyományos
zsidó értékek folyamatos leértékelődését, a különállás lassú feladását.

Az egyiptomi Ptolemaioszokkal rivalizáló szír dinasztia, a szeleukidák
palesztinai térnyerése a Templomához ragaszkodó zsidó nép régi dilemmáját hozta
a felszínre. Béke beolvadás árán, vagy elkülönülés és ennek következtében
szüntelen konfliktus? Mint a kortárs történetíró írta: „Abban az időben
törvényszegő emberek támadtak Izraelben, akik sokakat megtévesztettek, mondván:
Menjünk, kössünk szövetséget a körülöttünk lakó pogány népekkel, mert amióta
elkülönítettük magunkat tőlük, sok baj ért minket.” Az elgörögösödés zsidó hívei
hatalmat kaptak; közéjük tartozott a Tóbiás nemzetség, akik hagyományosan rossz
szemmel néztek a mélyen vallásos haszidokra, és a megalkuvás szószólói voltak. A
hellenista Jázón, majd őt követően Menelaosz a főpapi tisztségen keresztül a
közigazgatás csúcsára került, hogy Jeruzsálemet az új Antiokhia névnek
megfelelően bekapcsolja a nemzetközi poliszok sorába. E címért cserébe a
főpapnak a júdeai parasztokra kivetett kemény adót kellett behajtatnia és
félreállnia az útból, amikor a Templom kincstárát Antiokhosz Epifanész
kifosztotta, hogy nagyratörő hatalmi ambícióit követve hadseregével Egyiptomba
vonulhasson.

Nagy megdöbbenésre viszont nem csitult a konfliktus, sőt maga Jeruzsálem is
célpontjává vált a nemzetközi civilizáció terjesztésének. A szír uralkodó, IV.
Antiokhosz Epifanész békeígérettel jött, de hamar a város ellen fordult; sokakat
megölt, és a város kőfalát leromboltatta. Megerősítette Dávid városát, s a
fellegvárban egy erődöt épített. Telerakta makedón katonákkal, akik isteneiket
is betelepítették. A megdöbbent jeruzsálemiek a vészhelyzetet látva vidékre
menekültek. Az egyiptomi hadjárat kudarca, a szír uralkodó személyes ellenszenve
a zsidó hittel szemben, hadai komoly embervesztesége, ami számára csak további
elgörögösítéssel volt pótolható – ezen az okok csak részben magyarázzák, hogy a
király ezek után rendkívüli eszközökhöz nyúlt. A jeruzsálemi Templomban
beszüntették Izrael Istenének tiszteletét, az áldozatokat és ünnepeket, profánná
tettek minden szent edényt, és az udvarban álló nagy oltáron disznót áldoztak.
Az ott felállított Zeusz-szobor az elvakult zsarnok arcvonásait viselte.

A zsidó történelem addigi legnagyobb vallásüldözése bontakozott ki, amikor
rendeleti úton betiltotta a szombat megtartását, a gyermekek körülmetélését,
mindennemű étkezési előírás betartását; az embereket pedig kényszerítette, hogy
vallásuk által tiltott állatot, disznóhúst fogyasszanak. A Törvény
rendelkezéseinek megtartóit helyi képviselői útján felkutattatta és
kivégeztette. Hivatalos állami áldozat bemutatására kötelezte a lakosságot.
Jópáran megkedvelték az új kultuszt, és sok helyütt pogány oltárokat,
istenszobrokat állítottak. Amire viszont az uralkodó nem számított, az az ősi
törvényekhez ragaszkodó zsidó lakosság tömeges ellenállása és az addig nem
ismert, ugyancsak tömeges vértanúság. A zsidó felkelés nem sokat váratott
magára. A Templomhoz kötődő zsidóság sok helyütt idegen népesség gyűrűjétől
körbefogva, enklávékban lakott.

Egy ilyen településen, Modinban élt a Hasmoneus család, akik Joárib
nemzetségbeli papok voltak. Matitjáhu, az apa, a község tekintélyes vezetője
volt, akit elsőként szólítottak fel az állami áldozat bemutatására, hogy a többi
ember őt kövesse. Ő azonban nyíltan megtagadta a kötelező áldozatot. „Ha minden
nép, amely a király birodalmához tartozik, hallgat is a király szavára ... én,
fiaim és testvéreim akkor is kitartunk atyáink szövetsége mellett! Isten
őrizzen, hogy elhagyjuk a törvényt és a rendelkezéseit! A király parancsának nem
engedelmeskedünk, nehogy eltérjünk hitünktől jobbra vagy balra.” Valaki a
községből mégis az oltárhoz lépett, hogy áldozzon. Matitjáhu azonban rátámadt,
és mind őt, mind a király küldöttét megölte, az oltárt pedig lerombolta. A
várost felszólította az ellenállásra, s kompromisszumot nem ismerő követőivel a
pusztába vonult. Az üldözések elől ekkor már sokan családostul, nyájaikkal
kivonultak a pusztákba, hogy barlangokban rejtőzzenek el. A kimenekültek
csoportjait a hatóság katonasággal vette üldözőbe. Könnyű préda voltak, hiszen
szombaton még köveket sem dobáltak támadóikra. Matitjáhu és fiai úgy határoztak,
hogy támadás esetén fegyverrel fognak harcolni. Ki-kicsapva rejtekhelyükből, a
településeket meglepetésszerűen megszállták, az állam képviselőit rendre
likvidálták, és bátran visszaállították a zsidó szokásokat. Az apa halála után
Simon vette át a bölcs taktikus szerepét, „a pöröly” becenevű Júda Makkabi vette
át a növekvő sereg vezetését.

A hatalomnak először úgy tűnt, elég lesz ellenük küldeni a helyőrség
parancsnokát, Apollónioszt, de az csúfos vereséget szenvedett. Antiokhosz
Epifanész személyesen bízta meg Liziászt, aki az egész közel-keleti tartomány
ura volt, hogy támadja meg az ellenállókat. Ők viszont a csata előtt a
történelmi Mispában gyülekeztek össze, hogy bűnbánatot tartsanak. „Kiterítették
a törvény könyvét, előhozatták a szent ruhákat és az első termést és a tizedet”
– írja az emlékíró. „Odahívták azokat a nazírokat, akik betöltötték fogadalmi
idejüket. És hangos szóval így kiáltottak az Éghez: Mit tegyünk ezekkel? Hová
helyezzük el őket? Hiszen szentélyedet megtaposták és megszentségtelenítették,
papjaid szomorú és gyalázatos sorsra jutottak. És íme a pogányok ismét
gyülekeznek ellenünk, hogy kiirtsanak minket, és te tudod, mit terveznek
ellenünk. Hogyan állhatnánk meg velük szemben, ha te nem segítesz meg minket?
Erre megfújták a trombitákat és nagy hangon kiáltottak.”

Júda Makkabi és serege a nemzet túlélése mellett a Szentély fennállásért
küzdött. „Legyetek készek a harcra ezekkel a pogányokkal szemben, akik
kivonultak ellenünk, hogy kiirtsanak bennünket és elpusztítsák szentélyünket.” –
biztatta elszánt katonáit. A helyzetükön segeített, hogy a szír uralkodóház maga
is megosztott volt, ezenfelül keleten is volt egy hadszíntér. A római Szenátus
még a Matitjáhu halála előtt a zsidókkal hivatalos egyezményt kötött, amit
később újra és újra megújítottak.

Látni lehetett azonban, hogy messze van még Jeruzsálem felszabadítása. Júda,
Jónáthán, és Simon egyre nagyobb erőkkel ütközött, míg a szír reguláris
hadsereget fokozatosan visszaszorították. Az emmauszi csatában előbb Liziász
hadvezérét, Gorgiászt futamították meg. Ezután Liziász személyesen vezette
seregét a makkabeusok ellen. A júdai-edomi határon Bét-Cúrnál negyvenezer
gyalogossal és hétezer lovassal támadta meg őket, de az elszánt harcosok jóval
kisebb sereggel is sikerrel visszaverték Liziász seregét. Ezután Júda és
testvérei elhatározták, hogy Jeruzsálembe vonulnak, hogy megtisztítsák a
Szentélyt és újra felavassák. Az elhagyatott Templom-hegyen a pusztulás nyomai
fogadták őket. Az oltár beszennyezve, a kapuk felégetve, a papok öltözői és a
Szentély romokban hevertek. Az udvarokban óriási bozót nőtt. A várőrök kiverése
után immár a papokon volt a sor, hogy helyreállítsák a szent hely tisztaságát. A
beszennyezett oltárt elhordták, és újat építettek a régi mintájára.
Újjáépítették az épületet, és új templomi berendezéseket készítettek. Antiokhosz
Epifanész elrabolta az arany menórát, az arany illatáldozati oltárt és a kitett
kenyerek asztalát, ezért új szent tárgyakra volt szükség. Az újonnan elkészített
menórát, az új asztalt és füstölőoltárt behelyezték a Szentélybe és
meggyújtották a lámpa mécseit, valamint a tömjénáldozatot az aranyoltáron.
Felaggatták a Szentélyben lévő kárpitokat, ezzel fejezve be a helyreállítást.
Másnap korán reggel áldozatot mutattak be az udvarban újonnan megépített
terméskő oltáron.

A Szentély ünnepélyes felavatása i.e. 164. kiszlév havának 25. napján történt.
Még másfél évtized küzdelmei kellettek ahhoz, hogy a környező népek
miniháborúinak véget vessenek, s ezzel Júdea 440 év után hosszú időre újra
független állam legyen. Végül a törvényhű zsidóság által támogatott Hasmoneus
család sarja foglalta el a nép legfőbb vezető tisztségét, a főpapságot. Mint
mondták, addig, „amíg igaz próféta nem támad” a Dávid családjából származó
messiás személyében. De a szent hely felavatástól fogva a szír uralkodóház
kénytelen volt feladni a zsidó nép beolvasztására irányuló erőszakos
politikáját. (A szerző teológus)

Olvasson tovább: