Kereső toggle

Istennek vagy embereknek tetszünk

Megtorpedózott alapigazságok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Vajon igaz dolog-e Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg! Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk." (Csel. 4,19-20) Olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteinek könyvében Péter és János apostol szavait, amikor a korabeli vezetők el akarták tiltani a korai egyház képviselőit attól, hogy Jézus nevében tanítsanak.

A bibliai történet világosan rámutat, hogy az evangélium hirdetése, már a kezdetekben konfliktusba került a korabeli társadalmi elit nézeteivel, és olyan helyzet állt elő, amikor a hívőknek dönteniük kellett arról, hogy emberi vélekedéseket, vagy Isten Igéjét kövessék.

Pál apostol a Galáciabeliekhez írt levelében hasonló egyértelműséggel foglal állást "Mert most embereknek engedek-é, avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekezem-é tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni Krisztus szolgája nem volnék." (Gal. 1,10.) 

A Biblia a hívőket minden egyéb vonatkozásban törvénytiszteletre, az uralkodók, a hatalmat gyakorlók tiszteletére, a szélesebb értelemben vett közösség jólétéért való könyörgésre buzdítja. Az állam és a társadalom többsége iránti lojalitásnak azonban szakítópróbája, ha az állam, vagy a többség olyan magatartást vár el a hívőktől, hogy az állam törvényének való engedelmesség az Isten törvényével való szembehelyezkedést eredményezi.

A hívők és az állam, a hívők és a társadalom egyes csoportjai közötti ilyen típusú konfliktusok az elnyomó államokkal és az intoleráns, saját értékrendjét mindenkire rákényszeríteni akaró társadalmi csoportokkal alakulnak ki.

Magyarországon a rendszerváltást megelőzően olyan hatalmi gyakorlat volt, amelyben az állam törvényei tiltották a bibliai hit gyakorlatát. Az államilag el nem ismert – tehát a kommunista rendszerrel nem együttműködő – felekezetek híveinek bármilyen összejövetele, hitéletük minden formája törvénybe ütköző volt. Ebben az időszakban a hívőknek választaniuk kellett, hogy a hit parancsainak, Isten Igéjének engedelmeskednek-e vagy az állami törvényeknek. A rendszerváltás után azok a közösségek tudtak emelt fővel, erkölcsi, szellemi erővel szembenézni múltjukkal, akik a lelkiismeretük parancsát követve hajlandók voltak szembefordulni az állami törvényekkel.

A rendszerváltás idején meghozott törvények feloldották ezt az ellentmondást, és olyan helyzetet teremtettek, amikor a hívők úgy tudják gyakorolni hitüket, hogy közben nem kell az állami törvényekkel szembekerülniük, illetve úgy tudják tiszteletben tartani az állami törvényeket, hogy közben nem kell szembekerülniük lelkiismeretükkel.

Jelenleg a világ gazdaságilag fejlett részén, Európában és Észak- Amerikában nincsenek olyan politikai erők, amelyek nyíltan szembefordulnak a lelkiismereti szabadság demokratikus elvével, és vállalnák azt a célkitűzést, hogy elnyomják a hívőket. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan törekvések, amelyek többnyire a "tolerancia" jelszavával durva türelmetlenséget tanúsítanak a tőlük eltérő felfogásokkal szemben. 

Európában és Amerikában is vannak olyan csoportok, akik főleg a morális liberalizmus talaján törvényen kívülivé, törvényellenessé kívánják tenni mások, elsősorban a zsidó-keresztény erkölcsi normák képviselőinek nézeteit. Az ilyen irányú erőfeszítések a novemberi amerikai elnökválasztás során látványos kudarcot vallottak, a demokrata jelöltet támogatók választás utáni traumája még ma is érezteti hatását a nagy televíziós társaságok és folyóiratok elemzéseiben. Illúzió lenne azonban azt hinni, hogy a látványos vereség a kultúrharcból élő érdekcsoportokat nézeteik felülvizsgálatára ösztönözné. Inkább az ellenkezője várható, és ebben erőt meríthetnek az európai elit "sikereit" látva. (Nem véletlen, hogy a közvélemény-kutatások szerint az európaiak elsöprő többsége a demokrata jelöltet támogatta volna az amerikai választáson, ha szavazhatott volna.) Világos, hogy Amerika és Európa más irányba mozdul, és ez a különbség mindenekelőtt a morális kérdésekben, a zsidó-keresztény erkölcsi hagyományokhoz való viszonyban ragadható meg.

Ma Európában – elsősorban a skandináv országokban – több olyan törvény is létezik, amely a bibliai hitelveket valló keresztényeket arra kényszeríti, hogy válasszanak az Istennek való engedelmesség vagy az államnak való engedelmesség között. Vannak olyan törvények, amelyek a bibliai igazságok hirdetését – mindenekelőtt a Biblia erkölcsi parancsolatainak a képviseletét – bűncselekménynek minősítik. (Svédországban nemrég egy evangéliumi gyülekezet pásztorát két hónap börtönre ítélték, mivel egy istentiszteleten a homoszexualitással kapcsolatos bibliai igazságokat hirdette.)

Hasonló a helyzet a gyermeknevelés kérdésében. A Biblia világosan megállapítja, hogy a szülők feladata és felelőssége a gyermekeik nevelése. A szülő feladata, hogy a gyermekét pici korától fogva a jó és a rossz közötti különbségtételre nevelje, és gyermekét oltalmazza, az életét megőrizze. (Példabeszédek könyve 13,24; 19,18; 22,6; 23,13-14; 29,17. Efézusiakhoz írt levél 6,1-4.) Ennek a feladatnak a teljesítése a Biblia és az évezredes tapasztalat szerint nem történhet máshogy, mint a gyermekek fegyelmezésével, ha szükséges, szeretetből – nem gyűlöletből és indulatból – fakadó fenyítéssel.

Ezzel a felfogással szemben különösen Észak-Európában és újabban Magyarországon is (ld. cikkünket a 17. oldalon), léteznek, illetve felbukkannak olyan nézetek, amelyek manipulatív módon egybemossák a gyerekek bántalmazását, (indulatból, haraggal történő súlyos ütlegelését, rugdosását) és a rossztól való elválasztást szolgáló fenyítést.

Ebben az ügyben két lelkiismereti meggyőződés ütközik. Az egyik a Biblián és az évezredes tapasztalatokon alapuló, a zsidó-keresztény erkölcsi tanításokat követő, a másik a családon belüli erőszak ellen küzdeni akaró, a morális liberalizmus talaján álló nézet. Szembeszökő az a különbség, hogy az előbbi nem akarja erőnek erejével rákényszeríteni a másik nézet képviselőire az akaratát. Nem tudunk olyan törekvésről, amely a gyerekek fenyítését elutasító szülőket kötelezni akarná arra, hogy ők is alkalmazzanak testi fenyítést. Ezzel szemben – mint látjuk – a testi fenyítést elutasítók nem elégszenek meg azzal, hogy maguk nem gyakorolják a gyermeknevelés ezen módját, hanem azokat is el akarják tiltani, akik legjobb lelkiismeretüket követve meg vannak győződve, hogy a gyermeküket sok bajtól óvják meg, sőt életüket is megmenthetik a megfelelő időben és módon alkalmazott fenyítéssel.

Miközben nem vitatható, hogy a gyermekek bántalmazásának súlyos problémája megoldandó kérdés, ugyanakkor megdöbbentőek azok a csúsztatások és manipulációk, amikkel álláspontjukat alá akarják támasztani azok, akik a gyermekek testi fenyítését büntetendővé akarják tenni. Ennél csak az érvek és a tények ellentmondása okoz nagyobb megdöbbenést.

A hatályos magyar jog, az első írott kódexektől kezdődően, nem vonja kétségbe a szülők jogát gyermekeik testi fenyítésére. A jog biztosítja a szülő "házi fegyelmi jogát", ennek keretében a bírói gyakorlat szerint a szülő nem vonható felelősségre, ha sérülést nem okozó módon fegyelmezi gyermekét. Ettől világosan megkülönböztetendő, a gyermek sanyargatásával, vagy súlyos sérüléssel járó bántalmazása, ami a hatályos törvények szerint is büntetendő cselekmény, amelyet a szülő büntetőjogi felelősségre vonása mellett, a szülői felügyeleti jog megszüntetésével is lehet büntetni. Ráadásul egy sor bűncselekmény esetén jóval súlyosabban büntetendő, ha az elkövető a bűncselekményt nevelése vagy felügyelete alatt álló személy sérelmére követi el.

A törvényi tilalmat követők első csúsztatása ott ragadható meg, hogy a két dolgot, a szülői fegyelmi jog gyakorlását és a kiskorú bántalmazását vagy veszélyeztetést összemossák. Érveik között első helyen az szerepel, hogy a gyermekek védelmét akarják biztosítani, mivel állításuk szerint azok a gyermekek, akiket bántalmaztak, maguk is hajlamosak lesznek a bántalmazásra. Ami igaz, de az már nem igazolható, hogy azok, akiket a szüleik szeretettel neveltek, és ebben a fenyítést is igénybe vették, bántalmazók lettek. Egy 1995-ben a Gallup Intézet által az USA-ban végzett kutatás szerint az amerikai közoktatással kapcsolatban a megkérdezettek a fegyelmezés hiányát látták a legnagyobb problémának. Egy a Family Research Council által 1994-ben végzett felmérés szerint öt amerikaiból négy, akit szülei fegyelmeztek gyerekkorában, a testi fenyítést hatékony eszköznek tartotta a nevelésben.

A hatvanas, hetvenes években Amerikában is népszerű úgynevezett "Kezelési Elmélet", amely az elítélteket nem büntetni, hanem kezelni kívánta, a kilencvenes évek elejére látványosan megbukott, és a bűnözési küzdelemben ma már csak periférikus intézményként van jelen, helyét felváltotta a "Zéró Tolerancia", illetve a szigorú büntetések rendszere. De még azokon a pontokon is, ahol a kezelési teóriát még alkalmazzák, felismerték, hogy a bűnözés egyik legfontosabb kiváltó oka, hogy a bűncselekményeket elkövetők úgy nőnek fel, hogy nem tanulják meg azt, hogy a cselekedeteiknek vannak következményei. A jó cselekedeteknek jó következménye (vagyis jutalom), a rossz cselekedeteknek pedig rossz következménye (büntetés). A kilencvenes évek egyik legsikeresebb büntetési kísérlete az úgynevezett "Boot Camp"-ek bevezetése volt, ahol az elítéltek minden rossz cselekedetért büntetést kaptak (meghatározott ideig – egy napig, vagy egy hétig – egy vödörben téglát cipeltek, ami mindig emlékeztette őket a normasértésre, aminek következménye volt a büntetés).

A tilalom hívei előszeretettel hivatkoznak pozitív példaként arra, hogy Svédországban már a nyolcvanas évek elején bevezették a szülői fenyítés tilalmát, ugyanakkor azt elfelejtették megemlíteni, hogy a Svéd Statisztikai Hivatal 1995-ben készült jelentése szerint 1984 és 1994 között a tinédzserek által elkövetett erőszakos bűncselekmények száma hatszorosára növekedett.

Nem áll túl szilárd talajon az az érv sem, hogy a gyerekek azért lesznek erőszakosak, mert a szüleik megverik őket. Azt senki sem vitatja, hogy ha egy erőszakos, brutális férj vagy feleség bántalmazza házastársát és a gyermekeit, akkor nagy a valószínűsége, hogy a gyermek is felnőve követni fogja ezt a mintát. A mai világban azonban, ahol a gyerekek már kicsi koruktól a rajzfilmekben, játékfilmekben, akciófilmekben, dokumentumfilmekben, híradókban naponta elképesztő mennyiség? erőszakos cselekményt látnak, azt állítani, hogy a szülői fenyítés teszi őket erőszakossá, több mint vitatható állítás. El lehet attól vonatkozatni, hogy a mai fiatalok abban nőnek fel, hogy az erőszak a konfliktusfeloldás elfogadott, sőt elvárt módja? Figyelmen kívül hagyható, hogy minél erőszakosabb egy film, annál nagyobb sikerre számíthat, és ugyanezt a népszerűséget mutatják a gyilkolásra, kegyetlenségre épülő számítógépes játékok? Azoknak, akik a gyerekeket a szülői fenyítéstől akarják megvédeni, nem kellene néhány szót szólniuk a társadalmat elöntő erőszakkultuszról? Valóban azt gondolják, hogy a gyermeküket szerető, és ezért az áramütéstől, vagy balesettől testi fenyítéssel is elrettentő szülők nagyobb veszélyt jelentenek, mint a televíziócsatornák? (Különösen Magyarországon, ahol a szülők a nemzetközi átlagnál többet tartózkodnak távol az otthontól, hogy a család fenntartásáról gondoskodjanak, ugyanakkor nemzetközi összehasonlításban a magyar emberek rendkívül sok időt töltenek a televíziók előtt.)

Azoknak, akik a tilalom lelkes hívei, érdemes lenne elgondolkodniuk azon is, hogy ha valóban a gyermekeket akarják megvédeni, akkor nem találnak-e olyan körülményeket, amelyek sokkal, de sokkal nagyobb károkat okoznak a gyereknek, mint a testi fenyítés? Hogy mást ne említsünk, a válás! Minden vizsgálat és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy a szülők házasságának felbomlása elképesztő károkat okoz a gyermek életében. Példák sokaságát tudnám csak saját ismeretségi körömben felsorolni, ahol a válás taszította deviáns, erőszakos vagy drogfüggő életmódba azokat a fiatalokat, akik nem tudták ezt a traumát feldolgozni. (Lapunk 20. oldalán idézzük Gera Zoltán ezzel kapcsolatos nyilatkozatát a World Soccer cím? lapból.) Állításomat ugyan nem tudom tudományos alapon igazolni, de tapasztalataim azt is mutatják, hogy szinte senki nem tudja kisebb - nagyobb károsodás nélkül átvészelni a szülők szakítását, legalábbis én még nem találkoztam olyan emberrel, akinek az életében a szülők válása ne okozott volna törést. Az őszinte gyermekvédőknek nem ezzel a problémával kellene első helyen foglalkozniuk?

A magyar törvényhozás előtt azért is komoly dilemma áll, mivel nemrégiben módosították a Büntető Törvénykönyvet, és megszüntették annak a cselekménynek a büntethetőségét, hogy felnőtt ember tizennyolc év alattival létesít homoszexuális kapcsolatot. A törvényhozóknak majdan meg kellene tudniuk magyarázni, hogy miért okoz kárt egy fiatal életében, ha a szülő szeretettel megveri, és miért nem okoz kárt egy tizennégy éves fiú életében, ha egy ötven éves férfi homoszexuális kapcsolatot létesít vele.

A joggal szemben nem csak isteni, hanem emberi követelmény is, hogy igazságos és méltányos legyen. Mint ahogy követelmény az is, hogy a jog csak a legvégső eszközként avatkozzon be az emberek magánszférájába, márpedig a családi együttlét a legszigorúbb magánszférához tartozik. Az állam soha nem veheti át a szülőktől a jogot és a felelősséget saját és gyermekeik jólétéért és boldogulásáért.

Olvasson tovább: