Kereső toggle

Könyv Európa első genocídiumáról

Kivégzések harangszóra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy közelmúltban megjelent angol könyv az európai történelem első genocídiumának nevezi az albigens keresztények ellen indított keresztesháborút, amelynek a szerzők becslése szerint közel egymillió áldozata volt. Az újabb kutatások rávilágítanak arra, hogy a pápai megtorlás és a rettegett inkvizíció elsőszámú áldozatai maguk a középkori katolicizmussal szemben kritikus keresztények voltak. Az ő vallási-ideológiai "átprogramozásukat", ellenkezés esetén pedig likvidálásukat különböző egyházi intézmények és – szavakban igen ájtatos és a szeretetet hangoztató – szerzetesrendek legfontosabb feladatuknak tekintették. A megbélyegzettek nyilvános kivégzése, de már a per során is a kihallgatások és kínzások vallási események voltak, amelyeket liturgikus rend szerint imák, harangzúgás kíséretében végeztek. Az imát aztán nemritkán követte az égetés, miközben a bűnös lelkéért az erre hivatottak buzgón fohászkodtak tovább.



Isten eretnekei – keresztesháború az albigensek ellen. Az európai történelem első népirtása hitvalló keresztények ellen zajlott

A középkorban a 13. században Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában elharapózott, és a katolikusok által eretneknek ítélt mozgalmak, az albigensek és a valdensek ellen léptek fel először azok a pápai ad hoc vizsgáló bizottságok, amelyekben az a közös, hogy kivonták a helyi püspökök jogfennhatósága alól a hívek erkölcsi és hitbéli megítélését. Céljuk az eretnekség felkutatása
(inquerere = nyomozni, kutakodni) és megbüntetése volt ott, ahol azokat elkövették. Ezt az eseti intézményt tette 1215-ben a lateráni zsinat állandóvá. 

IX. Gergely pápa 1233-ban a Domonkos-rendi szerzetesek generálisára bízta a pápai főinkvizítori tisztet és bíráskodást. A reformáció Európában a vallási mellett kétségtelenül egyfajta mentalitásbeli határt is vont államok, nemzetek és egyének közé. A vallási alapra épített társadalmak "vasfüggönyön" inneni és túli részén is éberen felügyelték ugyan a hit tisztaságát (az ortodoxiát), de erre a speciális célra csak a déli államokban létezett önálló intézmény, az inkvizíció. 

A 16. században két, a vallási vonatkozásokat érintő esemény forradalmasította a középkori inkvizíció eljárását. Az első a katolikus tömegek áttérése volt szerte a kontinensen a "megreformált" vallásra, aminek átterjedését saját területükre a katolikus erő- és hatalmi központok nyájukban fokozott szigorral irtották. A másik mozzanat leginkább az Ibériai-félszigetet érintette, ahol a keresztények mellett, történelmi okokból, évszázadok óta iszlámhívő mór közösségek és egy nagyobb számú zsidó diaszpóra is élt. 1492-ben az úgynevezett reconquista (visszahódítás) során felszámolták az utolsó arab királyságot, Granadát, majd még ez évben kiűzték a Kasztíliai, s vele már régebben egyesült Aragóniai Királyságok területéről – utóbb dinasztikus okokból 1496-ban Portugáliából is – azokat a zsidókat, akik nem tértek át a katolikus hitre. 

A zsidó, illetve mór etnikum vallási okból ezelőtt nem volt üldözhető: az 1483-ban létrehozott "spanyol" inkvizíció, érthető okokból csak a katolikusok hitelvi meggyőződését vizsgálhatta. Most azonban a régebbi pogromok helyett az új, külső kényszerek hatása egy teljesen más helyzetet eredményezett. A kényszerkeresztelések mellett megjelent a katolizálás, mint a megmaradás útja, ami viszont ezt az úgynevezett "új-keresztény" réteget is immár beemelte a vallási okokból ellenőrizettek közé. A
marranok (= disznók), az eleve előítéletesen kezelt friss áttértek
(conversok) igen hamar a területi alapon működő inkvizíciós szervezet
(Santo Oficio) fő céltáblájává váltak, ami a holokausztot megelőző idők talán legnagyobb népirtásához vezetett. 

Angel Alcalá még éppen ekkor, 1944-ben megfogalmazott véleménye szerint azonban "az inkvizíció által elítélt új-keresztények azonban nem a júdaizmus mártírjai, hanem a katolicizmuséi" – amely, tegyük hozzá, maradandó torzulásokat okozott az ibér társadalmakban. 

A moriszkó tömegeknek a következő évszázadban történt kiűzése hasonló mechanizmusokat indított el, és rögzített évszázadokra olyan anakronizmusokat és megkülönböztetést, mint például az úgynevezett
"limpieza de sangre" (vértisztaság), aminek bizonyítása köztisztségek viselőinek volt kötelező. 

A 20. század lehetséges modern párhuzamai helyett ezúttal talán az egyik legsúlyosabb örökség, az inkvizíciós eljárás felvázolására teszek kísérletet. Az inkvizíció ugyanis olyan totális rendszert eredményezett, amely Václav Havel szerint
(The Power of the Powerless, 1985) a poszttotalitárius társadalmakban is jól ismert, hisz "azzal, hogy mindenkit bevon hatalmi struktúrájába, mindenkit egy kölcsönös totalitás, a társadalom öntotalitásának az eszközévé tesz". 

Ráadásul az inkvizíció utolsó formai maradványa még korunkban, 1965-ben is létezett, hiszen csak a II. vatikáni zsinat szüntette meg a Szent Hivatal Kongregációját, ami – mint az egész kereszténység feletti jogkörrel felruházott bíborosi tanács – eredetileg az inkvizíciós törvényszékek fellebbviteli fóruma, egyfajta utolsó instancia volt. Az 1542. július 4-én kiadott
"Licet ab initio" ("Kezdetektől fogva úgy tetszik") kezdet? pápai bullával létrehozott, de valójában már ekkor is csak újraalapított római inkvizíció, mintegy négy évszázadig jogfolytonosságot és egyben változó súlyú hatalmat élvezett a katolikus világon belül. II. János Pál pápa 1982-es madridi látogatásakor ismerte el először hivatalos formában az inkvizíció borzalmait, aminek megtörténte "súlyos hiba és tévedés volt az egyház részéről", annál is inkább, mert az inkvizíciós eljárásokat foganatosító egyházi törvényszékek "folyamatosan jogsértő módon jártak el".

A per

Évről évre, a nagyböjt első vasárnapján kihirdettek egy körlevelet, az úgynevezett "Hitbéli Pontokat", amelyben felhívták a híveket, hogy a kiátkozás terhe mellett kötelesek bejelenteni, "ha tudnak, vagy hallottak olyan megkeresztelt keresztényről, aki a hitlevélben kiadott bűnök pontjaiban vétkes". Ezek az egész társadalmat mozgósító felhívásokra érkező és feljelentő levelek formájában adott pozitív "népi" válaszok jelentették a
Santo Oficio (Szent Hivatal) működésének az alapját. Persze ezt sem bízták a véletlenre: a gyónás révén felfedett titkokat közlő plébánosok, a körzeti megbízottak és a világi ügynökök eleve egyfajta hálót vetettek ki a magától is kollaboráns társadalomra. Ez pedig már csak amiatt is együttműködött a vakbuzgó hatósággal, mert aki eretnekség tanúja, és nem tesz eleget be, illetve feljelentési kötelezettségének, automatikusan az inkvizíció üldözöttjévé válik, aki ellen "hivatalból"
("ipso facto incurrenda"), mint bűnpártoló ellen indul meg az eljárás. 

Minden feljelentés alkalmas volt a vizsgálat megindítására – és ezen a ponton az inkvizíciós eltér a "rendes" bíróságok gyakorlatától –, rabszolga, becstelen, kiátkozott vagy akár köztörvényesen elítélt egyaránt élhetett ezen jogával, mi több, egy névtelen levél (aminek az elhelyezésére a főbb templomokban ládikót is rendszeresítettek) is elegendő volt, ha "Isten szolgálatának és a jó hitnek javára válik a vizsgálat lefolytatása". 

Egy feljelentő (illetve feljelentés) alkalmas voltát az adott inkvizíciós eljáró bírói tanács (általában egy ötfős kollégium) többségi, akár 3:2 arányú döntése állapította meg, de már akkor is akta született, ha "nem teljesen szavahihetetlen" egy tanú, azaz bármilyen kétes érték? bejelentés teljes mérvűen elfogadottá válhatott. Éppen a visszavont feljelentések mutatnak rá a különös erkölcs? jogfölfogásra: a visszavonás ténye még nem érvényteleníti a tanú vallomását, amit továbbra is hitelesként kezelnek. Valójában a gyanú, a hallomásból, vagy a fantázia szüleményeiként, vagy rosszindulatból született rágalmazások tehát éppen úgy jogi következményekkel jártak, mintha a vádak megalapozottak lettek volna. 

A ma is nagy számban fennmaradt hiányos vádiratok sűrűn alkalmazott tanúi között ott találjuk még a börtönőröket is, akiknek feladatuk volt a vizsgálati fogságba kerülő személyek megfigyelése, különösen olyan szokásaik rögzítése, amelyeket azelőtt is – vélhetően – elkövethettek. Általánosságban persze az is elmondható, hogy maga az eljárás nem arra irányult, hogy a vádlott bűnösségét kiderítse, hanem arra, hogy maga az eljárás eredményes legyen. Vagy éppen, hogy újabb és újabb perek alapjait készítse elő. 

A familiárisok – általában éjjel – kísérték be, nagyrészt írásos parancsra a vádlottakat azokba az általában titkos börtönökbe, ahol értékeik és javaik elvétele után teljes elzártságban "érlelik" a foglyot, bár mindjárt a kezdetek kezdetén is felszólítják arra, hogy "könnyítsen a lelkén". A közhiedelemmel ellentétben a cél ugyanis nem a máglya volt, hanem a "gondolatreform", amelyben a terror állandósuló légkörében mindenkinek be kellett látnia és vallania a bűnösségét. Ennek az új gyakorlatnak pragmatikus elfogadása számos előnnyel kecsegtetett. Az inkvizíció ugyanis szinte "játékelméletileg kiszámítható" taktikát alkalmazott a vizsgálata alá vont személyekkel szemben. A minél gyorsabb és teljesebb beismerés jutalma az enyhébb büntetés volt (többnyire mindössze böjtök és penitenciák még az eretnekek esetében is), míg az időhúzás és a tagadás más, súlyosabb ítéleteket vontak maguk után. 

A szentnek éppen nehezen mondható hivatal persze magával szemben is hasonló paranoiák mentén működött, a
Suprema (legfőbb tanács) ugyanazokkal a módszerekkel ellenőrizte saját tagjait, mint azokat, akiknek vádeljárásait lefolytatta. A törvényszékek munkáját a titkolódzás szelleme lengte körül, ami jól egészítette ki az
auto da fé-ken látványosan, színpadi eszközökkel felépített mindenható hatalmának nimbuszát. 

Maga az eljárás háromlépcsős – instrukciós, ítéletelőkészítő és védekezési – szakaszban folyt, és a kínzásoktól is kísért kihallgatások révén haladt előre. Az
"in genere" (általánosságban), majd az "in specie" (az ügyet konkrétan érintő) kihallgatásoknak csak részben célja azonban a vádirat elkészítése – ezek többnyire kész sémákból, panelekből és koholt vádak alapján akár bizonyítékok nélkül is összetákolt iratok voltak –, sokkal inkább információgyűjtés és ellenőrzés, újabb letartóztatások és "ügyek" kicsikarása volt. Az inkvizíciós törvényszék ráadásul eleve előítéletes lehetett – az is volt –, ráadásul a nagyra duzzadt bürokratikus hivatal fenntartása szempontjából sem volt lényegtelen tanácsainak döntése: a foglyok elkobzott vagyona felett ugyanis maga a
Santo Oficio rendelkezhetett. 

Ugyanígy maga a pereljárás is több ponton eleve kizárta az elfogulatlanságot. A kirendelt "ügyvéd" korántsem volt
"parakleitosz", azaz mellérendelt támasza a fogolynak, vagyis érdekeinek jogi képviselője, hanem a hivatal által fizetett alkalmazottként mintegy ellenjegyezte csupán a vádpontokat. De nemcsak a hellén világ, a római jogszerűség princípiumai is sérültek ebben a paradox eljárásban, így például a döntést meghozó bírói testület rendelkezett arról is, hogy saját döntése ellen benyújtható-e egyáltalán a másodfokú fellebbezési fórumhoz beadvány, kérelem, panasz. Ilyen formán – furcsa módon – a korai középkor igazságszolgáltatásának olyan elemei, mint a tűz- és vízpróbák, az úgynevezett "istenítéletek" hagyományai továbbélésének is tekintett kínzások, sokszor a vádlott menekülésének az egyetlen módját is jelenthették. 

Ha ugyanis egy fogva tartott személyt háromszor megkínoztak, de mindhárom alkalommal 24 órán belül visszavonta a vallomását, csak megostorozták, és gályára került, vagy száműzték. Ha azonban csak 24 óra elteltével vonta valaki vissza a kínzás során kicsikart vallomását, mint "negatív" és csökönyös tagadót máglyára is küldhetik. A legbiztosabb persze a halálbüntetés elkerülése szempontjából az, ha valaki képes a kínzás körülményei alatt is hallgatni, és egyáltalán nem tesz vallomást: ehhez azonban nagyon erős fizikummal és akaraterővel kellett rendelkeznie. 

Kínzást egyébként két esetben alkalmaztak, ha a vádlottal szemben nem volt elegendő bizonyíték, vagy ha a vallomását csak "részlegesnek" vagy "nem kielégítőnek" ítélték. 

A kínzás elrendelése újabb színjáték lehetősége volt. Szavazattöbbséggel döntöttek felőle a bírák, és jó előre aláíratták, hogy a felelősség az alkalmazásáért eleve a vádlottat terheli, mert elkerülhető lehetett volna az alkalmazása. A bármikor megszakítható, de sűr? vallatás eszközei jól ismertek, a deresek és csigák, prések és hurkok kifinomult és általában hatékony kínzószereknek bizonyultak, amelynek alkalmazásától azonban az
auto da fé-k előtt egy- két héttel már általában eltekintettek, mert nem tett jót a megcélzott közmorálnak a túl látványos kínzások árulkodó nyoma. 

A "contradita" a védelem másik hatékony eszköze gyanánt arra szolgált, hogy a vádlott több tanúval bizonyíthassa, hogy az általa egyébként az eljárás során szándékosan ismeretlenségben tartott feljelentő személy a rosszakarója, és érdekelt személye romlásában. Ez esetben persze csak a szerepek cserélődnek fel, mondhatnánk kissé cinikusan. 

Sokan mégis az európai büntetőeljárás és a jogtörténet fejlődése szempontjából pozitív színben tüntetik fel az inkvizíciót. Azt állítják, hogy az eljárás írásbelisége előrelépés volt a szokásjog viszonyainak esetlegességével szemben. Kiemelik azt is, hogy a korábban csak vizsgálati őrzőhely funkciójú börtönök most új szerepet kapnak. A börtön mint büntetésnem először valóban az egyházjogban jelent meg egyháziak esetében, és az inkvizíción keresztül jutott át a világi igazságszolgáltatás gyakorlatába. Az inkvizíció alkalmazta először a bűnnel arányos méretű, megszabott idej? börtönbüntetést, túl azon, hogy az elszigetelés és a pszichológiai nyomásgyakorlás eszközévé is tette. 

Más kérdés, hogy magát a társadalmat is börtönné tette, amikor megvalósította azt, amit M. Foucault Felügyelet
és büntetés cím? munkájában panopticitásnak nevez. A körkörösen és egymástól izoláltan elhelyezett "felügyeltek" nem láthatják a központban elhelyezett felügyelőt, annak azonban folyamatosan módjában áll figyelni őket, akik viszont nem tudhatják pontosan mikor is szegeződik rájuk a hatalom szeme. Éppen ezért volt – túl képmutatásán, amivel a világi hatalomnak "adta át" az ítélet végrehajtására saját ellenfeleit – sok tekintetben az inkvizíció a totális hatalomnak nemcsak az iskolája, hanem az előszobája is.

(A szerző történész, spanyol-portugál szakos bölcsész)

Olvasson tovább: