Kereső toggle

A holtak szellemei és az élők tisztelete

Az utolsó ellenség

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az utóbbi években úgyszólván népünnepéllyé terebélyesedett hazánkban az október végi–november eleji temetőjárás. Az újra reneszánszát élő pogány halottasnapok mellett ráadásul a bevallottan barbár hagyományokra viszszamenő Halloween boszorkányünnep is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Ezek kapcsán felmerül néhány kérdés. Honnan erednek e kultuszok gyökerei? Mit mond a halálról, a gyászról, a túlvilági életről a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás? Van-e köze a bibliai kereszténységnek e halotti ünnepekhez?



Szinte valamennyi pogány kultúrában élt az a szokás, hogy a halott mellé a túlvilági életet segítő, és az evilágon töltött időre emlékeztető eszközöket is helyeztek. Ennek talán legismertebb emléke az elhunyt kínai császár földbe temetett "agyaghadserege" Fotó: Reuters

A Biblia alapján a halottak az élőktől áthághatatlan szakadékkal elkülönített helyre kerülnek, 

a velük való kommunikálás sem lehetséges.

A pogány vallások – a zsidó–keresztény kinyilatkoztatással ellentétben – csak korlátozott választ tudtak adni a halál, illetve a "léten túli lét" örök kérdésére. Amennyire az a ránk maradt írott és tárgyi emlékekből egyáltalán kinyomozható, valamennyi pogány mítosz, rítus és szertartás abból indul ki, hogy a halott szelleme tovább él a túlvilágon, ahol létezését nemcsak életében tanúsított cselekedetei, hanem halálának körülményei, temetésének módja, sőt az evilágon maradt hozzátartozói is valamiképpen befolyásolni tudják. De ugyanez fordítva is igaz: a halotti szellemek hatással vannak a földön élők sorsára, ha nem is állandóan, de az év bizonyos kitüntetett napjain bizonyosan. A díszes sírhelyekkel, a halott mellé temetett tárgyakkal, az évente akár többszöri temetőjárással, engesztelő áldozatokkal stb. tehát az a célja az élőknek, hogy a láthatatlanul jelenlévő szellemek jóakaratát biztosítsák a maguk számára. 



Temetés és démontisztelet



A pogány görögök hitét Pál apostol az athéni "vének tanácsa", az Areioszpagosz előtt elmondott beszédében egyszerűen deiszidaimoniának, azaz "démontiszteletnek" nevezte (Apostolok cselekedetei 17:22), amin hallgatósága cseppet sem ütközött meg. A görög vallás lényege ugyanis pontosan ezzel a szóval jellemezhető: ők maguk is használták ezt a kifejezést. Az antikok szerint valamennyi ember rendelkezik egy daimónnal (ezt latinul geniusnak nevezték); ez a láthatatlan lény viseli gondját, őrködik felette születésétől fogva, sőt halála után is; ő határozza meg védence személyiségjegyeit. A genius – amelyből francia közvetítéssel a "zseni" szavunk is ered – tiszteletére jeles eseményekkor, így a születés- és az elhalálozás napjain is illő volt áldozatot bemutatni. Azt, hogy minden ember rendelkezik saját daimónnal, a zsidó–keresztény felfogás sem vonja kétségbe, ámde különbséget tesz a Sátán királyságához tartozó "gonosz vagy tisztátalan szellemek", illetve az Isten által küldött angyalok (angelosz: küldött) között. Az előbbiek az embert a sötétség királyságához láncolják, végső soron szellemi és fizikai elpusztítására törnek; az utóbbiak éppen ellenkezőleg: ki akarják vonni abból az embereket. Az angyalokat azonban e "jószolgálati küldetésük" ellenére – bibliai alapon – tilos volt tisztelni! Sőt, az utánuk való bárminő tudakozódás is illetéktelen behatolásnak, okkult tevékenységnek számított az egyházban. (Kolosszeiekhez írott levél 2:18) 

A pogány halottkultusz egyik formájának az volt a lényege, hogy az elhunyt "nagy emberek" (hérószok, jótevők, bölcsek stb.) szellemeinek jelenlétét folyamatosan biztosítsák annak a közösségnek a számára, amelynek a halott még élete során áldást jelentett. A nagy görög drámaíró, Szophoklész halálakor például "Vendégszerető" néven halotti kultuszt szavaztak meg számára. Athénban építettek egy kis templomot, ahová a hamvakat helyezték, majd évi rendszerességgel áldozatokat mutattak be az elhunyt emlékére, hogy ezzel biztosítsák a síron túl is az athéniak iránti jóakaratát. Ilyenkor a görögök hite szerint az elhunyt szelleme agathosz daimónná, vagyis jóakaratú démonná válik, amely segítségére van az élőknek. A törénelemben – az ószövetségi Izrael kivételével – nem találunk olyan országot, amely hasonló "hérósz-kultuszt" ne létesített volna. Gondoljunk csak a párizsi Halhatatlanok Csarnokára, a nácizmus idején épített Feldenhalléra vagy akár a Vörös téren álló Lenin-mauzóleumra. Nincs új a nap alatt.

A pogány elképzelések szerint maga a temetés is meghatározza a halott túlvilági sorsát, s ez az élőkre is visszahat. A holttest elföldelése nélkül a lélek nem képes a túlvilágra költözni: szelleme örökké a halál bekövetkezésének helyén, a földi szférában bolyong. (Szophoklész Antigonéjának jól ismert története is éppen e téma körül forog.) Szinte valamennyi pogány kultúrában élt az a szokás, hogy a halott mellé a túlvilági életet segítő és az evilágon töltött időre emlékeztető eszközöket is helyeztek: lehetett ez az elhunyt kedvenc pohara, háziállata vagy egy kisgyermek kedvenc játéka. Barbárabb vidékeken (például a szkítáknál, vikingeknél, de még a perzsáknál és indiaiaknál is) egy-egy főméltóság halálakor annak feleségeit, ágyasait, szolgáit és állatait is halomra ölték és eltemették. A civilizáltabb országokban (például Kínában vagy Egyiptomban) megelégedtek azzal, hogy hús-vér emberek helyett szobrokat helyeztek el a halottak sírjába: ezek legismertebb emlékei az elhunyt kínai császár földbe temetett "agyaghadserege", vagy az egyiptomi usébti-szobrocskák, amelyek az egyiptomiak hite szerint a túlvilágon megelevenednek, és a halottat szolgálják. A sírok pompázatos kidolgozása szintén a halálkultusz részét képezte. A legismertebb halotti síremlékek az egyiptomi piramisok voltak, amelyekről a Biblia egyik legrégebben keletkezett könyve is megemlékezik: "Mert most feküdnék és nyugodnék, aludnék és akkor nyugton pihenhetnék, királyokkal és az ország tanácsosaival, akik maguknak kőhalmokat építenek." (Jób 3:13–14)



Áthághatatlan szakadék



A Bibliában nagyítóval keresve sem találunk utalást arra, hogy az elhunytak szellemei "kísérthetik" a földön élőket. A halottak helye a Seólban van – amit görögül Hádésznek mondtak –, ahonnan élve csak föltámadás által lehet kikerülni. Ez csak Isten Szelleme által lehetséges, viszont oly ritka esemény, hogy az Ószövetség közel kétezer éve alatt mindössze két esetben történt meg: Illés és Elizeus próféta idején. Az ókori és középkori elképzelésekben szerepelt ugyan az "alvilágjárás" mint irodalmi motívum (Orpheusz, Odüsszeusz, Aeneas, sőt a középkori magyar lovag, Tar Lőrinc is járt a "pokolban"), ezek azonban pusztán a képzeletdús fantázia termékei. A valós helyzetet Jézus a gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéde mutatja be. Ebben Ábrahám – aki az alvilágban a bűn nélkül meghaltak lakóhelyén tartózkodott, amit a görögök "elíziumi mezőknek" hívtak – azt mondja a lángokban gyötrődő gazdagnak: "Mindenekfelett, mi közöttünk és ti közöttetek nagy közbevetés van, úgy, hogy akik akarnának innét ti hozzátok átmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek." (Lukács evangéliuma 16:26)

Mivel a Biblia alapján a halottak az élőktől áthághatatlan szakadékkal elkülönített helyre kerülnek, a velük való kommunikálás sem lehetséges. Vannak, akik mégis megpróbálják. Jesája próféta utal az egyiptomi halottidézőkre és jövendőmondókra (19:3), de tudjuk, hogy ilyenek minden pogány kultúrában léteztek: a görögöknél a neküomantészek, a rómaiaknál a divinatorok, a keltáknál a druidák, a hunoknál pedig a sámánok feladata volt a halottak szellemeitől való tudakozódás. 

A halottidézés rendkívül súlyos, minden esetben halállal büntetendő törvényszegés volt az ókori Izraelben. Az okkult praxis elleni intés többször is megismétlődik Mózes könyveiben, hiszen Izrael fiai mind a pusztai vándorlás során, mind a Kanaán földjén történő letelepedést követően érintkeztek olyan népekkel, amelyek ezt gyakorolták: "Ne találtassék te közötted… se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se b?bájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halottidéző. Mert mind útálja az Úr, aki ezeket míveli, és az ilyen útálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened te előled." (Mózes ötödik könyve 18:10–12) A negyvenéves pusztai vándorlás egyik állomásánál, Sittimnél a zsidók belekeveredtek a Baál-Peór kultuszába. Az istenséget tisztelő moábiták ugyanis áldozatokat mutattak be halottjaik tiszteletére, majd az ezt követő halotti toron megették a bálványoknak felajánlott ételeket. A bűn súlyára jellemző, hogy az áldozati lakomán részt vevő izraelitákat Mózesnek ki kellett végeztetnie. Izrael első királya, Saul ugyan egy jobb pillanatában engedelmeskedett a Törvénynek, és kiirtotta az országból a halottidézőket, hite mégsem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy megmaradjon a kijelentés egyedül tiszta forrása, a Tóra mellett. Mikor a filiszteusok elleni harcba és Dávid üldözésébe halálosan belefáradva minden reményét elveszítette, korábbi "jobbik énjét" megtagadva ehhez az okkult eszközhöz folyamodott. Saul sorsa azonban az endori jósnővel történt találkozás után végképp megpecsételődött. (Sámuel első könyve 28. fejezet)



Emlékezés az igazakra



A Biblia az emberi élet természetes velejárójának tekinti a halál bekövetkezését, és megfelelő eligazítást nyújt abban az esetben, ha e nem várt esemény bekövetkezne. 

"Az igazak emlékezete áldott, a gonoszok neve pedig megrohad" – mondta Salamon. A zsidó kultúrában is fontos szerepet kapott az istenfélelemben elhunyt személyek emlékének tisztelete, azonban ennek kereteit a mózesi Törvény szigorúan megszabta. Az Örökkévaló tiszteletben tartotta az ember igényét a halott rokon, barát megsiratására: ez Isten nagy emberei esetében akár igen hosszú ideig is eltarthatott. Jákóbot például hetven napig siratták Egyiptomban, majd temetésének helyén, Hebronban a szűkebb rokonság további hét napot töltött el gyászban. Áront, a főpapot harminc napig gyászolták, testvérét, Mózest ugyananynyi ideig. A gyász letelte után azonban az életben maradottak napjai a régi mederben folytak tovább. Gyakran még az elhunyt sírját sem volt alkalmuk felkeresni, hiszen vándorló életmódjuk megakadályozta őket ebben. Így járt Ábrahám is Sára sírjával, de Izrael egésze Mirjám vagy Áron temetkezési helyével nemkülönben. Ami a legnagyobb ószövetségi prófétát, Mózest illeti, talán éppen egy "halotti kegyhely" kialakulásának vette elejét az, hogy Mózesnek egyedül kellett fölmennie elköltözésének színhelyére, a Nébó-hegyre; s hogy a zsidó hagyomány szerint – melyet az Újszövetség is megerősít – holtteste egyszerűen eltűnt. Ugyanez történt Illéssel is, csakhogy a csodatevő szent testének eltűnésébe sehogyan sem akartak belenyugodni a próféta tanítványok: harminc napig keresték hegyen-völgyön át, mindhiába.

A Biblia kategorikusan tiltja a mértéktelen és életellenes cselekedetekkel összekötött gyászt: "Testeteket a holt emberért meg ne hasogassátok." (Mózes harmadik könyve 19:28); "Ti az Úrnak, a ti Isteneteknek fiai vagytok; ne vagdaljátok meg magatokat, se szemeitek között ne csináljatok kopaszságot a halottért." (Mózes ötödik könyve 14:1) A holttetem puszta érintése is tisztátalanná tesz, ezért a papoknak, akiket szolgálatuk a szent helyhez kötött, csak közvetlen hozzátartozóik holttestéhez volt szabad hozzáérniük. Ugyanez vonatkozott a temetők felkeresésére is. Mindebben nem az elhunytak iránti tiszteletlenség, hanem az élők iránti tisztelet, az élet feltétlen elsőbbségének joga fejeződött ki. Pál apostol az Újszövetségben hasonlóképpen figyelmezteti a thesszalonikai gyülekezetet, hogy óvakodjék a túlzott, "pogányos" gyásztól: "Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott; azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, Ővele együtt." Pál nem szívtelenségből fakadóan buzdítja a hívőket arra, hogy a reménytelen, gyászos komorság helyett a feltámadásba vetett hitet gyakorolják. Jézus Krisztus feltámadása által ugyanis győzelmet aratott a Halál felett, és valamennyi hívő kereszténynek megvan a reménysége, hogy vele is ez fog történni. "Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus, azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Azután a vég, amikor átadja az országot Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. Mert addig kell neki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál." (Korinthosziakhoz írt első levél 15:22–26)    

Olvasson tovább: