Kereső toggle

Adalékok az egyház szerepéhez az 1848 49-es szabadságharcban

Velük és értük

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hónapok óta szemlélhetjük azt az óriásplakátot, amelynek felirata hirdeti, hogy a magyar katolikus egyház "Ezer éve velünk és értünk". A hirdetés képeslap formájában, a püspöki kar elnökének ajánló soraival a népszámlálás kezdetére minden család postaládájába eljutott. Cikkünkben ezúttal a magyar történelem elmúlt ezer évéből egy rövid korszak, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeinek értékeléséhez adunk közre néhány adalékot.



Koronás címerrel ékesített díszhuszár a március 15-i ünnepélyen. Ennyi maradt 48-ból Fotó: Maklári Péter

A Kossuth által irányított magyar kormány a szabadságharc alatt három hivatalban lévő katolikus főpapot volt kénytelen hazaárulónak minősíteni. Egyikük az egész katolikus hierarchia élén álló esztergomi érsek, Hám János volt, a másik az a pécsi püspök, Scitovszky János, akit Ferenc József ezt követően nevezett ki esztergomi érsekké, s így történhetett, hogy a Habsburg önkényuralom egész időszakában (1849–1866) egy hivatalosan hazaárulónak nyilvánított személy állt a magyar katolikus egyházszervezet élén.



Metternich nótája



A katolikus főpapokkal kapcsolatban már a kortársak véleménye – a titkosrendőri jelentésektől az országgyűlési felszólalásokig – is megegyezett abban, hogy túlnyomó többségük a Habsburg-udvar feltétlen híve és a polgári átalakulás, a liberális reformok elszánt ellenfele volt. A neves történetíróként is számon tartott Horváth Mihály a püspöki karon belül törpe kisebbséget alkotó reformpárti főpapok közé tartozott. 1848-tól csanádi püspökként, majd a Szemere-kormány vallás- és közoktatási minisztereként belülről is jól ismerte a folyamatokat, s a későbbiekben két jelentős történeti művében is feldolgozta a reformkor és szabadságharc eseményeit. Ő a klérus erős Habsburg-párti elkötelezettségével és reformellenességével kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy "a püspöki székeket, s minden magasabb egyházi méltóságot rendesen csak hosszabb titkosrendőri nyomozás alá vetett, s e próbát kiállt személyekkel töltöttek be". 

Ennek következtében "a püspökségekre ritka kivételekkel csak ruganyos jellemű, meggyőződéseiket önérdekeik miatt a hatalomnak mindenben feláldozni kész, vagy elvből a reakcióhoz szító egyéniségek juthattak fel." Hasonló értékelést adott a radikálisok ismert vezetője, Madarász László 1848 augusztusában tartott országgyűlési beszédében, amikor kijelentette, hogy a főpapság a korábbi évtizedekben készségesen "táncolt Metternich nótájára" és "soha a nemzet érdeke mellett nem emelt szót".

Hogy a főpapság többsége mennyire ellenséges érzelmeket táplált a reformmozgalom, majd a márciusi forradalommal szemben, azt jól mutatják a már említett Hám János szatmári püspök, majd esztergomi érsek 1850 elején papírra vetett emlékiratai, melyben főként a lelkében még nagyon elevenen élő 1848–49-es eseményeket tárgyalja. Jellemző az a megvető hang, ahogy például március 15-éről nyilatkozik. Számára e nap "a nemzeti szerencsétlenségeknek gyászos napja". A 48 nyarától általa vezetett főpapság jelentette az egyik legfőbb akadályát annak, hogy a márciusi forradalom győzelme és az első liberális magyar kormány létrejötte után következetesen végbemehessen a polgári viszonyok kiépítése egyházpolitikai téren is. A Kossuth vezette liberálisok határozottan szakítani kívántak az állam és egyház kapcsolatának több évszázados magyarországi – és jórészt európai – tradíciójával, melyet nemcsak anakronisztikusnak, de kifejezetten károsnak is minősítettek. Így például elfogadhatatlannak tartották, hogy valamely felekezet, privilegizált államegyházként álljon minden más felekezet fölött. Mint Deák kifejtette 1848 augusztusi képviselőházi beszédében, ő ezt tartja "Magyarország legnagyobb átkának… melyből annyi igazságtalanság és átok árad a népre".



Egyházügyi engedmények



Széchenyivel az élen ekkor már évtizedek óta számos tekintélyes politikus harcolt a vallások jogi egyenlőségéért, amely a márciusi 12 pont követelései közé is bekerült (4. pont). Mégis 1848 áprilisában csak részleges siker született e téren a katolikus klérus ellenállása következtében. Törvénybe foglalták az úgynevezett bevett vallások, tehát a legfőbb történeti felekezetek egyenlőségét, bár ennek gyakorlati megvalósítása számos területen elmaradt. Így például az Országgyűlésen továbbra is csak katolikus főpapok foglaltak helyet hivatalból, más felekezetek vezetői nem.

Teljességgel kudarcot vallott az állam és egyház szétválasztásával kapcsolatban az eredeti reformcélok törvénybe foglalása. A magyar liberálisok előtt két modell volt ismert az állam és egyház viszonyáról, az európai és az amerikai. A kettő közül kifejezetten az amerikai modell magyarországi megvalósítását tartották kívánatosnak. Ennek a megoldásnak alapvető jellemzője volt, hogy – miként Kossuth megfogalmazta – az egyes felekezetek saját maguk "fedezzék szükségeiket, fizessék papjaikat, tartsák fenn iskoláikat, templomaikat, amint nekik tetszik, az államnak velük semmi köze". A törvény szövegébe mégis az került, hogy "minden felekezet egyházi és iskolai szükségletei állami költségek által fedeztessenek". Saját anyagi finanszírozás helyett állami finanszírozás: erre az engedményre azért kényszerültek, mert az amerikai modell bevezetése esetén – mint Kossuth később kifejtette – "azt kellett volna indítványozni, hogy az állam megszünteti azon ellátást, amelyben ekkorig a katolika egyház f?papjait és szerzeteit részesítette". Ebben az esetben azonban attól tartottak, hogy a katolikus klérust a forradalmat elfojtani akaró bécsi udvar karjaiba kergeti. Ennek megakadályozása érdekében a kormány a forradalom és a szabadságharc következő hónapjaiban is rendre jelentős engedményeket tett számukra. A veszély valódiságát mutatta, hogy még így is a klérus számos tagja lett a Magyarország ellen fegyverrel vonuló Habsburg-hatalom aktív támogatója.



Te Deum a császárért



Ferenc József címere. Az apostoli egyház az apostoli királyért 

Ismeretes, hogy miután Jellasics horvát bán szeptemberi kísérlete a törvényes magyar kormány fegyveres megdöntésére kudarcot vallott, a bécsi udvar még nyersebb eszközökhöz folyamodott. Először megfosztották trónjától a törvényes uralkodót, V. Ferdinándot, hogy a bécsi politika irányítóit ne zavarja az áprilisi törvényeket szentesítő király személye az áprilisi törvények alapján működő magyar kormányzat felszámolásában. Majd törvényellenesen trónra ültették a tizennyolc esztendős Ferenc Józsefet, és Windischgrätz vezetésével megindították a Habsburg-fősereget, hogy vérbe fojtsák Magyarország önvédelmi küzdelmét. A túlerő elől viszszavonuló honvédseregekkel a kormány és az Országgyűlés is elhagyta a fűvárost, hogy valóban hősies erőfeszítések nyomán a védhetőbb Debrecenben folytassa törvényes működését. A nyugati országrészekben a Habsburg-csapatok bevonulását követően azonnal megindultak a kemény megtorlások. 

A védtelenül álló Pest-Budát 1849. január 5-én foglalta el Windischgrätz. Első intézkedései közé tartozott, hogy fogságba vetette Batthyány Lajos volt miniszterelnököt, aki pedig néhány nappal korábban a magyar Országgyűlés által kiküldött ötfős békeküldöttség egyik tagjaként kereste fel őt főhadiszállásán. Letartóztatását követően azonnal megkezdték ellene a hadbírósági eljárást, s egy elhúzódó koncepciós per során ítélték halálra, és végezték ki. Batthyány csupán egy volt a szabadságharc számos meghurcolt vagy kivégzett áldozata közül, akiknek sorsa korántsem volt ismeretlen a kortársak előtt. Mégis Windisch-grätzet a bevonulását követő napokban népes katolikus küldöttség kereste fel az ország prímásának, Hám János esztergomi érseknek a vezetésével. A delegáció tagjai között voltak a fűvárosban tartózkodó megyéspüspökök és más egyházi elöljárók, teológiai tanárok, valamint a ferences és piarista rend küldöttei. Hám maga indítványozta, hogy hadd tartsanak hálaadó misét Ferenc József uralkodásáért a budavári Mátyás-templomban. Majd január 20-án a prímás a püspöki kar nevében körlevelet bocsátott ki minden katolikus papnak és hívőnek címezve. Ebben szükségesnek tartották hangsúlyozni, hogy "I. Ferenc József királyunk… teljes joggal vette át az uralkodást… kitől az engedelmességet senki ezen alkotmányos hon polgárai közül meg nem tagadhatja". Ez azért különös megállapítás, mert az ország érvényben lévő törvényei szerint kifejezetten törvénytelen volt Ferenc József hatalomátvétele, amit a magyar Országgyűlés is szükségesnek tartott kinyilvánítani még 1848 decemberében. A püspökkari körlevél felhívta a hívek figyelmét, hogy "V. Ferdinánd és I. Ferenc József nem akarják szabadságunkat, vagy nemzetiségünket elnyomni, sűt azok további fenntartását ünnepélyesen biztosítják, éppen ezért f?méltóságú herceg Windischgrätznek mint főparancs-noknak… az ország kibékéltetőjének magas rendeleteit nemcsak elfogadni, hanem pontosan teljesíteni, sőt a parancsnoksága alatt lévő hadseregnek támogatása által üdvös céljainak kivitelére segédkezet nyújtani tartozunk". A pásztorlevélhez még egy külön körlevelet mellékeltek a plébánosok elöljáróinak, az alespereseknek címezve, melyben felszólították őket, hogy a templomok szószékeiről okvetlenül hirdessék ki a császári kormány és Windischgrätz csapatainak rendeleteit. E körlevél a megszálló csapatokat a következő szavakkal igyekszik jellemezni: "A császári és királyi hadseregek nem ellenséges szándékkal léptek be az országba, hanem mint urunk, királyunk legfőbb hatalmának és a törvényes rendnek helyreállítói, a személyi és vagyoni bátorság (biztonság) védelmére és biztosítására, a legszebb renddel és példás fegyelem alatt haladtak elő Budapestig, ahol jelenlétük alatt rend, béke és csendesség uralkodik, ipar, kereskedés és más üzletek élénkülni kezdtek, sőt a polgári szabadság kellő mértékét is mindenki háboríthatatlanul élvezheti" – amikről persze a felperzselt és kifosztott falvak, a megöltek vagy bebörtönzöttek kevéssé tehettek bizonyságot.

A pásztorlevélből és az ahhoz mellékelt körlevélből a főpapok több ezer példányt nyomtattak terjesztés céljából, sőt egy részét Windischgrätznek adták át, hogy ahová ők nem tudnák eljuttatni, oda "a császári sereg vigye magával, és amerre győzelmes fegyverei eljutnak, adja át kihirdetés céljából az illetékeseknek".



A béke fekete-sárga angyalai



A terjesztés olyan jól sikerült, hogy több példány a magyar kormány kezébe is eljutott, amely először nem is akarta elhinni, hogy az árulás ilyen szintjére juthatnak el püspökök és érsekek, hanem durva dezinformálásra gyanakodtak. Amikor azonban megbizonyosodtak róla, hogy hiteles dokumentumokkal állnak szemben, akkor 1849. május 17-én a kormány hivatalos közlönyében Vukovics Sebő igazságügy-miniszter aláírásával megjelentették a Hám János esztergomi érsek és Scitovszky János pécsi püspök hazaárulónak nyilvánításáról szóló határozatot.

1849 tavaszán a győztesen előrenyomuló honvédseregek elől a prímás osztrák területre menekült. Innen fogalmazta meg második pásztorlevelét a magyar katolikusok számára, bátorítva őket, hogy "nyújtsanak segédkezet" a császári csapatoknak és a szövetségeseikként az országba benyomuló cári seregeknek. Majd felszólította őket: "Fogadjátok azokat, mint az igazi béke angyalait, a törvényesség és rend helyreállítóit. Ne adjatok hitelt az ámítóknak, akik a királyi sereget és annak szövetségeseit ellenségeteknek nevezik. Ők csak a rendbontóknak, a békeháborítóknak, a törvényes igazság letapodóinak ellenségük, de a békés és megtért polgároknak barátaik, jóakaróik."

A prímás a katolikus egyház több más vezetőjével együtt anyagilag is segítette a Habsburg-csapatok győzelmét. Az esztergomi érsek 1849 tavaszán először 8000 rénes forintot, majd egyéb ellátás mellett 300 akó bort is adott a császári sereg szükségleteire. Az érsek mellett a pécsi püspök és a fehérvári káptalan is nagyobb összegeket ajánlott fel 1849 tavaszán Windischgrätznek "a törvényes rend helyreállítására".



Akik kiálltak a nemzetért



Bár a katolikus felső klérus túlnyomó többsége kifejezetten ellenséges módon vagy legjobb esetben is erőteljes elhatárolódással viszonyult a forradalom és szabadságharc ügyéhez, meg kell emlékezni azokról a főpapokról is, akik támogatták a nemzeti küzdelmet. Az Országgyűlés felső tábláján helyet foglaló mintegy húsz katolikus főpapból ketten követték a kormányt Debrecenbe: Bémer László nagyváradi és Horváth Mihály csanádi püspök. Emiatt a szabadságharc leverése után Bémert lemondatták püspöki címéről, Horváth Mihály pedig emigrálni kényszerült. Igaz, ő aztán az emigrációban nem gyakorolta papi hivatását, sőt 1864 nyarán a genfi polgármester előtt törvényes házasságot kötött egy genfi polgárcsalád leányával, amely házasságból öt gyermeke született. Rudnyánszky József besztercebányai püspök tartozott még a főpapok azon kicsiny csoportjához, akik kiálltak a forradalom és szabadságharc ügye mellett. A megtorlás során őt is állásvesztéssel büntették.

(a szerző történész)

Olvasson tovább: