Kereső toggle

Epizódok az ellenreformáció történetéből

A múlt tanulságai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A millenniumi megemlékezések kapcsán méltatlanul kevés figyelem fordul a magyar egyháztörténelemnek a reformáció megjelenését követő, fordulatokban gazdag, jó százéves időszakára. A protestantizmus térhódítása Európában szinte példátlan módon rajzolta át a XVI. század második felében a magyar vallási térképet: a római katolikus vallás követőinek száma az 1580-as évekre 10 százalék alá csökkent, és az országban összesen négy püspök maradt szolgálatban. Az összeomlás szélére jutott katolikus egyháznak azonban néhány évtized leforgása alatt sikerült megfordítania az addigi kedvezőtlen folyamatot. Cikkünk az ellenreformáció forgatókönyvének néhány elemét idézi fel.



A sárospataki vár. A reformációt váratlanul érte a katolikus ellentámadás 

A protestantizmussal szembeni ellentámadás a nagybirtokosok rekatolizációjával indult. A század elején mindössze három katolikus főúri család volt az országban. Pázmány Péter és jezsuita munkatársai működése nyomán azonban néhány évtized alatt több mint harminc nagybirtokos családot sikerült meggyőzés útján visszatéríteni a katolikus hitre. Ők viszont már földesúri jogaikra hivatkozva erőszakkal űzték el birtokaikról a protestáns prédikátorokat, és kezdték meg a jobbágyok katolikus vallásgyakorlatra kényszerítését. A főurak rekatolizálásával a protestánsok egyben elvesztették addigi legfőbb anyagi támogatóikat is.



A reformáció megtorpanása



Ezzel párhuzamosan 1625-től az ország nádora ismét katolikus lett, és az 1630-as évek végére az országgyűlésen megszűnt az addigi protestáns többség. Megindult a protestánsok háttérbe szorulása az oktatásban, és mind több protestáns szülő adta gyermekét a jó hírűvé váló jezsuita kollégiumokba. Egyre gyakrabban lehetett hallani evangélikus és református lelkészek katolikus hitre téréséről.

Mi állt a protestantizmus terjedésének váratlan megtorpanása, sőt visszaszorulása mögött? Hiszen a reformáció követői épp e negatív folyamatok indulásakor rendelkeztek látszólag a legerősebb pozíciókkal a törvényhozásban éppúgy, mint a sajtóban és az oktatásban, vagy a lakosságon belüli arányszámukat tekintve. Mindez azonban önmagában kevésnek bizonyult. Ennek okai között szerepet játszott az, hogy a hitük spirituális vonatkozásaira a korábbinál nagyobb figyelmet fordító katolicizmussal szemben a reformáció első nemzedékeinek élő hite a későbbiek során mindinkább vallásos tradícióvá merevedett, amelyet az újabb nemzedékek már családi hagyományként kaptak, és nem személyes döntés nyomán. 

Ezzel párhuzamosan az 1580-as évektől egyre erősebbekké váltak a felekezeti kötelékek. Végérvényesen szétvált és egymás ellen fordult az evangélikus és református irányzat. Negatív fordulatot vett a zsidósághoz való viszony is. Míg 1563-ban a bibliafordító Károli Gáspár még nagy rokonszenvvel nyilatkozott egyik könyvében a zsidókról, az 1570-es évek végétől az országgyűlés a protestánsok beleegyezésével számos zsidóellenes törvényt hozott.



A pázmányi fordulat



A reformáció szellemi erejének meggyengülésével leállt a hitújítás irányzatainak további térhódítása, sőt megindult híveik fokozatos lemorzsolódása is. Ugyanakkor a Habsburg országrészen a katolicizmus államhatalmi támogatással egyre eredményesebben tudta alkalmazni azokat a rekatolizációs módszereket, amelyekkel az előző században még kudarcot vallott. S habár a katolikus előretörésnek még ekkor is jelentős akadályokkal kellett megbirkóznia, a XVII. század végére a királyi Magyarország számos vidékén sikerül helyreállítani a római egyház hegemóniáját.

A rekatolizáció sikeres kibontakozásában kiemelkedő szerepet játszott a református szülők gyermekeként nevelkedett Pázmány Péter. Apja Bihar vármegye alispánja, azaz a megye egyik legtekintélyesebb nemese volt. A család az István királyt a lázadó Koppány ellen támogató, német földről érkezett Hunt-Pázmány nemzetségből eredeztette magát. 

A kiváló képességeket örökölt gyermek a reformátusok nagy nev? váradi iskolájában kezdte meg tanulmányait. Tízéves volt, amikor édesanyját elvesztette, s apja katolikus asszonyt vett feleségül. 1583-ban kivették a váradi református iskolából, és a jezsuiták kolozsvári kollégiumába íratták be. Itt néhány hónap múlva áttért katolikus hitre, majd 1588-ban belépett a jezsuita rendbe. Ezt követően Krakkóban és Bécsben, majd Rómában nyert alapos képzést a jezsuita intézetekben. Négyéves római teológiai tanulmányai során különösen nagy hatással volt rá Roberto Bellarmin bíboros, a rend római kollégiumának igazgatója. Az ő 1586 és 1593 között kiadott nevezetes munkája (Viták a keresztény hit kétségbevont kérdéseiről a kor eretnekeivel) a protestánsok által bibliai alapon elfogadhatatlannak minősített katolikus hitelvek és hitgyakorlat védelmében felhozható érvanyag nagyszabású összefoglalása. Hamarosan Európa-szerte ez lett a katolikusok számára a hitviták során az egyik legsikeresebben használható fegyver, s mintául szolgált Pázmány főművének, a Kalauznak is. 

Forgách Ferenc későbbi esztergomi érsek oldalán Pázmány már 1600-ban bekapcsolódott a hazai rekatolizációs küzdelmekbe. Rendkívül eredményes tevékenysége nyomán 1616-ban elnyerte az esztergomi érseki széket. Megnövekedett lehetőségei birtokában igyekezett mennél inkább anyagilag is megerősíteni válságos helyzetben lévő egyházát. Kiemelt célnak tekintette a katolikus oktatás fejlesztését. Mint írta, érseki jövedelmének kétharmadát tanulókra és kollégiumokra fordítja. 1627-ben Bécsben létrehozta a később róla elnevezett papnevelő szemináriumot, a Pazmaneumot. 1635-ben pedig Nagyszombatban jezsuita egyetemet alapított, bölcsészeti és teológiai karral, amely a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem őse. 

Pázmány szervező munkája és személyes térítései mellett tollával érte el a legnagyobb eredményeit. Igyekezett megcáfolni a reformáció minden fontosabb tételét. A protestáns prédikátorok erőteljesen hangsúlyozták, hogy az áldás előfeltétele egyéni és országos szinten egyaránt az Isten beszédének való engedelmesség, míg az Igével való szembeszegülés csak átkot hoz, és az ország pusztulásának legfőbb okaként a katolicizmus által képviselt bálványimádást, a Mária-kultuszt és az egyéb, nem biblikus vallási tradíciókat jelölték meg. Ezt az álláspontot képviselte a bibliafordító Károli Gáspár 1563-ban megjelent Két könyv cím? művében. Szintén ezt a gondolatot fejtette ki Magyari István, a Nádasdyak udvari papja, 1602-ben kiadott Az országokban való sok romlásoknak okairól cím? munkájában. 

Pázmány már a következő évben megjelenttette erre írott válaszát Felelet címmel. Ebben merész fordulattal a protestáns hitet jelölte meg az országra szakadt török pusztítás és erkölcsi romlás legfőbb szellemi okaként. Mint írta: "Akinek szeme vagyon, eszébe veheti, hogy a mi nemzetségünkön az Istennek bosszúálló, haragos ostora vagyon... Hogy pedig nem Mi, hanem Ti légyetek nagyobb okai, az ti újonnan toldozott, foldozott, sok régen kárhoztatott Eretnekségekből öszve-tatarozott Vallásotokkal, mely (mint az vipera kígyó fiakról szokták mondani) megemészti azokat, az kik őket szülték és tartották, igen könny? megmutatnunk... Tagadhatatlan dolog, hogy miúta ti ez világra hozátok az új tudománt, miúta az ti tudomántoknak veszedelmes és ártalmas almáját megövék az emberek, azúta felnyittaték az emberek szeme minden gonoszságra és Istentelenségre." 

Történeti érvelésében Pázmány különös módon azt fejtegette, hogy az erkölcsi romlás csak a lutheranizmus terjedésével, II. Lajos korától kezdődött Magyarországon. (Mintha Mátyásnak és más királyoknak, illetve főpapoknak már jóval korábban nem lettek volna törvénytelen gyermekei, vagy mintha Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek nem egy olasz orvossal lett volna kénytelen kezeltetni szifiliszét – hogy csak néhány példát említsünk.)

1613-ban jelent meg Pázmány Péter főműve, az Isteni igazságra vezérlő kalauz. Ebben igyekezett megvédeni a katolikus vallás bibliai alapon támadott valamennyi főbb tételét, és cáfolni a protestánsok minden fontosabb állítását. A protestánsok az anyanyelv? bibliafordítások minél szélesebb körben történő olvasását szorgalmazták, és buzdították az embereket, hogy maguk is igyekezzenek értelmezni az olvasottakat. Ezzel szemben Pázmány kifejtette a katolikus álláspontot, mely szerint: "Mint az anya kiveszi a kést fia kezéből, hogy meg ne sértse magát, úgy az Ecclesia sem javalja hogy az ilyen fordításokat mód nélkül olvassa akárki. (…) azért nem szenvedjük, hogy akármely hosszú-üstök? és rövid esz? kofa, akármely taknyos orrú sóczé (azaz suhanc), akármely nyalka szer-szem katona, vagy kapta bűz? műves legény ítélő-mester legyen a szent Írás dolgában és a lelki-pásztorokat, sőt a közönséges Anyaszentegyházat iskolába vigye, lapoczkája alá fogja, tanításában megtorkolja, vagy egy kis gézen-gúz magyar írásocskája után szemesebbnek-okosabbnak ítélje magát az Anyaszentegyháznál. (…) Azt mondjuk neki, amit szent Basilius a Valens császár konyha-mesterének: konyha a te dolgod, mocskos füleidbe nem fér az isteni tudományok tisztasága." 

De Pázmány nemcsak az alsóbb néprétegeknek üzeni, hogy ráeszmélve alacsony társadalmi állásukra, hagyjanak fel az egyéni bibliaolvasással és értelmezéssel, hanem a magasabb társadalmi helyzet? rétegeket is óvja az efféle merészségtől: "Ha valamely úr, hivatalján kívül a hitet akarja barázdálni, azt mondjuk neki, amit szent Ambrus a császárnak: palota igazgatás, országoltalom a te dolgod, papokat illet a hit igazgatása."

Az érsek fellépett az anyanyelv? bibliafordítások, különösen a Károli-féle fordítás ellen. Mint írta: "Ezek az új fordítások semmi böcsülletet nem érdemlenek, sőt felette veszedelmesek." Károlit többek között azzal vádolta, hogy saját kénye-kedve szerint hozzáírt a Bibliához, illetve önkényesen megcsonkította azt. Pázmány számára azonban csak a Jeromos által készített latin nyelv? fordítás, a Vulgata volt a mérvadó bibliaszöveg, így észre sem vette, hogy az általa számon kért egyik szövegrész az eredeti görög szövegben nincs benne, hanem éppenséggel Jeromos önkényes betoldása volt a Vulgatában.

Nemcsak az anyanyelvi fordításokat bírálta igen élesen, hanem az Ószövetség héber nyelv? olvasásától is óva intett mindenkit: "Mert aki (csak egy) keveset ért is a sidó nyelvhez, ennek mivoltából eszébe veheti, hogy ha a tradicióbul végére nem megyünk, mint kell a sidó szókat olvasni, érteni és magyarázni, semmiféle nyelvben kevesebb bátorságunk nem lehet az olvasásban és értelemben, mint a sidóban. Majd eljutott a végkövetkeztetésig: "Nem is volna annál nagyobb balgatagság, mintha a hitetlen sidóktul akarnók a szent Írást tanulni, kikről ezelőtt meghallók, hogy ördög rabjai." Végül újabb bibliai példával zárta fejtegetéseit: "Hidgyünk tehát a sidóknak, ha úgy akarunk járni, mint akikről Christus mondja, hogy vakot követvén verembe esnek." (Mt 15,14) 

Elgondolkodtató, hogy miközben Jézus az evangéliumokban hangsúlyozta az ószövetségi törvény írott formájának Istentől ihletettségét, kiemelve még a legkisebb héber bet? és írásjel benne szereplésének fontosságát is, mondván: "Bizony mondom nektek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy ióta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik" (Mt 5,18), és "könnyebb pedig a mennynek és a földnek elmúlni, hogysem a törvényből egy pontocskának elesni" (Lk 16,17), azonközben Pázmány minden más nyelv? fordításnál megbízhatatlanabbnak minősítette az eredeti héber szöveget.

Pázmány erőteljesen hangsúlyozta a katolikus egyház államhatalmi szerepét. Az 1629-es nagyszombati zsinat határozataiban rögzíttette az esztergomi érsek politikai funkcióját és hatáskörét. Kimondták, hogy a prímás az ország főkancellárja, Esztergom vármegye örökös főispánja, az ország egyik legfőbb bírói testületének, a Királyi Táblának az ülnöke. A király után ő az első zászlósúr, és méltóságban csak utána következik a nádor. Ezt a Pázmány által rögzíttetett felfogást egészen a XX. század derekáig képviselték az esztergomi érsekek, közülük is talán leghangsúlyosabban Mindszenty József prímás 1945–1974 között.



Ellenreformáció és egyházfinanszírozás



Magyarországon István király korától kezdett meggyökerezni az a sajátos felfogás, amely szerint egy ország valamennyi lakosának, a nem katolikusoknak is, kötelessége eltartani a római katolikus klérust és intézményeiket. Már akkor törvényben tették kötelezővé a többségében még pogány lakosságnak, hogy ők építsék fel a katolikus templomokat, minden tíz falu egyet, és a klérus minden erkölcsi aggály nélkül bevonult az így szerzett ingatlanokba. 

A reformáció nagyarányú elterjedése után újból felvetődött a kérdés: kik tartsák el a római egyházat? A klérus válasza nem változott. Véleményük szerint ez az ország minden lakójának elemi kötelessége. Ahol csak módjukban állt, mindenütt igyekeztek is érvényt szerezni felfogásuknak, azokban az évtizedekben is, amikor az ország népének több mint 90 százaléka nem volt katolikus. A protestánsok azonban teljességgel elfogadhatatlannak tartották, hogy ők finanszírozzák azt a római egyházat, amelynek hitgyakorlatával messzemenően nem értenek egyet, s amely egyébként is az ő lelkiismereti és vallásszabadságuk felszámolását tűzte ki célul. 

1647-ben aztán főként I. Rákóczi György erdélyi fejedelem hathatós katonai támogatásának köszönhetően az országgyűlés a magyar történelemben először törvénybe iktatta, hogy ezentúl a protestánsok nem kötelezhetők a katolikus papság eltartására, akiknek a katolikus híveik által fizetett hozzájárulásból kell eltartaniuk magukat. A római egyház számára komoly megrázkódtatást hozott ez a törvény, mivel szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy a valóságban mennyire kevés híveik száma. Ekkor ismét az állam sietett segítségükre, s az uralkodó jelentős összeg? alapítványt hozott létre a jövedelem nélkül maradt katolikus papok anyagi támogatására. A pénzt azonban nem magánvagyonából biztosította, hanem állami bevételekből. Ezzel az ügy viszszajutott oda, ahonnan a törvény szerette volna kimozdítani, és ismét főleg nem katolikusok pénzéből finanszírozták a római egyházat. 

Az 1647-es törvényt a katolikus klérus annyira sérelmesnek találta, hogy alig több mint két évtized múlva katonai erővel vettetett véget érvényének. 1671-ben ugyanis I. Lipót egyszerűen eltörölte az addig törvények által biztosított szabad vallásgyakorlatot. Változó kimenetel? küzdelmek után 1691-ben az uralkodó megyénként mindössze néhány helységben, az úgynevezett artikuláris helyeken engedélyezte a protestánsok nyilvános vallásgyakorlatát. Minden más helységben legfeljebb csak szűk családi körben, vagy egyénileg gyakorolhatták hitüket. Ezeken a településeken a helybeli katolikus papnak kellett fizetniük a tizedet. Sőt ha igénybe akarták venni a távoli artikuláris helyen lévő protestáns lelkész egyházi szolgálatát – például házasságkötés, keresztelés stb. alkalmával –, az ezért járó díjat, az úgynevezett stólapénzt is a helybeli katolikus papnak kellett lefizetniük, mintha az végezte volna a szolgálatot. Ezt a rendszert erősítette meg és állandósította további ötven évre III. Károly 1731-ben kibocsátott rendeletével, miközben tovább folytatódott a katolikus egyház közpénzekből történő nagyarányú támogatása.



Erőszakos térítések és ingatlanfoglalások



Az ellenreformáció jegyében a XVII-XVIII. század folyamán országszerte nagy erőkkel igyekeztek a települések vallási képét katolikussá formálni. Falvak százaiban vették el a protestánsok egyházi ingatlanait, és a kényszerítő eszközök változatos alkalmazásával térítették át a lakosokat katolikus vallásra. 1608 és 1781 között a protestáns közösségektől több mint 1880 templomot vett el a katolikus egyház erőszakkal, amelyből több mint 1280 végleg katolikus kézen is maradt. E szám csak a templomokat tartalmazza, de ha a hozzájuk tartozó lelkészlakásokat, iskolákat, szántókat, réteket is beleszámoljuk, az így megszerzett összes ingatlan száma több ezerre tehető. 

Különösen nagy arányokat öltöttek a templomfoglalások 1671 után, a szabad vallásgyakorlat önkényes eltörlését követően. 1674-ben sor került a királyi országrész mintegy háromszáz protestáns lelkészének és tanítójának együttes perbefogására, a Szelepcsényi György esztergomi érsek elnökletével Pozsonyban ülésező rendkívüli törvényszéken. A konstruált per során először mindnyájukat halálra ítélték, hogy áttérésre vagy szolgálatuk feladására bírják őket. Végül a legállhatatosabbnak bizonyuló mintegy negyven lelkészt és tanítót lábon hajtották le az Adriai-tengerhez, ahol életfogytiglani gályarabságra adták el őket. Az élve maradottakat csak egy év múlva, 1676-ban tudta nagy összeg? váltságdíj ellenében kiszabadítani a holland Ruyter admirális. A papok és tanítók nélkül maradt protestáns gyülekezetek ingatlanai a katolikus egyház tulajdonába mentek át.

A török uralom felszámolása során, a felszabaduló királyi városok esetében – ahol a hódoltság idején jelentős protestáns gyülekezetek működtek – a török kiűzése teremtett alkalmat ingatlanaik megszerzésére és egyházközségeik felszámolására. Budán például a török alatt két református gyülekezet is működött. Várbeli templomukat már közvetlenül az 1686-os ostrom után szerzetesek kapták meg. Óbudai templomuk 1698-ban lett a római egyházé.

1703-ban a király kiváltságlevelet bocsátott ki az ország nemrég felszabadult fővárosa, Buda, illetve Pest számára. Ez kimondta, hogy ettől kezdve e két városnak csak katolikus polgárai lehetnek, városi ingatlannal, polgári jogokkal csak ők rendelkezhetnek. Hasonlóképpen csak katolikusokat tűrhetett meg lakosai között Székesfehérvár, Pécs és Kassa is.

A katolikus ingatlanszerzések lendületesen folytak a XVIII. században is. A Pest megyei Rádon például, ahol a környéken már korábban lezajlott erőszakos templomfoglalások következtében a vidék utolsó református temploma állt, 1728 áprilisában megjelent a váci prépost további tizenhárom pap kíséretében. Előbb az áttérni nem akaró falu presbitériumát a helyi földbirtokos embereivel végigbotoztatták, a lelkészt súlyosan bántalmazták, a falu lakóit kikergették a határba, majd a református templomot és lelkészlakást a katolikus egyház tulajdonába vették. A környékbeli Veresegyház, Szada, Mogyoród, Kosd, Alsónémedi és Üllő protestáns gyülekezetei már 1718-19 folyamán hasonló sorsra jutottak. Nemcsak templomaikat, ingatlanaikat vették el, hanem katolizálásuk elősegítése érdekében súlyos pénzbüntetés, megbotozás, pellengérre állítás terhe alatt megtiltották számukra, hogy protestáns istentiszteleten megjelenhessenek.

Gyöngyösön 1710 novemberében vették el a katolikus egyház számára a református templomot, paplakot, iskolát és minden egyéb hozzá tartozó ingatlant a gyülekezet készpénzvagyonával, az akkor jelentős összegnek számító hétezer forinttal együtt. Veszprémben 1717-ben foglaltatta el a veszprémi püspök a reformátusok által épített helybeli templomot.

Győrött 1749-ben vették el végleg az evangélikusoktól és a reformátusoktól templomaikat, lelkészlakásaikat, iskoláikat. Így lett az evangélikusok újvárosi templomából Szent József templom, parókiájukból a plébános lakása, és iskolaépületeik ezentúl már az újvárosi katolikusok elemi oktatását szolgálták.



Az ellenreformáció és a Mária-kultusz



Az ellenreformáció célul tűzte ki a katolikus vallás kizárólagos uralmának megteremtését, Magyarországnak Mária országává tételét. Ennek jegyében az uralkodó, I. Lipót már 1693. augusztus 15-én a bécsi Szent István templomban ünnepélyes keretek között fölajánlotta az országot Máriának, "Magyarország Nagyaszszonyának", és fogadalmat tett, hogy visszavezeti a népet a "Nagyasszony" tiszteletére. 

A Mária-kultusz központi jelentőséget kapott az ellenreformáció fegyvertárában, már csak azért is, mert a reformáció előretörésének időszakában egyértelműen kiderült, hogy a katolicizmus szinte csak a Mária-kegyhelyek környékén tudott számottevő mértékben megmaradni, mint például Csíksomlyó vagy Szeged vidékén. Nem csoda, ha az ellenreformáció előretörésével tucatszámra alapított újabb katolikus kegyhelyeket csaknem kivétel nélkül csodatevőnek mondott Mária-képek vagy szobrok köré szervezték. A Mária-kultuszt ezen túlmenően könyvek, egyházi énekek, imaszövegek, köztéri szobrok és külön erre a célra alapított vallásos egyesületek voltak hivatottak elmélyíteni. 

A Mária új országába nem illő csoportok jelenlétét pedig minden eszközzel igyekeztek felszámolni. Radonai Mátyás pécsi püspök például már nem sokkal a török kiűzése után a következő kemény hangú felszólítást küldte a siklósi reformátusoknak: "Heretikusokat (azaz eretnekeket), zsidókat, rablókat, kálvinistákat, istenkáromlókat nem akarok megtűrni püspökségemben. Aki maradni akar, annak katolikussá kell válnia."



Állam és egyház összefonódása



Kirakat egy belvárosi szuvenír-boltban. Megszűntek a világnézeti monopóliumok Fotó: Somorjai

A reformációt követő XVIII. századi katolikus restaurációnak fontos célkitűzése volt, hogy az irányító pozíciók mindenütt katolikus kézbe kerüljenek, az országostól a helyi szintig terjedően. Arra is gondot fordítottak, hogy mindez a törvényesség látszatának fenntartásával történjen. III. Károly 1731-ben kiadott rendelete, a fél évszázadon át érvényben maradt carolina resolutio ezért nem tartalmazott nyílt kirekesztést, csupán annyit írt elő, hogy az állami hivatalnokoknak le kell tenni az úgynevezett dekretális esküt. Ez azonban kifejezetten katolikus esküforma volt a Szent Szűzre és halott szentekre történő utalásokkal, amelynek elmondása bármely protestáns személy részéről egyet jelentett hitének megtagadásával. Az említett rendeletnek egyébként volt egy titkos záradéka, amely kifejezetten előírta, hogy a protestánsok egyetlen állami hivatalban sem kaphatnak állást.

Így az országos hivatalokban kizárólag katolikusok ültek, akiknek többségét jezsuita iskolákban formálták a rekatolizáció elkötelezett hívévé. Ezáltal e hivatalok – bár állami szervként léptek fel – mégis elsősorban a római egyház érdekeit tartották szem előtt. Különösen fontos szerepet játszott a Helytartótanács, az ország belső igazgatását irányító főhivatal. Ezen belül működött a Vallásügyi Bizottság, amely a nem katolikus felekezetek ügyeit szabályozta. Elnöke – jellemző módon – az esztergomi érsek, előadói a katolikus klérus különböző tagjai voltak. Nem csoda hát, hogy rendre a protestánsok ellen hozták az egyes döntéseket. Hasonló tendencia érvényesült a többi bizottság munkájában is, ezért Erdődy Gábor egri püspök jóleső érzéssel nevezte a Helytartótanácsot "a protestánsok pörölyének".

A római egyház vezetői a megyei irányításban is igyekeztek kiterjeszteni befolyásukat, főként a számos püspök által megszerzett örökös főispáni cím segítségével. Így például Veszprém vármegyében csaknem két évtizeden keresztül a megyegyűléseken mint főispán az a Padányi Bíró Márton elnökölt, aki veszprémi püspökként egyetlen vizitációs körútja alkalmával 46 protestáns templomot záratott be. Az érintettek sérelmeik orvoslására mint országos fórumhoz csak a Helytartótanácshoz fordulhattak, s a kör bezárult. 

A városi tanácsokba is minden eszközzel igyekeztek elősegíteni a katolikusok bevitelét és többségre juttatását. A felső-magyarországi bányavárosokban a király 1702-ben egyszerűen megtiltotta, hogy protestánsokat választhassanak bírónak. A mintegy 98 százalékban református Debrecenben pedig a városi nyomda meghagyásának fejében erőszakolta ki az uralkodó, hogy a 12 városi tanácsosból ezentúl 6 katolikus legyen.



Ellenreformáció és oktatás



Az ellenreformáció irányítói kezdettől fogva kulcsterületnek tekintették az oktatásügyet. Az oktatásban működők feladata az volt, hogy a kezük alá került fiatal diákok a középiskolákból kikerülve a saját helyükön a katolikus restauráció mennél eredményesebb előmozdítói legyenek.

A jezsuiták minden erejükkel újabb és újabb középiskolák megnyitásán fáradoztak. 1715-ben már 28 oktatási intézményük működött Magyarországon. Mellettük 1642-től jelentek meg a piaristák, akik 1765-ben már 21 gimnáziummal rendelkeztek. E szerzetesrend az ellenreformáció termékeként kifejezetten oktatási célokra jött létre 1621-ben Itáliában. 

Saját iskolarendszerük kiterjesztésével párhuzamosan a katolikus egyház a legváltozatosabb módszerekkel igyekezett szétzúzni és felszámolni az evangélikus és református iskolákat. A XVII. század brutális eszközeit – tanítók bebörtönzése, számos tanár gályarabságra küldése, iskolák bezárása, oktatási alapítványok elkobzása – a XVIII. században némiképp finomították. De még Mária Terézia uralkodása (1740–1780) idején is négy városban zárták be erőszakkal a protestánsok iskoláit, további nyolc városban pedig csak elemi iskolává lefokozva engedélyezték a nem katolikus oktatást. 



A sajtó megregulázása



Az ellenreformáció erőteljesen törekedett a sajtó – mint a korabeli tömegtájékoztatás legfőbb eszköze – fölötti ellenőrzés megszerzésére. Saját szerepük növelése mellett igyekeztek mennél inkább visszaszorítani a protestáns nyomdákat. Ezt olyan sikeresen végezték, hogy miután 1747-ben a híres lőcsei Bre-wer nyomda is megszűnt, a szűkebb Magyarországon – tehát Erdélyt leszámítva – csak a debreceni nyomda maradt protestáns kézen. A királynő 1774-es parancsa értelmében azonban ez is csak két katolikus felügyelő ellenőrzése mellett működhetett.

Uralkodói segítséggel jezsuita kézre került a cenzúra, s e cenzorok mindent elkövettek, hogy egyetlen általuk nemkívánatosnak ítélt kiadvány se kerüljön az olvasók kezébe. Hogy ténykedésük során milyen messzire mentek, azt jól mutatja például az 1718-ban kiadott Komáromi Csipkés György-féle protestáns bibliafordítás sorsa. A m? Hollandiában készült mintegy négyezer példányban, ahonnan az első szállítmány 2915 darabját Lengyel-országon át hozták a magyar határra. Bár a kiadás megrendelője, Debrecen városa előre bejelentette a könyvek érkezését, sőt az esetleges vám megfizetésére is kifejezte készségét, a hatóságok mint csempészárut, az egész szállítmányt elkobozták a határon. Egy debreceni tisztviselőnek csupán harmincegy példányt sikerült titokban kimentenie közülük. A bibliákat ezt követően cenzúrázás céljából (!) átadták a kassai jezsuitáknak. A Szent Jeromos-féle latin nyelv? Vulgata fordítást alapul vevő cenzorok mintegy 600 "vétket" találtak az eredeti szövegek alapján minden addiginál pontosabban készült fordításban. S bár e hosszú lista a későbbiek során egyetlenegy vétekre zsugorodott, a könyveket mégsem adták ki Debrecennek. Ehelyett – miként a korabeli jezsuita történetíró, Kaprinai István följegyezte – a Bibliákból mintegy kétszáz példányt a jezsuiták kassai kollégiumának udvarán égettek el, más "eretnek" könyvekkel együtt. A többi kötet az egri püspök pincéjében rohadt el. Debrecen csak a külföldön maradt több mint ezer példányt kapta meg évtizedekkel később, 1789-ben, II. József türelmi rendeletét követően. A felvilágosodás eszméi iránt is érdeklődő császár uralkodása alatt az ellenreformáció lendülete is alábbhagyott, és Magyarországon hosszú időre – a XX. század második feléig ható módon – rögzültek a felekezeti arányok.

(a szerző történész)

Olvasson tovább: