Kereső toggle

Az olimpiai játékok első ezer éve

Kenyeret és cirkuszt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Péneiosz és Alpheiosz folyó völgyében, szelíd lankák között fekszik
Olümpia. Zeusz szent körzete – merthogy városnak aligha nevezhető – 1170 éven
keresztül adott otthont a négyévente megrendezett olimpiai játékoknak. A
görög–római világ valamennyi sportolója igyekezett magának és szülővárosának
dicsőséget szerezni az itteni vadolajfa-koszorú elnyerésével. A játékok idejére
általános fegyverszünetet hirdettek ki, amelynek következtében az olimpia a béke
jelképévé vált. Az olimpiai játékok szellemisége azonban a klasszikus görög
világ hanyatlásával kezdett megváltozni: a stadionban lelkes amatőrök helyett
kitenyésztett profi sportolók küzdöttek, az erkölcsi megbecsülés helyett egyre
fontosabbá vált az anyagi haszon, s a játékokon való részvételből gátlástalan
politikusok igyekeztek maguknak erkölcsi tőkét kovácsolni.



Az olimpiai láng megérkezik Pápua Új-Guineára. Világméretűvé vált az eszme
    Foto: Reuters

A görögök nem képeztek egységes társadalmat, s nem volt egységes birodalmuk sem.
Kultúrájukkal hódították meg a Földközi-tenger térségét, amelyet mindenestül
áthatott az agón, vagyis a versengés, a küzdelem szelleme. Nevelési rendszerükben a
szellem művelése mellett a test ápolása is kiemelt szerepet kapott: így jött létre
a görög embereszmény, a kalokagathia ("jóság és szépség"), melynek célja az
erkölcsös, művelt és testileg is edzett férfi kinevelése volt. Csakis ennek
figyelembevételével érthetjük meg, hogyan maradhatott fenn szinte változatlan
formában csaknem 1200 évig az olimpiai játékok intézménye.



A versenyek



"Ünnepi játék sincs, ami méltóbb / Dalra, mint Olümpia" – énekelte az ókori
olimpiák koszorús költője, Pindarosz. Bár az első olimpiai játékot i. e. 776-ban
jegyezték fel – ez lett a görög időszámítás kezdőpontja –, a versenyek eredete
messze a görög őstörténet homályába vész. Annyi bizonyos csak, hogy az olimpiai
viadal sokat változott az első feljegyzések óta. Itt ismertetett formája a klasszikus
korban (i. e. V. század) szilárdult meg.

A modern olimpiák is rendelkeznek sajátos rituálékkal, mint például a fáklyás
futás Olümpiából, a nemzetek felvonulása, az eskütételek, a győztesek nemzeti
himnuszának eljátszása stb. Mivel az ókorban Olümpia Zeusz szent területe volt, a
játékok is vallásos jelleget öltöttek. Az ünnep első napján közös áldozatot
mutattak be Zeusz oltárán, ekkor osztották be a versenyzőket, és eskették meg a
bírákat. A második napon rendezték meg a 18–20 év közötti fiúk versenyeit. A
harmadik és negyedik napon zajlottak a nagy versenyek. A hosszútávfutás volt az első
szám, ami az olimpiai stadion hosszának valószínűleg huszonnégyszeres lefutását
jelentette (kb. 4600 méter). Utána következett a legősibb versenyszám, a
stadion-futás (192 méter); majd a kettős stadion-futás, amikor oda és vissza kellett
a távot megtenni (384 méter). A gyakorlatot nehezítette, hogy puha, süppedős homokban
és mezítláb kellett futni. A futószámok után jött a birkózás, majd az öklözés.
Ez utóbbi szó szerint "vérre ment", mivel a bokszolók disznőbőr szíjat tekertek
kezükre, amit ólomból vagy bronzból készült dudorokkal láttak el. Ókori anekdoták
szerint az egyik ökölvívónak kiverték a fogait, de az lenyelte azokat, hogy ellenfele
ne vegye észre; egy bokszolót pedig Akrokherszitésznek, vagyis "Kézfejes"-nek
hívtak, mert az volt a szokása, hogy ellenfelének elkapta ökölbe szorított
kézfejét, és azt megszorítva összetörte csontjait. A harmadik nap versenyeit a
pankration zárta le, amely az öklözés és a birkózás elegye volt, de ebben nem
viseltek kesztyűt. Erről a versenyszámról is akad anekdota: egyszer egy Arrakhión
nev? birkózót ellenfele megfojtott, miközben az kitörte amannak lábaujjait. A
fojtogató kínjában feladta a versenyt, mire a bírók győztesként hirdették ki
Arrakhión holttestét… A negyedik napot a lovasversenyek nyitották meg, majd azt
követte az öttusa (ez ugrásból, futásból, diszkosz- és gerelyvetésből, valamint
birkózásból állt). Az utolsó versenyszám, amely az ünnepeket zárta, a teljes
fegyverzetben végzett fegyveres futás volt. Az ötödik nap már csak ünnepléssel
telt: a győzteseket megjutalmazták, ünnepi lakomát adtak tiszteletükre.



A győztesek



Az ókori olimpiákon dicsőséget csak a győzelem hozott. A részvétel önmagában nem
volt erény, a vereség pedig lemoshatatlan szégyent jelentett. Ez magyarázza, hogy a
római időkben már azt imádkozták a résztvevők: "Vagy győzelmi babér, vagy
halál!" Rekordokat – legalábbis a szó mai értelmében – a görögök nem
tartottak nyilván. A győzteseket többnyire csak társaikhoz viszonyítva
állapították meg, vagy valami különlegességet jegyeztek fel róluk: birkózó,
"akit sohasem kényszerítettek térdre"; atléta, aki "ugyanazon a versenyen
győzött ökölvívásban és pankrationban" stb. Mikor mégis abszolút adatokat
közölnek, a számok sokszor egészen hihetetlennek tűnnek. Phaülosz 55 lábnyi
ugrásánál (16,94 méter) nyilván valamiféle hármas- vagy ötösugrásról lehetett
szó. Ugyanakkor Phaülosz diszkoszvető teljesítménye (95 láb = 29,26 méter) messze
elmarad a mai rekordoktól. A súlyemelők teljesítményét is kétkedve fogadják a mai
kutatók. Nem mintha Bübón 143 kg-os kőtömbje felemelhetelen súly lenne, de ugyancsak
bajos lehetett egy 33 x 68 x 69 cm-es tömböt megfogni. Az ókori versenyek abszolút
csúcstartója – győzelmei számát illetően – a thaszoszi Theaganész volt, aki 22
év alatt 1103 versenyt nyert meg. A "csak az első számít" szabály alól csak a
pentatlon (ötpróba) és a fogathajtás volt kivétel, az előbbinél a győzelemhez
elég volt három számban első helyezést elérni; az utóbbinál pedig nem a hajtó
vagy lovas, hanem az istállótulajdonos számított győztesnek!

Az olimpiai győzteseket szinte isteneknek kijáró ünneplésben részesítették.
Hazájukban különleges előjogokat élveztek és magas pénzjutalomban részesültek.
Bár a versenyzők nem hazájuk "színeiben", hanem egyénileg indultak, a
győzelemkor megnevezték, hogy mely város polgárai, így közvetve dicsőséget hoztak
városukra. Történtek is megvesztegetési kísérletek, hogy a győztes valamely más
állam polgáraként hirdesse ki magát. Szótadész, a 99. olimpia
hosszútávfutó-bajnoka krétainak vallotta magát, mint ahogy az is volt. A következő
versenyen azonban már epheszosziként mutatkozott be, mivel az ottaniak lefizették.
Ezért szülőföldje súlyos pénzbüntetésre ítélte.

A győztesek gyakran vállaltak politikai szerepet is: az éliszi Pantarkész például
nemcsak a fogathajtó versenyt nyerte meg, hanem sikerrel közvetített az élisziek és
akhaiaiak közötti háborúban, és elérte a hadifoglyok kölcsönös kicserélését. A
"sportdiplomácia" másik esete, amikor az i. sz. II. század végén egy olimpiai
pankration-bajnokot, egy bizonyos G. Pereliosz Alexandroszt választottak be
szülővárosának, Thüateirának Rómába induló követségébe, hogy segítsen a
szenátusnál egy kis támogatást kieszközölni az útkarbantartáshoz. Thüateira
városatyái nyilván abban reménykedtek, hogy a hírneves sportoló jelenléte hatni fog
a császárra, kiről köztudott volt, hogy híve a görög játékoknak.



A nézők



1896-ban Athénban az első modern olimpiai játékok számára tágas, új stadiont
építettek, amely csaknem háromszor belefért volna a ma legnagyobb futballstadion, a
riói Maracana 120 000 főt befogadó gigantikus épületébe. Modern korunk
stadionőrületének láttán hajlamosak lehetnénk arra gondolni, hogy ez a
görögöknél is így volt. Ezzel szemben i. e. 776-ot követően mintegy kétszáz éven
át Olümpia semmi említésre méltó berendezést nem biztosított sem a nézők, sem a
versenyzők számára. Még az V. században épült stadion "lelátója" is csupán
egy füves domb volt, amely körbevette a küzdőteret. A játékokat csakis férfiak
látogathatták, megtekintésük ingyenes volt. A legelső "szállodát" Leonidaion
néven az i. e. IV. században emelték, de a vízhálózatot és a csatornázást csak
ötszáz évvel később, a dúsgazdag athéni Héródész Attikosz építtette meg a
városban.

Az ókori írók a hőséget, a port és a zajt emelik ki leggyakrabban az olimpia
hetével kapcsolatban: "Nem tikkadsz-e el ott? Nem taszigálnak, szorongatnak? Nem
fürdesz-e rosszul? Nem ázol-e bőrig, valahányszor esik? Nem tipródsz-e a tömegben,
nem vesz-e körül ordítozás és más bosszúság? De hát úgy gondolom, hogy kibírod
és elviseled mindezt, ha a látnivalók emlékezetességével hozod egyensúlyba" –
írta a görög származású római filozófus-rabszolga, Epiktétosz. Az ókori
versenyek látogatóinak számát ma kb. 40 000-re becsülik, ami tekintetbe véve a
kezdetleges közülményeket, csakugyan szinte megoldhatatlan problémák elé
állíthatta a hatóságokat, akik korbácsokkal felszerelt "közegekkel" próbálták
a rendet fenntartani.

A tömeghangulat a versenyek lefolyására is hatással volt. Feljegyezték, hogy i. e.
212-ben a thébai Kleitomakhosz ökölvívóbajnok mérkőzött meg IV. Ptolemaiosz
egyiptomi király védencével, egy bizonyos Arisztonikosszal. A nézők eleinte az
egyiptomit támogatták, mert örültek, hogy valaki ki mert állni a szuperbajnokkal.
Részrehajlásukat megelégelve azonban Kleitomakhosz egyszer csak abbahagyta a
küzdelmet, és a tömeghez fordult: "Avagy nem tudjátok, hogy én Hellász
dicsőségéért küzdök, Arisztonikosz pedig Ptolemaiosz király dicsőségéért? Vajon
jobban szeretnétek-e, ha egy egyiptomi vinné el a győzelmi olajágat azzal, hogy megver
egy görögöt, mint hogy egy thébai és boiótiai legyen a világ
ökölvívóbajnoka?" Mondanunk sem kell, hogy a görög drukkerek tüstént észbe
kaptak, s Kleitomakhosz harsány biztatásuktól kísérve meg is nyerte a versenyt.



Olümpia és a politika



Mint azt a fenti történet is mutatja, a politika sokféle módon volt jelen az ókori
olimpiai játékokon. A sportversenyek idejére meghirdetett fegyvernyugvás (ekekheiria)
azt a pragmatikus célt szolgálta, hogy a nézők és sportolók háborítatlanul
tudjanak eljutni a szent városba. Az olimpiák jelentőségét mi sem mutatja jobban,
mint hogy i. e. 776-tól i. sz. 261-ig – a különböző időkben dúló háborúk és
súlyos politikai-gazdasági nehézségek ellenére – mindig megtartották! Ezzel
szemben a modern játékok rövid fennállásuk során is háromszor szenvedtek
halasztást: 1916-ban, 1940-ben és 1944-ben, a két világháború miatt.

A politika így is többször beleszólt az ókori olimpiák menetébe. Az árkádiaiak
és a pisaiak i. e. 364-ben, éppen a 104. olimpiai játékok közben támadták meg
Olümpia szent körzetét, az Altiszt. A kortárs történetíró Xenophón szerint a
Zeusz-templom tetejéről lövöldözték ellenfeleiket, de a versenyzők ügyet sem
vetettek rájuk, és tovább küzdöttek. Mikor az élisziek – akiknek örökös
kiváltsága volt a játékok megrendezése – visszaszerezték politikai
fennhatóságukat a város felett, ezt a játékot érvénytelennek nyilvánították. Egy
ízben még bojkottra is sor került, bár ennek nem politikai okai voltak, mint az
1980-as moszkvai olimpia idején. Az történt, hogy a szigorúságukról hírhedt
versenybírók, az éliszi hellanodikészek rajtakapták Kallipposz athéni öttusázót,
amint az a siker érdekében "megbundázta" társait. A bírók olyan hatalmas
összeg? pénzbüntetésre ítélték, amit Athén méltánytalannak érzett, és
bojkottálta a további versenyeket. Csak akkor voltak hajlandók fizetni, amikor a
delphoi jósda azzal fenyegette meg őket, hogy másként soha többé nem fordulhatnak
hozzájuk jóslatért.

A hellénizált világ minden részéről négyévente hatalmas tömegeket vonzó
játékok nagy lehetőséget jelentettek a népszerűségre törekvő politikusoknak.
Plutarkhosz jegyezte fel, hogy a spártaiak egy csodálatosan szép harci szekérrel
ajándékozták meg az athéni politikust, Themisztoklészt: "Mondják, hogy a
következő olimpiai játékon, mikor Themisztoklész a stadionba lépett, senki sem
törődött a versenyzőkkel, egész nap őt bámulták, tapsolták és csodálattal
mutogatták az idegeneknek. Themisztoklész megvallotta barátainak, hogy úgy érzi,
elnyerte Görögországért vállalt fáradalmainak méltó jutalmát." A gátlástalan
köpönyegforgató athéni politikus, Alkibiadész i. e. 416-ban fényes győzelmeket
aratott az olimpiai kocsiversenyen. A következő évben erre a rendkívüli győzelemre
hivatkozva vitte keresztül Szicília megtámadásának tervét, amely két évre rá
végzetesnek bizonyult Athén számára: "Athéniak! A vezéri tisztség nemcsak
mindenki másnál inkább megillet engem … hanem magam is meg vagyok győződve róla,
hogy méltó vagyok rá. Hiszen mikor olyan nagy pompával jelentem meg az olimpiai
versenyeken, a hellének igazi hatalmánál sokkal nagyobbnak látták hazánkat, holott
korábban azt hitték, hogy tönkretette a háború. Én ugyanis – amit előttem még
egyetlen magánember sem tett – hét fogatot indítottam a versenyen, s az első hely
mellett a másodikat és a negyediket is megszereztem…"

Miután II. Philipposz és fia, Alexandrosz (a későbbi Nagy Sándor) megszerezte a
hatalmat Görögország felett, négyévente Olimpiában nagy jelentőség? politikai
tanácskozásokat tartottak. Családi emlékművet (Philippeion) is emeltek a város szent
körzetében. Philipposz három egymást követő olimpián aratott győzelmet kocsi- és
lovasversenyeken. De Nagy Sándor, aki nemcsak kitűnő lovas, hanem remek futó is volt,
állítólag azt felelte, amikor felkérték, hogy vegyen részt az olimpiai
küzdelmekben: "Csak ha királyok lesznek az ellenfeleim." Az olimpiai játékokat
elsőként ő kapcsolta össze általános "békepolitikával". Diodórosz szicíliai
történész szerint: "Az olimpiai játékok idején Alexandrosz elrendelte, hogy
valamennyi száműzöttnek vissza kell térnie hazájába, kivéve azokat, akiket
szentségtörés vagy gyilkosság miatt száműztek. Kiválasztotta legöregebb makedón
katonáit, és elbocsájtotta őket a szolgálatból, összesen tízezret. Megtudta, hogy
sokan közülük eladósodtak, ezért egyetlen nap alatt kifizette tartozásaikat."

146-ban a rómaik elfoglalták a Peloponnészoszt, és hatalmuk alá vonták az olimpiai
játékokat. 85-ben a római tábornok, Sulla kifosztotta a szentélyt, hogy az ott
talált javakat a Mithridatész elleni háborúra fordíthassa. A 175. olimpiát (i. e.
80-ban) pedig egyszerűen áttelepítette Rómába.

A császárkorban az olimpiai játékokat is beleillesztették a "Kenyeret és
cirkuszt" propagandájába. 67-ben Nero parancsára megváltoztatták a játékok
menetét, olyan sajátos számok bevonásával, mint a tíz ló vontatta kocsik versenye,
valamint a dal- és tragédiaverseny. Nero ezenkívül más számokban is indult – nem
meglepő módon valamennyiben ő győzött, beleértve a "különleges"
versenyszámokat is. A különféle helyi jelentőségű, pénzdíjas versenyek száma a
római korban ezer fölé emelkedett. Voltak ugyan nagy jelentőség? állami játékok
is, ám ezek tekintélyben sohasem tudtak a jó öreg olimpiai küzdelmek fölé nőni. A
görögbarát Hadrianus császár 131-ben elhatározta, hogy Athén központtal egy
pánhellén szövetséget hoz létre, és itt alapítja újra az olimpiai játékokat,
mert Élisz elmaradottsága és megközelíthetetlensége már nem felelt meg a modern kor
követelményeinek. Vakmerő kísérletét maguk a sportolók buktatták meg: nem voltak
hajlandóak részt venni a császár által szervezett összgörög játékokon.



A játék vége



Az utolsó szabályos olimpiai játékokat 261-ben rendezték. Innentől kezdve csak
csurran-cseppen az információ a játékok sorsát illetően. A katolikus uralkodó, I.
Theodosius 393-ban úgy rendelkezett, hogy valamennyi pogány templomot be kell zárni,
ezt követően Olümpiában szinte azonnal keresztény templommá alakították át az
egyik pogány szentélyt. Az pedig aligha elképzelhető, hogy engedélyezték volna egy
pogány rituálékkal teletűzdelt sportverseny megrendezését, különösen abban a
városban, amely a barbárok támadása következtében amúgy is félig romokban hevert.

Az ókori olimpiák tehát aligha hasonlítottak "az amatőr sportolók megszentelt
ünnepeihez" – amilyennek sokan képzelik őket. Annak ellenére, hogy a vallásos
máz mindvégig rajta marad a versenyeken, sokkal inkább hasonlítottak a modern olimpiai
játékokra: a politikai, nemzetieskedő és gazdasági elem is fontos szerepet játszott
bennük. 1875 és 1881 között német régészek tárták fel az ókori Olümpia romjait,
Ernst Curtius vezetésével. Pierre de Coubertin báró írta ekkoriban: "Németország
feltárta Olümpia maradványait; miért ne kelthetné életre Franciaország annak régi
dicsőségét?" A modern olimpia atyja azzal a céllal hívta életre az olimpiai
eszmét, hogy az a történelmi folyamatosság, a nemzetköziség, a politikai
semlegesség és a szabályszerűség mellett a világbéke fontos eszköze lesz.
Célkitűzései mind a mai napig nem valósulhattak meg. A négyévente más-más
országban megrendezett játékok legtöbbször a rendező ország "dicsőségét"
szolgálták, ami különösen komoly erkölcsi problémákat vetett fel az 1936-os, náci
Németországban rendezett olimpiai játékokon. Mint ismertes, a XX. müncheni olimpián,
1972. szeptember 5-én a kora hajnali órákban palesztin terroristák vérfürdőt
rendeztek az izraeli sportolók között. Azóta nem csak a pax Olympicában vesztette el
hitét a békevágyó emberiség. Az olimpia mára globalizálódó világunk egyik
legnagyobb gazdasági-politikai cirkuszává lépett elő. A legutóbbi Atlantai Olimpiai
Játékok (1996) szervezői szerint 197 ország 10 700 versenyzője vett részt a
küzdelmekben, és kb. kétmillió ember kerekedett fel világszerte, hogy szemtanúja
lehessen a látványosságoknak. Azoknak száma, akik a televízión keresztül nézték
az olimpiai eseményeket, elérte a 3,5 milliárdot.

(A szerző történész)

folytatjuk: a 2. részben az antik és modern gladiátori játékokkal
foglalkozunk.:


Halálos játékok

Olvasson tovább: