Kereső toggle

Mit várhat el a polgári állam

Az eskü

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Ószövetség nagyon szigorúan vette az esküt. A hamis esküt a Törvény egyik
legsúlyosabb megsértésének tekintették. Ezt folytatták a keresztény századok. Az
egyház halálos bűnnek minősítette, a világi hatalom keményen büntette – az esküszegést
és a hamis esküt. Az Isten nevével történő nyilatkozatot vagy kötelezettségvállalást
a keresztény állam bizonyos helyzetekben és vonatkozásokban megkövetelte, egy részük
ma is megköveteli polgáraitól.

Számomra érthetetlen okból senki sem hívja fel az emberek figyelmét arra, hogy az
Evangélium mást tanít az esküről, mint az Ószövetség. Jézus azt mondta: "Hallottátok
ezt a régieknek szóló parancsot is: »Ne esküdj hamisan, hanem tartsd meg az Úrnak
tett esküdet.« Én pedig azt mondom nektek: egyáltalán ne esküdjetek sem az égre,
mert az az Isten trónja, sem a földre, mert az a lába zsámolya, sem Jeruzsálemre,
mert az a nagy király városa. Még saját fejedre se esküdjél, mert egyetlen hajszáladat
sem tudod fehérré vagy feketévé tenni." (Máté 5,33–36.) Nézetem szerint világos
beszéd: Jézus megtiltotta az esküt. Meglepne, ha szavait másképp is lehetne értelmezni.

A katona arra esküszik föl, hogy teljesíti a parancsot – parancsra lő, ha arra kerül
sor. A katonai és néhány egyéb esküfajta sajátsága, hogy nem önkéntes, kényszerítik
rá az egyént, vagy rákényszerül. Gondoljunk csak arra, hogy 1944 őszén a Horthyra
esküdött honvédeket arra kényszerítették, hogy Szálasinak esküdjenek föl. Ilyen
esetekre az iszlámnak van rugalmas tanítása: a kikényszerített eskü semmire nem kötelez.
Ezt azonban keresztény ember nyugodt lelkiismerettel nem fogadhatja el.

Az eskütétel lelkiismereti kényszerhelyzetétől a modern polgári állam szabadította
meg a nyugati embert. Bevezette a nem vallási esküt, egyedüli vagy alternatív lehetőségként.
Így a személy nem az Istennel kerül konfliktusba nehéz helyzetekben, legföljebb a saját
önbecsülésével kell elszámolnia. Ezzel a polgári demokrácia az evangéliumi útmutatást
követi: "Így beszéljetek inkább: Az igen – igen, a nem – nem. Ami ezen fölül
van, a gonosztól való."

1990 óta a közfunkcionáriusok egy része hivatali esküjéhez hozzáteszi: "Isten
engem úgy segéljen." Jó részük figyelemfölkeltő módon. (A jelenlegi szabályok
szerint lehet – elvileg – ezzel is, enélkül is hivatali esküt tenni.) A kezdeti időben
hallottunk egy miniszteriális főnökről, aki a beosztottait kötelezte, hogy az Isten
nevére esküdjenek. Az erődemonstráció egy fajtáját vélhetjük benne, feltehetőleg
az volt a cél, hogy a főnök óhajainak meg nem felelő ember ne jusson hivatalhoz.
(Vagy tagadja meg gondolkodását, lelkiismeretét.) Döntésében nem érezzük a hit
jelenlétét, iránymutatását. Lelkiismereti kényszert sokkal inkább – a Nyugat
elvei szerint kétségtelenül az (még ha ő maga nem gondolt is rá), a mai európai
civilizáció rendjével összeegyeztethetetlen. Azt is feltételezhetjük, hogy az idézett
úrnak hézagosak lehettek a bibliai ismeretei.

A jelenlegi miniszterelnök is vallási záradékkal mondta el hivatali esküjét az Országgyűlés
előtt; a televízió és a rádió jelenléte miatt hallhatta az egész ország. Ebből
azonban nem lehet arra következtetni, hogy evangéliumi hit? és tudatú emberek kerültek
az ország élére. A fiatal kormánytagok vagy legalább egy részük nevelkedése, családi
háttere, korábbi szereplése inkább demonstratív megnyilatkozásra enged következtetni.
Egyértelm? kijelentést ebben az ügyben nem hallottunk, nem olvastunk tőlük.

Van az eskü kérdésében egy személyes jellegű, de igen köztanulságú tapasztalatom.
Mondhatni, jubilál: éppen most ötven éve szereztem. Tanári tevékenységemet
ideiglenes megbízással kezdtem, és 1949-ben kaptam meg a kinevezést. (A miniszter írta
alá, saját töltőtollával…) Ekkor kellett hivatali esküt tennem. Akkor is az a szabály
volt érvényben, hogy választhattam vallásos és profán eskü között. A világi
formula mellett döntöttem. Nem vallástalanság miatt, ellenkezőleg: mint keresztény hívő,
úgy értelmeztem a Megváltó szavait, hogy követőit Ő eltiltotta (vagy legalábbis
eltanácsolta) az eskütől. De volt más okom is. Nem akartam az Istent tanúul hívni
egy fogadalomhoz, amelyről tudtam, hogy meg kell majd szegnem – éppen lelkiismereti
okokból. Ki tudott annak az államnak feltétel nélkül engedelmeskedni – még egy jó
érzés? marxista sem, márpedig az eskü az engedelmességet is tartalmazta.

Elhatározásomat közöltem a megbízott igazgatóval. Nem lehet, felelte, mert előre
elkészítette a jegyzőkönyvet. Intézkedése nem vallott nagy tudásra és
emberismeretre, de a körülmények érthetővé tették. Ő még az Istenre esküdött,
amikor kinevezték, és azt is tudta, hogy én tizenkét éven át egyházi iskolában
nevelkedtem. Hát gondolhatta volna, hogy laikus esküt akarok tenni?

Szóval, próbáltam kitörni a lelkiismereti csapdából, de hiába. Egy semmilyen hit?
vezető előtt szolgálatot és engedelmességet kellett esküdnöm az ateista államnak.
Tudom, hogy nem az én bűnöm, de az ízlésemet sértette.

Tudomásom szerint a történelminek nevezett egyházak nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel,
legalábbis hazai kiadványban nem találtam még nyomát. Az úgynevezett kisegyházakban
valószínűleg szóba került. Ebben a tekintetben, amennyire meg lehet ítélni, nem a
krédójuk határozza meg az egyházak álláspontját, hanem az, hogy tapadnak-e az államhoz.
Az evangéliumok szavaiból kiindulva az esküt, főleg világi összefüggésben, az
istenhittel való profán visszaélésként lehet vélelmezni. Feltehető, hogy az eskü
evangéliumi tilalmának meghirdetése sok hívőben visszatetszést keltene, némely országban
alkotmányos gondokat okozhatna. (Az amerikai elnök beiktatásakor a Bibliára tett kézzel
mondja el az esküt, az alkotmánynak megfelelően.)

A mai Európa elvei szerint mindenkinek joga van a világi esküre, mert az állami vagy más
hatalom nem avatkozhat az egyén lelkiismereti ügyeibe. Ez felel meg – elméletileg és
logikusan – a magyar törvényeknek is, amelyek szerint az állampolgár nem kötelezhető
hitének, világnézetének sem a megvallására, sem a megtagadására. Az elmondottak
szerint a profán eskü nem jelent vallástalanságot. Ha tehát valamilyen főnök vagy
hatóság az Istenre tett esküt követeli, nemcsak a nem hívők jogát sérti meg, hanem
esetleg hívőkét is, mert a saját vallásértelmezését próbálja rájuk erőltetni.

Ötven évvel ezelőtt elvileg dönthettem, gyakorlatilag nem. Kívánom, hogy a jövőben
senki ne kényszerüljön az én akkori tépelődésemre. Nem is kerülhet sor ilyesmire,
ha az állam és az egyház(ak) szétválasztásának alkotmányos előírását komolyan
veszik.

(A szerző nyugalmazott nyelvészprofesszor)

Olvasson tovább: