Kereső toggle

Antijudaizmus és antiszemitizmus a korai egyházban

A gyökér és az ágak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A "pogányok apostola" a zsidóságot olyan "szelíd olajfának" nevezte,
melynek néhány ága a hitetlenség miatt ugyan átmenetileg kitöretett, de csak azért,
hogy helyet adjon a beoltott vadolajfaágaknak, azaz a pogányokból lett keresztényeknek.
Pál ez utóbbiakat komolyan figyelmeztette: a "beoltás" ténye nem jelent okot arra,
hogy a pogányokból lett hívők megvessék a "kitört ágak"-at, a zsidókat: "Mert
ha te a természetes vadolajfából kivágattál, és természetellenes módon beoltattál
a szelíd olajfába, mennyivel inkább beoltathatnak ezek a (letört) természetes ágak
az ő saját olajfájukba".

Pusztulás és szétszóratás



A jeruzsálemi Szentély pusztulása valóságos "teológiai földrengések" sorozatát
indította el a Római Birodalomban élő zsidó és keresztény egyházakban. A keresztények
számára Jézus előre jelezte a bekövetkező eseményeket: "Mert jőnek reád napok,
mikor a te ellenségeid te körülötted palánkot építenek és körülvesznek téged,
és mindenfelől megszorítanak téged, és a földre tipornak téged, és a te fiaidat
tebenned, és nem hagynak tebenned követ kövön, mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak
idejét." Jeruzsálem és a Szentély pusztulása azonban a zsidó írásmagyarázók előtt
sem volt rejtve, minthogy ők is jól ismerték a próféciákat. Figyelemre méltó módon
éppen Jézus halála idején történt az alábbi eset, amelyről a Talmud tudósít: "Negyven
évvel azelőtt, hogy a Templomot lerombolták, kialudt a nyugati lámpa, a karmazsinvörös
gyapjúszalag piros maradt, és a sorsvetés bal felé jött ki. Este bezárták a Templom
kapuját, s mikor reggel felkeltek, nyitva találták. Akkor Johanan ben Zakkáj rabbi ezt
mondta: »Templom! Miért rémítesz meg minket? Tudjuk, hogy a végén le fognak téged
rombolni, amint írva van: Libanon, tárd ki ajtóidat, és tűz emészti meg cédrusaidat!«"
Johanan ben Zakkáj Zakariás könyvének egy próféciájára utalt, amelyben a Libanon
átvitt értelemben a Szentélyt jelentette, minthogy annak falait aranyozott cédrusdeszkák
borították.

A szent helyek pusztulása (hurbán) tehát mind a zsidó írástudók, mind a keresztények
számára a próféciák beteljesedésének számított, amely radikálisan átformálta a
két vallás saját népéhez, szülőföldjéhez, a Római Birodalomhoz és a Bibliához
fűződő viszonyát. A zsidók válasza a hurbánra a rabbinikus judaizmus lett, amely
Jeruzsálem helyett Javnét, a Szentély helyett a zsinagógát, az áldozat helyett a tanítást
helyezte középpontjába. A rabbik a Templom pusztulásáért és a zsidók szétszóratásáért
elsősorban a Törvény fanatikus "rajongóit", a zélótákat, illetve a keresztényeket
tették felelőssé. A tudós rabbik emellett – teljes joggal – hangsúlyozták azt
is, hogy az Örökkévaló nem szűnt meg népét szeretni, s a szétszóratás és a
Templom pusztulása csak időleges: "Izrael az olajfához hasonlóan sohasem veszti el zöldellő
leveleit".

Az egyetemes zsidóság e katasztrófájának okát az egyház éppen ellentétes módon látta.
A Templom lerombolását Isten büntetéseként magyarázták, amiért a zsidók nem
ismerték fel "meglátogatásuk idejét", s vallási vezetőik halálra adták Isten
Fiát, a názáreti Jézust, Izrael Messiását. "Úgy kellett történnie, hogy az a város,
ahol Jézus kiszenvedett, a földdel váljék egyenlővé, a zsidók üldözöttekké
legyenek, s az Isten immár más népre ruházza bizalmát" – írta Órigenész,
akinek véleménye a kor általános keresztény felfogását tükrözi.

A Szentély így mindkét vallás számára puszta szimbólummá vált. A "Misna atyja"-ként
is emlegetett Rabbi Jehúda híres mondása az új korszak mottója lehetne: "Nem kell
az iskolában megszakítani a tanítást csupán azért, hogy újjáépítsük a
Templomot." A keresztények szerint a Szentföld jogos örökösei a pogányok.
Jusztinosz ezt Noé Jáfetnek adott áldásával "bizonyítja": "Terjessze ki Isten
Jáfetet és lakozzék Sémnek sátraiban!" Vagyis Jáfet fiai: a rómaiak és más európai
népek jogosan vették birtokukba "Sém sátrait", a zsidók országát. A keresztény
teológusok szerint Jeruzsálem és a Templom szellemi jelentőségét az Izrael helyére
lépő egyház viszi tovább. Jelképes értelmű, hogy miután Hadrianus 135-ben leverte
a Bar Kochba-felkelést, s a zsidókat még Jeruzsálem környékéről is kitiltotta, a várost
pedig saját nevéről átkeresztelte Aelia Capitolinának, a világtörténelem legrégibb
zsidó-keresztény közösségének irányítását Márk, egy pogány származású püspök
vette kezébe.



"Diaszpórazsidók" kontra "diaszpóraegyház"



A diaszpóra-lét, amit a zsidóság az asszír és babilóni fogságtól kezdődően büntetésként
élt meg, az egyház számára küldetést jelentett. Ezt már Jézus szolgálata is több
ponton előre jelezte; de a Cornelius római százados házában történtek után még az
"ortodox" felfogású Simon Péter számára sem volt kétséges, hogy Isten "a pogányokra
is kitöltötte az Ő Szellemét". Kétségbevonhatatlan tény, hogy a II. század közepétől
már a pogányságból származó hívek képviselik a többséget az egyházban, mint azt
Jusztinosz is kiemeli a zsidó Trüphónnal folytatott (fiktív) hitvitájában: "Mert a
pogányok közül többen lettek keresztények, sőt még igazibb keresztények, mint a
zsidók vagy a szamaritánok közül." Ezek az "igazibbnak" nevezett pogány hátter?
keresztények azonban jelentősen hozzájárultak a szelíd olajfa "ágai" és "gyökerei"
viszonyának megváltozásához.

A pogányok felé misszionáló ősegyház teológiájának bizonyos részét kétségkívül
"antijudaistának" tekinthetjük akkor, ha azon csakis és kizárólag a rabbinikus
judaizmus tanrendszerének kritikáját, egyes esetekben elutasítását értjük. Az
apostolok tanításai azonban sohasem irányultak a zsidóság mint etnikum ellen, hiszen
ehhez a zsidókeresztényeknek önmagukkal kellett volna meghasonlaniuk! A pogány többség?
egyházba azonban – egyéb tévtanítások és hamis kultuszok mellett – beszivárgott
az antiszemitizmus is, amelyről három fontos dolgot le kell szögeznünk: (1) pogány gyöker?;
(2) a zsidóság mint etnikum ellen irányuló hamis előítéleteken alapszik; (3) az újszövetségi
kinyilatkoztatás teológiai alapelveinek és hitgyakorlatának egyaránt ellentmond. A
II. század közepétől kezdve e két alapvetően ellentétes eredet? és indíttatású
szellemi áramlat: az antijudaizmus és antiszemitizmus szinte észrevétlenül egybemosódik.
Az egyház pogány értelmisége a teologizáló antijudaizmus csomagolásában hamisítatlan
pogány antiszemitizmust közvetít a hívek számára.

Pogány vádak a zsidók és keresztények ellen



Ha egymás mellé tennénk azoknak a vádaknak listáját, amelyekkel az első két évszázadban
a pogányok illették a zsidókat és a keresztényeket, a két felsorolás között alig
találnánk különbséget. "Szokásaikat, bármiképpen honosodtak is meg, a régiség
védi: egyéb fonák és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre. Egymáshoz
megátalkodottan hűségesek és készségesen könyörületesek, viszont mindenki mást
ellenségesen gyűlölnek. Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és
ez a kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az idegen nőkkel való érintkezéstől távol
tartja magát; egymás közt semmi sem tilalmas. (…) Semmit oly hamar magukba nem szívnak,
mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik
semmibevételét. Csak egyetlen istenséget ismernek el elméjükben, s nincsenek is
szobrok városaikban, nemhogy templomaikban; nem hízelegnek királyaiknak, nem tisztelik
a Caesarokat" – írta a zsidókról a császárkor legjelentősebb történetírója,
Cornelius Tacitus a II. század első felében. Tacitus azonban a keresztényekről sem
volt jobb véleménnyel: "vészes babonaságként" és "szégyenletes mételyként"
emlegette őket. A pogány filozófusból kereszténnyé lett Athénagorász körülbelül
egy emberöltővel Tacitus után védekezik a pogányok keresztényellenes vádjaival
szemben, melyeket három csoportba sorol: istentelenség; "thüesztészi lakomák",
vagyis kannibalizmus; "oidipuszi szexuális élet", azaz vérfertőzés. Újabb fél
évszázaddal később a karthágói Tertullianus a keresztényekre szórt pogány rágalmak
között említi a gyermekgyilkosságok, vérfertőzés, orgiák és a szamárfej-imádás
vádját: "Híresztelik rólunk, hogy elvetemült gonosztevők vagyunk, gyermekgyilkossággal
járó titokzatos szertartások s a belőlük származó lakomák okán. Sőt, mondják,
az eszem-iszomra vérfertőzés következik, amelyre a világító mécseseket fölforgató
kutyák, mint a sötétség és az aljas élvezetek kerítői adnak ocsmány módon
alkalmas jelet". A "szamárfej-imádás" vádja pedig egyértelműen mutatja, hogy a
rómaiak a rég bevett antiszemita vádakat húzták rá a keresztényekre (ez a vád
ugyanis már régebb óta forgalomban volt a zsidók vallási életével kapcsolatban).

A római társadalmat mélyen átható antiszemita előítéletek tehát egyformán sújtották
a zsidókat és a keresztényeket. Ez azonban csak tovább mélyítette a közöttük meglévő
távolságot. A zsidók mindent megtettek azért, hogy kinyilvánítsák a kereszténységtől
való elhatárolódásukat – a keresztények pedig ugyanerre törekedtek az ellenkező
oldalról.

Egymásra szórt átkok



"Olyan a keresztények és a zsidók nemzetsége, mint a denevérek fürtje, vagy mint a
bolyból előjövő hangyák, vagy mint a mocsár körül gyűlésező békák, vagy mint
a vizenyős sarokban nyüzsgő giliszták, amelyek egymással arról vitatkoznak, hogy
melyikük a bűnösebb" – írja Kelszosz, a kereszténység korai pogány kritikusa a
II. század közepén, s el kell ismernünk, hogy e vádban van némi igazság.

Az I. század utolsó negyedében Smuél ha-Katan rabbi megírja a zsidó eretnekekkel,
vagyis a minimmel kapcsolatos átkot, amelyet a Szanhedrin azonmód a naponta elmondandó
"Tizennyolc áldás" (Smóne eszré) közé iktat. A minim szó, amely később
mindenfajta eretneket jelentett, ekkor még a nocrimmal, vagyis a "názáretiekkel"
volt összekapcsolva, amit az imának a kairói genizában talált egyik korai példánya
is igazolt. A rabbik szerint a minimmel nem szabad semmiféle kapcsolatot fenntartani; a kígyó
marása kisebb szerencsétlenség, mint a Jesua ben Panterára (ez Jézus elferdített
talmudi neve) hivatkozó orvos közelsége; a Tórának azt a példányát, amit egy pogány
másolt le, ki kell vonni a forgalomból, a minim által készített másolatot azonban el
kell égetni; a hús, amelyet bálványimádó érintett meg, még megehető, de ha egy
min tette ugyanezt, már nem szabad elfogyasztani – és sorolhatnánk. (Az igazság kedvéért
azt is meg kell említenünk, hogy a több mint 15 ezer oldalas talmudi irodalomban mindössze
körülbelül 40 oldal foglalkozik a minimmel kapcsolatos kérdésekkel, és ezekből sem
mindegyik vonatkozik a keresztényekre.)

A keresztények elítélése és befeketítése szisztematikusan folyt a diaszpórai zsidóság
körében is. Jusztinosz szerint a palesztinai pátriárka valamennyi közösséghez követeket
küldött, akik hamis színben tüntették fel a keresztényeket: "Kiválasztottatok
bizonyos férfiakat, akikre feltettétek kezeteket és kiküldtétek őket az egész földkerekségre,
annak kihirdetésére, hogy egy bizonyos galileai Jézustól, aki csaló volt, istentelen
és törvénytelen eretnekség támadt, akit ti keresztre feszítettetek, tanítványai
ellopták a sírból éjszaka, miután a keresztről levették, az emberek megtévesztésére
pedig azt hirdetik, hogy feltámadt a holtak közül és felment a mennybe." A rendelkezésre
álló források szerint zsidók a római hatóságok keresztényüldözéseiben is több
helyütt részt vettek. Mindenekelőtt Palesztinában, ahol a 135-ös felkelés során
maga Bar Kochba végeztette ki azokat a Krisztushívőket, akik nem hittek a népvezér
Messiás-voltában. "A velünk való rossz bánásmód okai ti vagytok" – summázza
véleményét Jusztinosz a II. század közepén írt dialógusában.

Mindeközben a keresztények sem maradtak tétlenek, bár jóval korlátozottabb lehetőségekkel
rendelkeztek, mint az "engedélyezett vallásként" (religio licita) működő zsidók.
A fő feladat az írástudókra hárult: egyrészt meg kellett győzniük a pogányokat
arról, hogy a keresztények nem zsidók, tehát nem illethetik őket antiszemita vádakkal;
másrészt vallásuk üldözése jogtalan, mivel a kereszténység semmi olyat nem képvisel,
amely akár az államot, akár az általános erkölcsi rendet felborítaná. Tertullianus
a III. század elején leszögezi, hogy a keresztények szemében Isten után a második
hely a császárokat illeti, akinek boldogulásáért Istenhez könyörögnek: "Hosszú
életet kérünk nekik, zavartalan uralkodást, biztonságos házat, vitéz hadsereget, hűséges
szenátust, becsületes népet, nyugodt földkerekséget, s amit csak óhajt még ember és
császár."

A keresztény "értelmiségnek" másfelől a zsidó vallási vezetőket is meg kellett
volna győznie arról, hogy a kereszténység "az igazi zsidóság", az egyház pedig
a "valódi Izrael". E két törekvés azonban napnál világosabb ellentmondást rejt
magában, hiszen a kereszténység nem határolódhat el a zsidóságtól és nem
hirdetheti egyszersmind azt, hogy ő a "valódi Izrael". Az "ellenségem ellensége
a barátom" alapelvben bízva a keresztény szerzők nem győzik hangsúlyozni, hogy a rómaiak
által gyűlölt zsidók őket, keresztényeket üldözik a legjobban. Vespasianus, Titus,
később Hadrianus kíméletlen palesztinai irtóhadjáratait megértő helyesléssel köszöntik,
s noha a kegyetlenkedések egyeseket elborzasztanak, a genocídiumot jogosnak és teológiailag
igazolhatónak tartják.

A keresztény egyházvezetők a rabbinikus judaizmust a súlyos eretnekségek kategóriájába
sorolták, s ez a III. századtól kezdve új irodalmi m?fajt szült: a "zsidók ellen"
(adversus Judaeos) szóló traktátusok egész hada született ekkor. A keresztényeknek
ugyanúgy megtiltották a zsidókkal való barátkozást, a zsinagógák látogatását,
mint azt a zsidók tették velük szemben. A zsidók antikrisztianizmusa és a keresztények
antijudaizmusa között azonban létezett egy nagyon nagy különbség. Ha hihetünk a
Jusztinosz dialógusában szereplő Trüphónnak, a zsidók semmit sem hittek el azokból
a rágalmakból, amelyeket a pogányok széltében-hosszában a keresztényekről
terjesztettek: "Ezen csodálkozunk mi is, mert amit annyian terjesztenek, az nem érdemel
hitelt, hiszen az emberi természettől idegen." Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy
ugyanebben a dialógusban Jusztinosz a következőket vágja vitapartnere fejéhez: "keményszívű,
esztelen, vak és sántikáló nép; gonoszok; mindig bálványimádók és az igazak
gyilkosai". De az alábbi mondatok még árulkodóbbak: "Akik mindmáig megmaradtatok
gonoszságaitokban; négy-öt asszonyt is megengedtek mindegyikőtöknek, és ha
valamelyikőtök meglát egy formásabbat és megkívánja, elmondja Jákob Izrael meg a többi
pátriárka történetét azt állítva, hogy semmi bűnt nem követ el az, aki hasonlóképpen
cselekszik. Nyomorultak és éretlenek vagytok ebből a szempontból is". Mi ez, ha nem
a pogány antiszemitizmus egyik sztereotíp vádjának, a "bujálkodásnak" átvétele
és alkalmazása az egész zsidó nép dehonesztálására?

Üldözöttekből üldözők



A pogányok és zsidók által egyformán megvetett és üldözött kereszténység a III.
század

végére hatalmas vagyonnal rendelkező, jelentős társadalmi–politikai befolyással bíró
intézménnyé vált, amely a római államvezetés szemében az amúgy is düledező impérium
legfőbb instabilizáló tényezőjévé lépett elő. A kétségbeesett pogányság a
III. század végén és a IV. század elején éppen ezért egyfajta "Endlösung"-megoldással
kísérletezett: Diocletianus alatt (284– 305) minden lehető indokkal irtották a
keresztényeket, a kortársak mártírok hatalmas tömegeiről számolnak be az utókornak.
Az üldözés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A keresztények
fizikai megsemmisítésére vonatkozó rendeleteket 311-ben visszavonták. Nagy Konstantin
milánói ediktumával (313) a kereszténységet a többi vallással egyenjogúvá tette,
sőt "magánszorgalomból" még különféle kedvezményekben is részesítette. Az
elnyomott kisebbségből egycsapásra a hatalom közelébe került egyház most dühödten
fordult korábbi üldözői: a pogányok és a zsidók ellen.

Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy az egyház zsidók elleni fellépése
valamifajta "szemet szemért" alapon történő bosszúhadjárat volt. A IV. században
újult erővel felbuzgó – pogány antiszemitizmussal telített – klerikális
antijudaizmus mögött egy komoly teológiai probléma is meghúzódott. Nevezetesen:
hogyan lehetséges, hogy az a nép, amelynek totális pusztulását az első század közepe
óta várták és hirdették bizonyos keresztény teológusok, nemcsak hogy túlélte országának
és Templomának elvesztését, hanem a birodalom valamennyi tartományában virágzásnak
indult? A szétszóratásban élő Izrael egyáltalán nem "az Isten által elvetett és
megutált nemzet" képét mutatta, amire magyarázatot kellett találni. Ez a magyarázat
azonban a keresztény teológia egyik legnagyobb történelmi tévedésének bizonyult,
amely az úgynevezett "keresztény országokban" élő zsidók számára évszázadokig
tartó szenvedést hozott. A zsidóság fennmaradásának okát a teológusok nem abban látták,
hogy az "olajfa gyökere" természeténél fogva nem pusztul el, hanem azzal magyarázták,
hogy míg a pogányok "Isten választott népe" lettek, a zsidóság a "Sátán népévé"
démonizálódott. Ambrosius – Milánó nagytekintély? püspöke – szerint a zsidók
zsinagógája "álnokság helye, kegyetlenség háza, őrültség fogadója, amit maga
Isten is elítél". Ugyanebben az időben az antiokhiai "Aranyszájú" Szent János
a zsinagógát "démonfészeknek, rablótanyának, vadak odújának, a bálványimádás
helyének" aposztrofálja. A zsidóktól hatalmi befolyását és teológiai szavahihetőségét
egyaránt féltő klérus az Ószövetség népét hitében, vallásában, nyelvében,
hagyományaiban, vagyis teljes létmódjában kívánta ellehetetleníteni. Ehhez
Theodosius idejétől fogva a római állam is tevőleges segítséget nyújtott. A 380-as
években hozott császári rendeletek a katolicizmust végleg az államvallás pozíciójába
emelték, a judaizmust pedig – először a római történelemben! – az "engedélyezett
vallás" státusából egyszer? "babonává" (superstitio) minősítették vissza.
Ha nem is kezdődött hivatalos állami zsidóüldözés, a klerikális antiszemitizmus zöld
jelzést kapott, a teológiai érvek helyét pedig átvette a nyers és brutális erőszak.

Olvasson tovább: