Kereső toggle

A reneszánsz lelkű hatásvadász

Franco Zeffirelli 1923–2019

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem írnék szabályszerű nekrológot Franco Zeffirelliről, a most elhunyt olasz filmrendezőről. Egyrészt, mivel a 96 leélt év, vagyis a hosszú élet titkának magyarázata nem teljesen tisztázott sem a bibliai Jób, sem a tudomány mai állása szerint. Másrészt csupán pár kattintás, és az adatok maguktól házhoz jönnek. A születési hely és idő, az életpálya fő állomásai, a megalkotott művek címei, az átvett díjak száma, a városok és helyek, ahol a személyiség élt és alkotott, mind könnyen hozzáférhető, hiszen közszereplőről beszélünk. Ám mindez messze nem elég, hogy pontos képet kapjunk a művész fő mozgatóiról és a belső világáról. Főként nem, ha olyan valakiről beszélünk, aki (legalább) két felejthetetlen munkájával oly sokak szívét tudta megindítani.

 Erre az útra tehát (itt és most) nem lépnénk rá. Ám érdemes a „másik oldalra” rápillantani. A nézők lelkében hagyott nyomokat megszemlélni, azokon eltűnődni. Amit persze nehéz mérőszámokkal minősíteni, nyelvi öntőformába terelni. Ha  baltaarccal szemléljük, nevezhető e hatás mondjuk nyers manipulációnak, oly titkos húrok megpendítésének a saját kis magánvilágunkban, amihez külső erőknek, jobban mondva egy másik embernek szinte már nincs is joga. Hogy is képzeli? 

Mások viszont erősen megélt katarzist tapasztalnak az alkotással találkozás közben/után, s a művel azonosulás számukra is meglepő hőfokra hevíti őket. Ez szintén ismert jelenség, minimum az ókortól. De nem megy ki a divatból, nem képes rá. Jöhet nekünk absztrakt és posztmodern, mi hétköznapiak igenis szeretjük ezt megélni, valahogy jobban érezzük magunkat  – ily módszerrel is. Jogunk van hozzá. Ha nem is leszünk a művészet keltette „flow” miatt saját életünk szuperhősei.

Zeffirelli pontosan értette ezt a mechanizmust. És nem zavarta, ha finom ítészek hatásvadásznak tartották emiatt.

A Rómeó és Júlia (1968), a nagy mű legérzékenyebb feldolgozása ily húrokon, majd még inkább a Napfivér, Holdnővér (1972). Ez az a két filmtörténeti darab, amire utaltunk. A kettő együttesen is értelmezhető. Egyrészt a hippi korszak légkörének egyik „szelete”, lenyomata fellelhető a filmekben – például a csapongó, túláradó érzelmek és az istenélmény utáni vágy. Másrészt, és ez izgalmasabb, nézhetők e filmek az emberi személyiség természetes fejlődésének két alapvető állomásaként is.

Jelenet Zeffirelli 1968-as Rómeó és Júliájából.

Az ember épp csak kilép gyerekségéből, és amikor még oly távol az „ember útjának fele” (Dante), eszmélni kezd. Mély élményekre, elementáris hatásokra kezd éhezni. Az első állomás általában a szerelem utáni vágy, mely kora tizenéves korban képes az egész emberi lelket lángba borítani. És ha nincs a közelben valaki, egy hiteles ember (legalább egy!), aki ezt megélte, és tudja, hogyan lehet ezen állapotot az idő próbájának alávetni, vagyis, az érzeményre „követ hengeríteni”– egészen veszélyes helyzetek állhatnak elő. Például egy éppen felívelni készülő életpálya roncsolódik nehezen gyógyítható módon. A két veronai kamasszal ez történt, és még annál is rosszabb. Mások ügyeivel elfoglalt szülők, ostoba tanácsok, tragikusan hirtelen döntések. Bizony dráma ez, nagyon is könnyeztető. És még inkább egy hatalmas felkiáltójel az idő előtt átvett áldásokról…

Majd jön az ember (időrendben) második eszmélése: az istenkeresés. Franceso, vagy ahogy nekünk bemutatták: Assisi Szent Ferenc Zeffirelli filmjében eleinte egy zabolátlan kamasz. Betegségből felépülve, a harctéri trauma állapotában kezd el körülnézni maga körül. És a teremtett világ gazdagságát csodálva megtalálja Istent. Nem olvad bele a természetbe, nem válik eggyé az ökoszisztémával. A filmben úgy látjuk, az történik vele, amiről Pál a Róma levél első részében ír: az alkotásokból következtet az Alkotóra. És ez mindent megváltoztat legbelül. Érzelmi-hangulati felindulásnak tűnhetne ez, de számos következménye van –  és nem éppen a szerzetesrend megalapítására célzunk.

Gondoljunk bele. Zeffirelli filmje megérkezik Magyarországra, és a nyolcvanas évek elején a Filmmúzeumban megtekinthető. E műintézményben egyébként több más, nyugatról jött életérzés-filmre is rácsodálkozhatott a késő kádárkor ifjúsága. Ugyan az eredeti bemutatók után évekkel, de mindnek nagy hatása volt. A Beatles Help-filmje, a hippihimnusz Hair és a Napfivér, Holdnővér vetítését talán gőzkieresztő szelepnek szánták a kulturügyek ravasz osztályvezetői. Mint az Ifiparkot vagy a Hofi-féle kabarékat. A Napfivér, Holdnővér azonban egészen másként hatott, ezt sokan gondolják ma is így. Egy ateizmusra hangolt közegben ugyanis nem egyházi dogmákat és rituálékat találtunk e filmben, hanem egy őszinte srácot. Aki (hasonlóan hozzánk) a rendszer ellen lázadt és megérkezett Valakihez, akiről sokat még nem tudtunk. De az lejött, hogy arrafelé hatalmas szeretet és elfogadás van. És ez betalált bizony. Így az olasz rendező, bár bizonyára fogalma sem volt róla, tett valamit a hazai materialista államhatalom gyengítéséért. Sőt, ha tetszik, kivett egy téglát a berlini falból. De ez talán már túl hatásvadász következtetés lenne.

Olvasson tovább: