Kereső toggle

A rácsodálkozás öröme

A tanárnő, akinél szeretik a kémiát

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Képes gyakorlatias módon tanítani, sőt megszerettetni a kémiát a gyerekekkel – olyannyira, hogy volt diákjainak sora kémiát tanul, és többen tanítani akarnak. Prokainé Hajnal Zsuzsanna a tanítványai jelölése nyomán nyerte el tavaly a Richter Aranyanyu-díjat.

 

„A kémiában gyakorlatilag az atomszerkezetet kivéve mindent lehet illusztrálni hétköznapi, háztartásbeli példákkal. Múltkor például kiraktunk vizes vattapamacsokat az ablakokba minden emeleten, és utána szemmel látható volt, mennyire koszosak lettek, és miként változik felfelé haladva a levegő összetétele, milyen a légszennyezettség. Máskor meg gumicukrot csináltunk gyümölcsléből, amit utána meg lehetett enni” – meséli Prokainé Hajnal Zsuzsanna, az egri Dobó István Gimnázium kémia-biológia szakos tanára, akivel a kémia szertárban egy muzeális réz lepárlókészülék, vegyszeres fiolák, kémcsövek és egyéb egzotikus eszközök társaságában beszélgetünk.

Zsuzsa tapasztalatai szerint a diákokban – talán generációsan öröklődően is – van egy borzasztó ellenállás a kémiával szemben, mindenki fél tőle, pedig egyáltalán nem elvont tudomány: a hétköznapjainkban mindenhol ott van a kémia, ráadásul rengeteg szakmában szükséges is az ismerete. Ez a zsigeri ellenállás szerinte csak akkor győzhető le, ha minél élményszerűbbek és gyakorlatiasabbak az órák, ezért rengeteg kísérletet csinálnak, és sokat beszélget a gyerekekkel.

„A diákokat meg kell győzni arról, hogy amit tanítok nekik, az jó, hogy ezekre az ismeretekre egyáltalán miért van praktikusan szükség. Manapság ez kulcskérdés, amikor sok fiatalnak az sem egyértelmű, hogy egyáltalán érdemes-e továbbtanulni” – állapítja meg a pedagógus, akinek, úgy tűnik, sikerült erről meggyőznie a diákjait. Ezt az is mutatja, hogy tavaly az ő kezdeményezésükre lett a Richter Aranyanyu-díj pedagógus kategóriájának közönségdíjasa.

Mint mondja, alapvetően nem kémiára tanítja a diákjait, hanem gondolkodni. „Hiszen amit mechanikusan megtanulunk, annak a nagy részét elfelejtjük – ez gyakorlati szempontból nem sokat ér. Az órákon instruktor vagyok: egy-egy ismeretlen probléma megoldásán együtt gondolkodunk a gyerekekkel, és igyekszem rávezetni őket arra, hogy a meglévő ismereteik alapján a lehetséges megoldásokat keressék, s eközben kölcsönösen tanulunk egymástól. A rácsodálkozás örömétől semmiképp nem akarom megfosztani őket, hiszen számukra és számomra sincs unalmasabb annál, mint ha passzívan ücsörögnek az órákon” – magyarázza Zsuzsa, megerősítve az agykutatók felfedezését, miszerint öröm nélkül nincs hatékony tanulás.

Óriási sikerélmény lehet, ha egy diák a tanárja hatására akar kémiával foglalkozni, akár tanítani is, és Zsuzsa számos ilyen tanítvánnyal büszkélkedhet. Egyikük például Novák Blanka, aki tavalyelőtt 4. helyezést ért el a nemzetközi Ifjúsági Tudományos és Innovációs Tehetségkutató Versenyen. Másik tanítványa, aki tavaly érettségizett, most Bécsben tanul kémiát, és vegyésznek készül. Kiemelkedően tehetséges fiú, aki még hetedikes korában, Zsuzsa hatására köteleződött el a kémia mellett, amikor részt vett a Tudományos Tehetséggondozó Műhely (TTM) délutáni foglalkozásán. A visszahúzódó gyereknek, aki itt talált közösségre is, a bécsi egyetem nem intellektuálisan, hanem szociálisan jelentett rendkívüli kihívást, és csak Zsuzsa hosszas rábeszélésére maradt kint – most kezd beilleszkedni, barátokra lelni Bécsben.

Zsuzsa elismeri, gyerekként neki is időbe telt, mire magával ragadta a kémia szeretete. Egy dunántúli kisvárosból, Mórból származik, és sem a kémiának, sem a pedagógiának nincs hagyománya a családjában – szülei egy bányászati vállalatnál dolgoztak, feltétlen szeretetük és támogatásuk azonban máig nagy erőforrást jelent számára. Szakmailag a gimnáziumi kémiatanárnője tett rá nagy hatást – olyannyira, hogy az osztályukból kilencen tanultak tovább a kémiával. „Szívét-lelkét beleadta a tanításba. A szigorúsága ellenére rengeteget tanultunk tőle. Igaz, én sokkal közvetlenebb és nyíltabb vagyok a gyerekekkel, alapvetően nagyon optimista, vidám kedélyű emberként ismernek” – jegyzi meg a tanárnő, aki az egyetemi oktatóira is jó szívvel emlékszik vissza, s a mai napig kapcsolatban áll velük.

Egerbe a férje révén került, és 22 éve tanít a Dobó István Gimnáziumban, amely jövőre ünnepli fennállásának 130. évfordulóját. A patinás iskola eredetileg reálgimnázium volt, ma bázisintézmény. Oktatáskutatók szerint az iskolai teljesítményben még a pedagógusoknál is nagyobb szerepe van az adott intézmény etoszának – és a Dobó hagyományosan gyermekcentrikus közeg, amelyet módszertanilag mindig nagy rugalmasság jellemzett. Ez Zsuzsa szerint partneri viszonyt, állandó együttgondolkodást és kísérletezést jelent, hogy minél hatékonyabban minél korszerűbb tudást adhassanak át a fiataloknak. Nagyon fontosnak tartja, hogy a mindenkori tanári kar és a vezetőség mindig egységes volt az alapértékek tekintetében.

„Szerencsére olyan gárdával dolgozom, amely tagjainak szívügye a hatékony módszerek keresése” – mondja Zsuzsa azzal kapcsolatban, hogy a jó gyakorlatokat általában nehezen veszik át az iskolák. Márpedig a jó teljesítmények mögött mindig komoly csapatmunka áll – szögezi le, hangsúlyozva, hogy ő egymagában aligha tudna eredményes lenni. Kémia, biológia, illetve földrajz szakos kollegáival együtt viszi a Természettudományi és Tehetség-gondozó Műhelyt (TTM), ami délutáni fakultatív órákat jelent a 7-11. évfolyamosok számára. Ezek komplex megközelítésű, gyakorlatias, ismeretterjesztő foglalkozások, melyek során kísérleteznek, és kimennek a természetbe is. Ezek az együttlétek sokkal több felkészülést igényelnek, mint a tanórák, pláne, hogy különös gondot fordítanak arra, hogy kisebbek és nagyobbak, zsenipalánták és kevésbé elkötelezettek is egyformán jól érezzék ott magukat. 

„Ilyenkor kötetlenebbül vagyunk együtt, többet is lehet beszélgetni a gyerekekkel, jobban meg lehet ismerni őket, ami sokszor fontosabb, mint a tárgyi tudás. Mert ezen a szinten mi még nevelünk, míg az egyetemen oktatnak. „A reál tárgyak eléggé elméletiek, engem meg alapvetően a gyerek érdekel – jegyzi meg a tanárnő. – A diákokkal szót érteni, ezt nem lehet megtanulni az egyetemen. Leginkább az képes erre, aki nem felejtette el, hogy milyen gyereknek lenni – és a diákok nem is engedik, hogy elfelejtsd” – teszi hozzá mosolyogva. Állítja: szeretni kell a gyerekeket, ez a kulcs, akkor a tanár azt is látja, hogy mire képesek, és keresi a módját annak, hogy miként hozhatják ezt ki magukból.

A kutatás alapú kémiaoktatás elkötelezett híveként a tanórákra is sokat készül, hiszen gyakran végeztet egész osztályos tanulókísérleteket is, méghozzá 30 fősnél nagyobb osztályokkal. Közben állandóan jár az agya, például azon, hogyan juttathatná sikerélményhez a kevéssé motivált gyerekeket is. Zsuzsát amúgy valóságos energiabombaként ismerik, aki részt vesz a Diákönkormányzat munkájában is, nem mellesleg versenyre készít fel diákokat, korrepetál, és három éve részt vesz az MTA-ELTE Kutatásalapú Kémiatanítás Kutatócsoportjának munkájában. Ennek keretében a szakértők által ajánlott kísérleteket teszteli tanítványaival.

Mindez jóval több energiát vesz el, mintha hagyományos frontális oktatást végezne. Hogy mért csinálja mégis? (Nevet.) Azért, mert élvezi, és látja a hozadékát. „Ez az egész ettől hiteles: mert ha én jól érzem magam, az a gyerekeknek is jó. De ha magam sem élvezem, amit csinálok, akkor a gyerekek sem fogják” – világosít fel. Ennek szerinte nincs köze a fizetés nagyságához, amit amúgy nagy problémának tart. Szerinte csak azzal vigasztalódhatnak, hogy számos olyan nagyszerű hivatás van még, amit nem pénzért csinálnak az emberek. Aki elhivatott, az biztosan ezen a pályán köt ki, illetve itt fog maradni – állapítja meg. Férje, aki teljes erővel támogatja őt, korábban egyetemi oktató volt.

Zsuzsa bevallása szerint 5-6 órát alszik naponta. Jól jött neki, amikor közel 20 év tanítás után gyesre ment, mert akkor érzett kiégés-közeli állapotot – s bár élvezte azt az időszakot, két év után alig várta, hogy visszatérhessen tanítani. Annak ellenére is, hogy rendkívül megnőtt a pedagógusok munkaterhelése, a reáltárgyak oktatása pedig egyre nehezebb, amit az is jól mutat, hogy a tanárhiány itt a legégetőbb. Zsuzsa véleménye szerint ennek legfőbb oka a kevés óraszám és a terjedelmes tananyag.

„Ráadásul nagyon sok gyerek él ma már városi, egyre mesterségesebb körülmények között, azaz eleve nincs is tapasztalatuk nagyon sok mindenről, így sok dolgot nem értenek, mert nem tudják mihez kötni. Ha az alapoktól indulnánk, kevesebb tananyaggal, akkor nem lenne ekkora gond a reáltárgyakkal” – véli a kémiatanárnő.

Általában is úgy érzékeli, hogy a gyerekek sokat változtak az alatt a 25 év alatt, amióta ő a pályán van. Egyrészt kevésbé elfogadóak, meg kell őket győzni megfelelő érvekkel. Ez azzal is összefügg, hogy az információs robbanás korában a tanárnak már nem annyira tudásátadó szerepe van, sokkal inkább instruáló személy, aki eligazíthatja őket az információs dzsungelben. Másképp lehet a tiszteletüket kivívni, mint korábban, de alapvetően nem nehezebb.

Máshogy működnek ma a családok is, mások az elvárások is, különösen azt lehet ma jobban érzékelni Zsuzsa szerint, hogy a szülőknek nincs idejük a gyerekekre. Az is jelentős változás, hogy ma már a középiskolásoknak is gondot okoz az, hogy 45 percet megüljenek egy helyben, mivel egy rendkívül ingergazdag világban élünk, míg az iskolában kissé megállt az idő. Az is igaz, teszi hozzá, hogy olykor napi 7-8 órát végig ülni töretlen figyelemmel, majd utána otthon is órákat tanulni – ez egy felnőttnek is sok lenne. Különösen úgy, hogy ma már nem feltétlenül az számít a legnagyobb értéknek, hogy valaki sokat tanul és nagy tudásra tesz szert.

„Nem rosszabbak a mai gyerekek, mint az elődeik, csak mások, és nekünk ebből kell kihozni a legtöbbet. A legnagyobb problémának azt látom, hogy nagyon sokat kell ma tanulni, és nem látni, hogy minek. Pedig az iskola létjogosultságát épp az adná, ha világossá válna ennek a rengeteg ismeretnek a gyakorlati hasznossága” – szögezi le Zsuzsa.

Kiemeli, hogy a használható tudás végeredményben olyan gondolkodási képességet jelent, mint az összefüggések felismerése, a lényeglátás, a kreatív problémamegoldás, ami alapvető feltétele annak, hogy a fiatalok jól boldoguljanak az életben. Szerinte már az óvodától kezdve erre kellene terelgetni a gyerekeket, ehelyett sajnos azt látni, hogy a diákok igen gyakran a magolásra vannak kondicionálva.

Van tehát tennivalónk bőven – mosolyog Zsuzsa, aki egyszer sem bánta meg, hogy pedagógus lett, és ma sem döntene másként. Úgy gondolja, az, hogy ennyi idő után is szívvel-lélekkel tudja a hivatását végezni, azt igazolja, hogy teljesen a helyén van. 

 

Olvasson tovább: