Kereső toggle

Intézményes rasszizmus

Fordított apartheid Dél-Afrikában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A rasszizmus Dél-Afrikában nem 1948-ban kezdődött, ahogyan nem ért véget az 1994-es rendszerváltással. Ma újabb apartheidről beszélhetünk, mely csak annyiban más, hogy az elnyomó és elnyomott szerepet cseréltek.

 

A britek 1948-ban adták át a hatalmat a dél-afrikai kormánynak; az ország 1961-ben lett független. Az afrikáner Nasionale Party (Nemzeti Párt) fenntartotta a gyarmatosítóktól örökölt adminisztratív rendszert. Ennek része volt a szegregáció, sok fekete ugyanis a majdnem minden nagyobb város mellett létrehozott „rezervátumokban” élt.

A Nemzeti Párt aztán törvényekkel intézményesítette az „elkülönítést”, afrikaans nyelven „apartheidet”. Így például megtiltották a vegyes házasságokat, később korlátozták többek között a feketék szabad mozgását, szavazati és tulajdonszerzési jogait. A szó szerinti szegregációt egy 1953-as jogszabály „szentesítette”, mely a nyilvános helyeket (buszokat, parkokat, mozikat, iskolákat, tengerpartokat stb.) feketék és fehérek számára fenntartott részekre osztotta. Bár ezeknek a rendelkezéseknek a nagy részét 1968-tól kezdve visszavonták, és papíron teljes jogú állampolgárokként ismerték el a feketéket, a gyakorlatban nem sok minden változott.

A többségi kormányzás dilemmái

Az apartheid igazságtalan és tarthatatlan rendszer volt, miközben az ország sajátosságai Dél-Afrikát megkülönböztették szomszédaitól.

Az északabbra fekvő országokkal szemben itt például problémát jelentett, hogy a fehérek dél-afrikai állampolgárok, akiknek a családja 300-400 éve hazájának tekinti az országot. Az első telepesek az 1652-től a Németalföldről érkezett puritánok, majd hazájukban üldözött francia hugenották voltak. Nagyjából azzal egy időben, hogy Amerika hivatalba léptette első elnökét, a franciák pedig megszabadultak utolsó királyuktól, a britek is megjelentek, és az Indiába vezető tengeri útvonalaik biztosítása érdekében megszerezték a hollandoktól Fokföldet. A holland származású lakosság, a búrok és a brit adminisztráció között folyamatos volt a feszültség, végül 1836-tól előbbiek nagy része északabbra, a Transvaal vidékére költözött, és több kis független köztársaságot alapított – ehhez a nagy elvándorlásnak nevezett eseményhez köthető az afrikáner nemzet születése.

A búrok tehát nem betolakodó gyarmatosítóknak látták magukat, hanem úgy érezték, joguk van otthonuknak nevezni azt a földet, amelyért elődeik annyit dolgoztak, vagy sok esetben az életüket adták.

Az apartheid létét meghosszabbította, hogy a fehér politikusok nehezen engedték ki a gyeplőt a kezükből. Ebben nemcsak rasszista szempontok játszottak szerepet, de az is, hogy Botswana és a csak 1990-ben függetlenné váló Namíbia kivételével nincs példa tartósan sikeres demokrácia működtetésére a térségben, kommunista társadalmi kísérletekre és színtiszta despotizmusra viszont annál több.

Nem sok jót ígért az sem, hogy Dél-Afrika egy promarxista szubkontinens határán, saját promarxista ellenzékének nyomásával küzdve igyekezett utolsó bástyaként tartani magát. 

A rendőrség lecsap a tüntetőkre 1959-ben.

A rasszizmus maradt

Az 1990–94-es rezsimváltás után lankadt a Dél-Afrika iránti nemzetközi érdeklődés. Mandelának sikerült egyben tartania az országot, és elejét venni a fehérek elleni intézményes erőszaknak, de előremutató fordulatot nem hozott ez a korszak. Az ANC-rezsim berendezkedett a volt Szovjetunióban tanult Thabo Mbeki (1999–2004), majd az egykori kommunista párttag Jacob Zuma (2009–2018) elnöksége alatt. (Az Afrikai Nemzeti Kongresszus a kommunista párttal és a szakszervezetek ernyőszervezeteivel koalícióban kormányoz.) Miután a korrupciós botrányok miatt Zumát ez év februárjában pártja lemondatta, helyét Cyril Ramaphosa vette át. A korrupció nemcsak Zuma, hanem mindannyiuk kormányzását meghatározta.

Az afrikánerek bizonyos garanciák fejében szavazták meg, hogy átadják a politikai hatalmat a többségben lévő feketéknek. Így kaptak ígéretet a magántulajdon védelmére, afrikaans nyelvű iskoláik és intézményeik további működtetésére, valamint kultúrájuk, nyelvük, identitásuk megőrzésére. Ezeket az ígéreteket szinte kezdettől fogva rendszeresen megszegik.

Dél-Afrika éppannyira megosztott, mint akkor, amikor Mandela évtizedeken át börtönben ült. Csak a szerepek cserélődtek meg.

Föld és védelem nélkül

Most februárban, az 1994-es posztapartheid megegyezést felrúgva (a parlament előzőleg megszavazta az ehhez szükséges alkotmánymódosítást), Cyril Ramaphosa elnök törvényjavaslatot nyújtott be a fehér farmerek földjeinek elkobzásáról. Az indoklás szerint a fehér farmerek ellopták ezeket a területeket – holott sokaknak a családja tizennégy generációval ezelőtt érkezett, és a telepesek addig műveletlen földeket törtek fel. Mindenesetre a tervezetet túlnyomó többséggel megszavazta a parlament.

A „földreform” nemcsak erkölcsileg problémás, de belátható gazdasági következményeit tekintve is. Elég megnézni a szomszédos Zimbabwét, ahol szintén a fehér kisebbség gyakorolta az irányítást a fekete többség fölött, és ugyancsak a föld nagy részét birtokolta egészen az ottani apartheid-rezsim 1980-as bukásáig. Az akkor megválasztott Robert Mugabe elnök eleinte a fehér farmerekkel történő kiegyezésre törekedett, de az 1990-es évektől nekilátott a föld „újraelosztásának”. Az ország, amely korábban nettó élelmiszer-exportőr volt, jelenleg az ENSZ-től kapott segélyekre támaszkodik. Mugabe szocialista gazdaságpolitikája hiperinflációhoz és gazdasági válsághoz vezetett. (Mugabét 2017-ben eltávolították a hatalomból. Különös adalék, hogy előtte még a WHO jószolgálati nagykövetnek jelölte a tömeggyilkos diktátort, míg jogi szervezetek tiltakozására vissza nem vonta az indítványt.) 

Az ország éppannyira megosztott, mint akkor, amikor Mandela még börtönben ült. Csak a szerepek cserélődtek meg.

Dél-Afrikában a fehér földműveseknek azonban nemcsak a megélhetésük, hanem az életük is állandó fenyegetettség alatt van. Vezető politikusok nyíltan uszítanak az ellenük irányuló népirtásra. Az Economic Freedom Fighters (Gazdasági szabadságharcosok) párt vezetője, Julius Malema politikai nagygyűléseken az afrikánerek lelövésére, meggyilkolására szólította fel a hallgatóságát. Elnökként Zuma 2012-ben az ANC megalakulásának 100. évfordulójára rendezett ünnepséget egy bika rituális leölésével nyitotta meg, majd énekelni kezdte az ANC Dubula ibhunu (Öld meg a farmert!) kezdetű dalát, ami egy bírói ítélet szerint gyűlöletbeszédnek számít. A gyilkosságok hozzátartoznak az ANC gyakorlatához (gondoljunk a nemrég elhunyt Winnie Mandela rémtetteire).

A Genocide Watch (Népirtásfigyelő) nevű szervezet évek óta figyelmeztet a fehér földművesek elleni, kormányszintű kampányra. Johan Burger, az Institute for Security Studies (Biztonságtudományi Intézet) kutatója pedig azt mondja, kétszer olyan veszélyes fehér gazdálkodónak lenni Dél-Afrikában, mint rendőrnek. Százezer emberre (ez kirívóan magas) 31,9 gyilkosság esik, ez az érték rendőrök esetében 51, földműveseknél viszont nem kevesebb mint 99. Gyilkos bandák rendszeresen ütnek rajta farmereken és családjaikon, és a legválogatottabb kegyetlenséggel erőszakolják meg és végzik ki őket.

Az ANC-vezette rezsim mindezzel párhuzamosan, 2010-ben bevezette minden legálisan birtokolt fegyver újraregisztrálásának kötelezettségét. Az újraregisztrálás során a kérelmezőknek több mint a felét elutasították. Sőt, mint arról a Genocide Watch beszámolt, a kormány a farmerek önvédelemből létrehozott „kommandós egységeit” is feloszlatta, és elrendelte a földművesek fegyvereinek elkobzását. „Egy veszélyeztetett csoport megfosztása fegyvereitől biztos korai figyelmeztető jele a jövőbeni népirtásoknak” – írja a szervezet a honlapján.

Sokan próbálnak menekülni az országból (ami nem könnyű, mert a fehér dél-afrikaiakat sok helyen visszautasítják). 1994 óta a fehér lakosság aránya 13 százalékról 8-ra zsugorodott. Vannak, akik ugyanakkor nem látnak alternatívát a tömeges exodusban, ezért a függetlenség mellett érvelnek, mondván, a nyugati országokban nincs annyi erkölcsi tartás, hogy befogadjanak 4,5 millió fehér menekültet, és kivégezni is lehetetlen ennyi embert. Vagyis az egyetlen lehetőség a kiválás. Nyugat-Fokföldön és Dél-Afrika egyes belső területein az afrikaans nyelvet beszélők még mindig többségben vannak, és már tettek is lépéseket az önrendelkezés kialakítására.

Mindez a Dél-Afrikai Köztársaság szétesésének lehetőségét is magában hordozza. A nemzetközi közösség mégis teljes közönnyel fogadja a fehérek jogainak korlátozását, az ellenük elkövetett brutális atrocitásokat, és az ezekre való nyílt uszítást. Megelégedve az apartheid megdöntésében játszott (pozitív) szerepével, a Nyugat most inkább félrenéz.

Olvasson tovább: