Kereső toggle

35 éves, sejtbiológus, roma

Bódi Ildikó útja a katedráig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A felsőoktatásban részt vevő roma hallgatók aránya tavaly 1,7 százalék volt, ami mintegy 5000 diákot jelent. Dr. Bódi Ildikó, a Semmelweis Egyetem 35 éves, cigány származású adjunktusa máig fehér hollónak számít a maga területén.

Háromszorosára, fél százalékról 1,7 százalékra nőtt a felsőoktatásban tanuló roma fiatalok aránya 2010 óta az Emmi által tavaly közölt adatok szerint. Ez azt jelenti, hogy a 287 ezres hallgatói összlétszámon belül közel ötezer roma származású hallgatót tartottak nyilván – feltehetően a különböző mentor- és ösztöndíjprogramok, illetve roma szakkollégiumok adatai alapján. A 2011 óta működő keresztény roma szakkollégiumi rendszerben például – Balog Zoltán miniszter közlése szerint – több mint háromszáz fiatal tanul jelenleg, valamint legalább kétszázan már lediplomáztak.

A család első diplomása

„Én az egyetemi éveim alatt sem a hallgatók, sem az oktatók között nem találkoztam roma származású emberekkel, kivéve a Romaversitasban eltöltött négy évet, aminek rengeteget köszönhetek” – meséli lapunknak Bódi Ildikó, a SE Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetének harmincöt éves adjunktusa. Ildikó először elvégezte az ELTE biológia szakát, majd a Semmelweis Egyetemen doktorált. Jelenleg sejtbiológusként kutatásokat végez, valamint magyar, angol és német nyelven medikus hallgatókat oktat.

Elmondása szerint az édesapja nincstelen, sokgyerekes cigány család gyermeke, édesanyja pedig szegényparaszti származású – mindkét család ágán lldikó volt a legelső, aki diplomát szerzett. Négy testvére van, három már továbbtanult felsőfokon, és a legkisebb is, aki még gimnazista, informatikusnak készül.

„Négy éven át voltam a Romaversitas ösztöndíjasa, és ők nagyon sokat segítettek nekem. Az alapítvány finanszírozta a nyelvóráinkat, hogy letehessük a nyelvvizsgát, támogatták a lakhatásunkat, utazást, nagyon sok juttatást kaptunk tőlük. A Láthatatlan Kollégiumuk kéthetente tartott különböző témákban fejlesztő kurzusokat, amolyan szabadegyetemi előadásokat is – ez egy nagyon jó közösség volt, amelyben erős volt az összetartás. Nélkülük nem tudtam volna elvégezni az egyetemet, hiszen lényegében abból éltem, ami szociális ösztöndíjat az ELTE-től és a Romaversitastól kaptam. Engem nem tudtak támogatni otthonról, sőt ellenkezőleg: ami keveset tudtam, hazaadtam, akárcsak a többi roma társam, akik a semmiből is küldtek haza pénzt rendszeresen” – mondja Ildikó.

Az adjunktus kérdésünkre megerősítette: nagyon pozitív dolognak tartja, hogy a történelmi egyházak bevonásával roma szakkollégiumi hálózat jött létre Magyarországon, de azt nagy veszteségnek tartaná, ha a nagy előd, a Romaversitas hosszú távon nem maradhatna fenn. (Az alapítvány 1996 óta a roma értelmiségi képzés hazai centrumának számított, mentor- és ösztöndíjprogramjai, képzései révén több, mint háromszáz hátrányos sorsú cigány fiatalt segített diplomához jutni. A szervezet ma nem kap állami támogatást, nemrégiben a médiában felbukkant feketelistára is felkerült – a szerk.)

Ildikó elismeri: az, hogy egyáltalán nem látszik rajta cigány származása, mindenképpen előnyt jelentett a pályáján, bár mint mosolyogva hozzáteszi, a romák általában rögtön felismerik benne a rokonságot. A doktori iskolát család mellett végezte el, hiszen 2009 és 2015 között három lánya született – a párja nem roma származású, Kecskeméten vállalkozó, Ildi onnan ingázik naponta Budapestre. A napi kétszer másfél órás út nem teher neki, mert ilyenkor is tud dolgozni, többek közt az esedékes pályázatokat, szakcikkeket is a buszon írja meg. Párja kiveszi a részét a család fenntartásából és az otthoni munkamegosztásból is – Ildikó teljesen biztos abban, hogy egy tradicionális roma házasságban soha nem jutott volna el odáig, hogy adjunktus legyen.

Megtanulni tanulni

Arra a kérdésre, hogy miféle ambíció vezette el az egyetemi katedráig, válaszul kiemeli, hogy ehhez kellett egyrészt egy olyan iskola, ahol nem szegregált környezetben nevelkedett, így lehetősége volt megtanulni tanulni, volt perspektívája, és nem utolsósorban végig voltak olyan tanárai is, akik biztatták őt a továbbtanulásra. Az orvosi egyetemen Oláh Imre professzor egyengette az útját, s amikor megköszönte neki a felkészítő munkát, az oktató annyit mondott: ő csak az ajtót nyitotta ki neki, a többi Ildikón múlott. 

Semmelweis Egyetem, Nagyvárad téri Elméleti Tömb

Másrészt és legfőképp az édesapja motiválta, aki kilenc évvel ezelőtt, 57 éves korában hunyt el. „Édesapám konzervatív felfogású volt olyan értelemben, hogy magára vette a családfenntartás terhét, az édesanyám pedig otthon volt velünk” – meséli Ildikó. Édesapja, akinek szív- és érrendszeri problémái mellett cukorbetegsége is volt, hirtelen távozott el az élők sorából, s korai halálában komoly szerepet játszott az egzisztenciális problémák okozta krónikus stressz. Ezután Ildikó édesanyjára hárult a családfenntartó szerep. 

„Apu, akinek nyolc általánosa volt, tízéves korától dolgozott. Ők nyolcan voltak testvérek, és édesapám volt az, aki mindig hazaadott, és próbálta a szüleit is ellátni, segíteni. Az ő élete végig arról szólt, hogy abból a szituációból, amiben benne volt, próbált kilépni, és a családjának megteremteni mindazt, ami neki nem adatott meg. Az ő álma az volt, hogy én doktor néni leszek, már óvodás koromtól ezt mondogatta nekem. Amikor felvételiztem az orvosi egyetemre, oda is eljött velem. A testvéreimet is folyton intette, hogy tanuljanak, ne járjanak úgy, mint ő, akinek kemény fizikai munkát kell végeznie kevés pénzért” – emlékszik vissza Ildikó, aki elmondása szerint apja iránti hálából vállalkozott az interjúra.

Édesapja mindig kitűnt azzal, hogy szeretett volna előrelépni: rengeteget dolgozott, például csak neki volt kocsija a családban, és a testvérei kicsit irigyek is voltak rá emiatt. Ildikó biztos benne, hogy ha ő is olyan környezetben nevelkedett volna, mint az apai unokatestvérei, akkor teljesen máshogy alakult volna a sorsa. Apja öt testvére máig ugyanott lakik családostul, ahol a nagyszülők. Két testvérnek sikerült csak kicsit továbblépnie, de legfeljebb középfokú szakképesítést szereztek, és sokuk gondolkodásában máig benne van az, hogy ha sok gyermeket vállalnak, akkor sok juttatást kaphatnak.

„Édesapám nem vállalt közösséget az effajta rossz beidegződésekkel. Bár nem mondta ki, de mindig azt gondolta, hogy mi szégyelljük őt, mert roma származású, pedig mi soha ilyent még csak nem is gondoltunk. Mindig szerettem volna megfogni a kezét az utcán, amikor sétáltunk – ő nem ragaszkodott ehhez, mivel azt gondolta, hogy rajta látszik, hogy roma, és ő nem szerette volna azt, ha nekünk ebből hátrányunk származna… Úgy gondolom, az, hogy az én sorsom jobban alakult, mint az elődeimé, tehát az egész életem egyfajta tisztelgés az ő személye előtt” – fűzi hozzá csendben az egyetemi oktató.

Azt már szomorúan teszi hozzá, hogy a cigányságnak is a színe-java elmegy: saját testvérei és az unokatestvérei között is több olyan szakképzett ember van, aki külföldön boldogult, ahol nincs cigányellenesség, ráadásul az ottani munkabérből futja arra, hogy támogassák az itthoniakat. Ami Ildikót és párját illeti, ők nem terveznek kivándorlást – azt szeretnék, hogy a gyerekeik Magyarországon nőjenek fel, és ők is itt éljék majd le az életüket. Hogy ez valóra váljon, abban Ildikó szerint mindenekelőtt az oktatási rendszernek lesz kulcsszerepe.

 

Olvasson tovább: