Kereső toggle

„Kötelességem emlékezni és emlékeztetni”

Rátonyi Róbert története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rátonyi Róbert holokauszttúlélő. Negyven éve él Atlantában, ahol sikeres üzleti karriert futott be, és két gyermeket nevelt fel feleségével. Évtizedekig nem beszélt róla senkinek, hogy mi törént vele a holokauszt idején Budapesten. Idős korában törte meg a csendet.

Egyenruhás iskolások érkeznek az atlantai William Breman Heritage Múzeumba, ahol egy nyolcvanas éves elegáns úriember fogadja őket. Miután helyet foglalnak, a férfi a pódiumhoz lép, és a gyerekkoráról kezd mesélni a fiataloknak. A gyerekkoráról, amelyet zsidó polgári családban, Budapesten élt meg. Kivetítőn mutat fotókat a szüleiről, nagyszüleiről. Népes család volt az övék, hiszen édesapjának nyolc, édesanyjának pedig kilenc testvére volt. A fekete-fehér családi fotókon boldog fiatalok és mosolygós felnőttek láthatók. Mintha nem is az 1930-as években készültek volna a felvételek.

Az előadás hamar drámai fordulatot vesz. Rátonyi Róbert a második világháborúról kezd beszélni, és elismeri, hogy a felhőtlen gyermekkori élete nem tartott sokáig. 1942-ben édesapját a nácik munkaszolgálatra vitték, ahonnan ritkán, és aztán soha nem tért vissza. 1944 nyarán pedig családtagjai jelentős része a koncentrációs táborokban vesztette életét.

Az amerikai tinédzserek feszülten figyelik a holokauszttúlélőt. Tekintetükben értetlenség, amit a holokauszt borzalmai hallatán mindenki átél, ám választ még soha, senki nem kapott rá, hogy mindez mégis hogyan történhetett meg.

Rátonyi Róbert a sárga csillag viseléséről beszél az iskolásoknak, amit 1944 tavaszán édesanyjának és neki is kötelezően ki kellett tűzniük a ruhájukra, ezzel jelezve zsidó származásukat. Nyáron a X. kerületi Füzér utca 7. alatti otthonukat is csillagos háznak minősítették. A rendelet értelmében az épület bejárata fölé „kanárisárga” színű Dávid-csillagot kellett kirakni. Budapesten csaknem 2000 ilyen csillagos ház volt, a fővárosi magyar zsidóknak ilyen házakba kellet kötelezően beköltözniük. 1944 őszén itt, a Füzér utcában rontottak Róbertékre az állig felfegyverzett nyilaskeresztesek.

„Gyermeki ártatlanságom 1944. október 10-én teljesen összeomlott, pedig még csak hatéves voltam. Hajnalban valaki az ajtónkon dörömbölve ordított fel az álmunkból, parancsolta, hogy „Mindenki kifelé!” Megrémültem. Tudtam, hogy ez nem légi riadó, hisz a szirénák ezúttal nem szóltak. Felöltöztünk, majd kimentünk a többi zsidó asszony és gyerek közé az udvarra. Felfegyverzett katonák vártak ránk, akik nyilaskeresztes egyenruhát viseltek. Mindannyian egy sorban álltunk, anyám a bal oldalamon a kezemet fogta, amikor valaki felkiáltott: „Minden felnőtt két lépést előre!” Érteztem, ahogy kicsúszik a kezem anyáméból, miközben sírva fakadva előre lépett, elengedve a kezem. Ott álltam zavarodottan, néztem anyámat, ahogy sír. Én is elsírtam magam a többi gyerekhez hasonlóan. Újabb kiáltás: „Balra át, indulás!” Ekkor az asszonyok sora elindult kifelé a kapunkon. Mindez nagyon gyorsan történt, képtelen voltam felfogni, hogy mi folyik körülöttem. Nem tudtam abbahagyni a sírást, ahogy a távozó felnőttek után néztem, és kisírt, könnyes szemmel próbáltam megragadni anyám képét. Ez volt az utolsó alkalom, amikor anyámat láttam, 1945 nyaráig” – emlékszik vissza Rátonyi Róbert, aki személyes tapasztalatain keresztül a második világháború főbb eseményeire is kitér az előadás során.

A jó oldalon maradni 

A diákokat valósággal sokkolja mindaz, amit a holokausztról hallanak. Noah Nelson, az egyik tanuló, kiemelt figyelmet szentel a történelem ezen időszakának: „Nagyon szívszorító volt személyesen látni egy holokauszttúlélőt, akinek gyerekként kellett átélni a szörnyűségeket. A mi iskolánkban egyébként is nagy hangsúlyt helyeznek ennek az időszaknak az oktatására. Számomra az volt a legtanulságosabb abból, amit Rátonyi úr mondott, hogy nagyon éles határt kell vonni a jó és a rossz között, és ezt a határt soha nem szabad átlépni. Legalábbis én nem szeretném, igyekszem mindig a jó oldalon maradni.”

Rátonyi Róbert havonta legalább két alkalommal önkéntes alapon tart előadást a múzeumban. Szeretné, hogy a fiatal generációk se felejtsék el mindazt, ami történt: „Remélem, hogy ezek a fiatalok az én történetemen keresztül emlékezni fognak a 20. század tragédiájára. Egy dolog tankönyvből megismerni a holokausztot, és más találkozni valakivel, aki személyesen átélte azt. Remélhetőleg ez hagy bennük egy olyan benyomást, amit soha nem felejtenek el. Szoktam is mondani nekik, hogy miután találkoznak egy holokauszttúlélővel, ők maguk válnak a holokauszt tanúivá.” 

Rátonyi Róbert gyermekként a szüleivel

Elan Ashley-Lassen esetében nagyon úgy tűnik, sikerült elérni ezt a célt. A tinédzser lány mindenkinek el szeretné mondani, amit az előadás során hallott: „Csodálom Róbert bátorságát, ahogy erről az időszakról beszél. Én biztosan el fogom mondani másoknak, hogy itt voltam a zsidó múzeumban, és személyesen találkoztam valakivel, aki látta, átélte a nácik terrorját.”  

Rátonyi úr 2011 óta vesz részt a Breman Múzeum munkájában. „Nagyon hálásak vagyunk Rátonyi Róbert előadásáért, igazán nagyszerű munkát végez. Rendkívül fontosak számunkra a holokauszttúlélők, beszámolójuk felbecsülhetetlen értékű. Tudunk mutatni képeket, grafikákat, de amikor jön egy szemtanú, aki átélte a borzalmakat, az teljesen más benyomást hagy a diákokban. Nem is csoda, hogy sokan közülük gyakran elérzékenyülnek, illetve rengeteg kérdést tesznek fel. Atlantában mintegy száz holokauszttúlélő él. Ők leginkább gyerekek voltak a vészkorszakban, és a többségük nem akar beszélni arról az időszakról. Közel harmincan tartottak nálunk előadást egy-egy alkalommal, és jelenleg 15-20 olyan holokauszttúlélő van, aki rendszeresen megosztja a hozzánk érkező diákcsoportokkal az emlékeit” – mondja Joe Prass rabbi, aki a holokausztoktatás vezetője a Breman Múzeumban.  

Rátonyi Róbert szerencséje, hogy nagyszüleihez került, miután édesanyjától elszakították. Nagyapja leleményes, bátor férfi volt. Védlevelet szerzett a családnak, így ők is azok közé tartoztak, akik a svéd diplomatának, Raoul Wallenbergnek köszönhetik a megmaradásukat. A háború utolsó hónapjaiban egyik védett házból a másikba menekültek, hogy elkerüljék a nyilaskeresztesek rajtaütéseit. Végül a nagy gettóban kerestek menedéket.

Az akkor már hétéves kisfiú az oroszok bevonulását csontsoványra fogyva, erőtlenül élte át, hisz Budapest addigra már kifogyott az ételtartalékokból, és a gettó konyhái nem biztosítottak a túléléshez elegendő ételt. A háború utolsó napjait a Kazinczy utca 34. alatt vészelték át, ahol nagynénje emelte az utcai lakás ablakához az akkor már mozogni is képtelen gyereket, hogy saját szemével láthassa, hogyan érkeznek a gettót felszabadító Vörös Hadsereg katonái. 

A Kazinczy utcai ház, ahol Rátonyi Róbert átélte a felszabadulást

A gyermek Róbert azt hitte, soha többé nem találkozhat édesanyjával, ez azonban szerencsére nem így történt. A háború után ugyanis édesanyja hazatért az osztrák munkatáborból, ahová az után került, hogy elszakították öket egymástól. Visszaköltöztek a kőbányai lakásba, ahol Róbert a diákéveit töltötte.

Szabad ország

1956-ban a Budapesti Műszaki Egyetem elsőéves hallgatójaként lett részese a forradalmi eseményeknek. Részt vett az október 23-ai békés tüntetésen és vonuláson, amely később véres leszámolásba torkollt. Miután látta, hogy a forradalmat leverő szovjet hadsereg bevonulásával a „szabad Magyarország” reménye a szeme láttára foszlik szerte, a disszidálást választotta. Szabad országban szeretett volna élni, ezért Amerikát választotta célállomásnak.  

Először Kanadába költözött, ahol folytatta egyetemi tanulmányait. Esténként tanult, napközben dolgozott. Pár évvel később felvették a világ egyik legjobb tudományos és mérnöki egyetemére, a Massachusetts Institute of Technologyra, ott diplomázott.

Ebben az időben fűzte szorosabbra kapcsolatát az akkor New Yorkban élő magyar lánnyal, Verő Évával, aki maga is holokauszttúlélő, és édesapjának köszönheti az életét. Ő szerzett ugyanis hamis okmányokat a családnak a háború idején. Az akkor másfél éves kisbaba Losonczy Ildikó néven egy keresztény családhoz került pár hétre, majd miután szüleinek fájdalmasan hiányzott egyetlen gyermekük, úgy döntöttek, mégis magukhoz veszik kislányukat, és a háború végéig együtt bujdosott a család. Később, 1956-ban szüleivel együtt Kanadába, Montrealba disszidáltak. Róbert és Éva itt ismerték meg egymást. Összeházasodtak, és az Egyesült Államokban kezdtek közös életet.

Róbert, miután üzleti diplomát is szerzett, sikeres karriert futott be. A ranglétra csúcsán, 1978-ban a ConTel alelnöke lett Atlantában. Akkoriban ez volt a harmadik legnagyobb független telekommunikációs cég az Egyesült Államokban. A nyolcvanas években saját vállalkozást indított, amely cégek felvásárlásával és eladásával foglalkozott. Napjainkban pedig a családi portfólió kezelésével foglalkozik. Időközben Évával két gyermeket neveltek fel.

Mindezekben a sűrű és sikeres évtizedekben egy dologgal nem foglalkozott. Azzal, amit gyerekként kellett átélnie, és a veszteséggel, amit a holokaszt a családjának jelentett. Még közvetlen családtagjaival se szívesen osztotta meg emlékeit. Először 2010-ben egy baptista gyülekezetben beszélt arról, mi történt vele: „Soha nem beszéltem korábban senkinek arról, mit éltem át, különösen nem nyilvánosan. A holokauszt olyan érzelmi, lelki sebeket hagy az emberben, melyek soha nem gyógyulnak be. A fizikai sebek jó esetben begyógyulnak, de a lelki sebek megmaradnak. Talán az segített, amikor elkezdtem leírni az unokáimnak a történetem, mintegy hatvanöt évvel az események után. Korábban nem szántam rá időt, hogy végiggondoljam, mi is történt velem, valamint a szeretteimmel, és mindez mit okozott bennem. Egyáltalán nem terveztem, hogy nyilvánosan beszélek majd erről, mostanra azonban némiképp kötelességemnek érzem, hiszen pár év múlva sajnos már senki nem fog élni a szemtanúk közül. Amikor 2010-ben egy barátom unszolására az egyik atlantai baptista gyülekezetben első alkalommal emberek elé álltam, és elmondtam, hogyan éltem át gyerekként a holokausztot, ő azt mondta, hogy most Isten munkáját cselekszem. Lehet, hogy igaza van.”

Olvasson tovább: