Kereső toggle

Utánuk már csak a történelem marad

Hermann Ildi fotóművésszel beszélgettünk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Több kiállítást tudhat maga mögött, itthon és külföldön egyaránt rangos fotóművészeti díjakkal értékelték munkásságát, amelyben gyakran tabutémákat feszeget. Hermann Ildi legutóbb New Yorkban élő, magyar származású holokauszttúlélőket fotózott, és az oral history segítségével történetüket is megörökítette.

– Szereted, ha fotóznak?

– Kifejezetten nem. Biztos ezért is kezdtem el fotózni, hogy inkább én fotózzak másokat. Kevés olyan kép van, amit szeretek magamról.

– Van egy nagyon megrendítő sorozatod, amit tíz évvel ezelőtt, 2007-ben készítettél magadról, amikor súlyos betegséget diagnosztizáltak nálad.

– Ez a sorozat nagyon személyes hangvételű. A lányom két hónapos volt, amikor rosszindulatú daganatot találtak a mellkasomban. Arra koncentráltam, hogy nem lehet itthagyni a lányomat.  Ezért a kétségbeesés helyett inkább elkezdtem fotókat készíteni magamról, dokumentálni azt a néhány hónapot, amiről akkor még nem tudtam, mi lesz a vége.

A fotózás által egy projektként tekintettem erre az egészre, el tudtam távolítani magamtól a betegséget. Terápia volt. Ma már nem visel meg ránézni ezekre a képekre. Kicsit olyan, mintha nem is én lennék rajtuk.

– Nagyon kiszolgáltatott, intim helyzetben láthatunk.

– Abban az időszakban könnyebb volt mindezt lefotózni, mint beszélni róla. A kórházban és otthon is készítettem képeket. Amikor a kezelések hatására kihullott a hajam, majd lassan elkezdett visszanőni, mindennap csináltam magamról egy önarcképet.

– Másoknak, akik hasonló helyzetben vannak, tudtál segíteni a képeiddel?

– Talán igen. Alkotóként mindig érdemes tabutémákat feszegetni, hiszen ezek is az életünk részei, még akkor is, ha nem beszélünk róla. Nagyon egyszerű gyógymód, amikor az ember találkozik egy hasonló sorsú valakivel, mindegy, hogy beszélgetnek, vagy látja a történetét egy kiállításon. Az ilyen találkozások kapukat nyithatnak meg az emberek között. Feloldhatják a tabukat.

– Most tízéves a lányod, a Lányaink című sorozatod ihletője.

– Mint minden szülő, én is fotózom a gyerekemet, bár azt hiszem, kevesebbet, mint mások. Nincs bennem az a vágy és elvárás, hogy mosolyogjon a képeken. Nem arra törekszem, hogy a születésnapokon, karácsonykor, ünnepségeken örökítsem meg. Nem gondolom, hogy kizárólag ezek lennének az élet fontos, megörökítésre érdemes pillanatai. Az említett képeken a lányom és a többi gyerek nem kitüntetett helyzetekben láthatók: a barátainkkal szervezett közös programokon figyeltem és fotóztam őket. Nem konstruált munka volt, hanem könnyed, közös játék.

– Több filmes projektben is részt vettél. Még a tanárképző főiskolára jártál, amikor 2002-ben Valóságról álmodom címmel kiállításod nyílt a Perlasca – Egy igaz ember története című film forgatásán készült hangulatfotóidból. A Saul fia forgatása alatt portrékat készítettél a film szereplőiről, színészekről és statisztákról.

– Több filmben: kisjátékfilmekben, reklámfilmekben, dokumentumfilmekben dolgoztam már standfotósként. A standfotós két dolgot csinál a forgatáson: ott áll a kamera mellett, és igyekszik azt a képet lefotózni, amit a kamera lát, illetve dokumentálja a munkafolyamatokat is.

A Saulnál nemcsak standfotós voltam: portrékat készítettem a színészekről, statisztákról egy kiállításhoz, ami a rendező és az operatőr ötlete volt, és aminek a megvalósítását rám bízták.

Nagyon különleges forgatás volt. Mindenkit megérintett. Felvételek előtt és között fotóztam, amíg a színészek benne voltak a jelenetben, és az arcukon ott maradt ennek az egésznek a szörnyűsége. A statiszták arcán is ezt lehetett látni, annak ellenére, hogy soha nem látszódtak a filmben. Mindezt nem lehetett nem átélni. Azt remélem, ez látszik a fotókon és az arcokon is.

– A Hiányzó történetek című friss kiállításod témáját New Yorkban élő magyar származású zsidók adták. Te is holokauszttúlélők unokája vagy. Nagyszüleid története nem inspirált, New Yorkig kellett menned a témáért?

– A nagymamám, aki nagyon közel állt hozzám, szívesen elmesélte volna az auschwitzi élményeit. Én meg halogattam, hogy majd holnap, majd utána. Azt gondoltam, hogy ráérünk – pedig nem értünk rá, és vele sajnos már nem tudom lefolytatni ezt a beszélgetést.

Amikor először New Yorkban jártam, láttam néhány zsinagógán magyar zászlót. Kíváncsi lettem az ott működő magyar közösségekre, és arra is, hogy ezek az emberek, akik hiányoznak Magyarországról, vajon hogyan élnek Amerikában, milyen életük lett.

– Mi lett volna akkor, ha itt maradnak?

– Erre a kérdésre nincs válasz. Nyilván lennének vidéken is zsidó közösségek, amik most nincsenek. Ott állnak az üres zsinagógák, némelyiküket átalakították áruháznak, vagy sportpályát csináltak az udvarukon, és ott vannak a zsidó temetők is. Ennyi. Hogy kiknek hiányoznak azok, akik elmentek, az más kérdés.

– Mi alapján válogattad ki a túlélőket?

– A találkozásunk előfeltétele az volt, hogy beengedjenek az otthonukba, mert a saját környezetükben akartam fotózni őket. Különböző korú, sorsú emberekkel dolgoztam együtt.

A közös az volt bennük, hogy magyar származású, New Yorkban élő zsidók voltak, akik beszéltek nekem saját magukról, a történetükről, és megengedték, hogy fotókat készítsek róluk. Nagyon különböző emberekkel találkoztam, így más és más sorsokat tudtam megmutatni.

– Mielőtt fotókat készítettél róluk, beszélgettetek. Elmondták neked a történetüket. A kiállításodon a képek alatt a történeteik olvashatóak. Miért volt szükséged az életútjukra is? Miért nem volt elég csak a fotózás?

– Nagyon hamar elkezdtünk beszélgetni, kialakult az a bizalmi légkör, amiben ők biztonságban el tudták mondani az életük olyan részleteit, amikre nem könnyű visszaemlékezni, beszélni sem könnyű róluk. Nagyon intenzív, érzelmileg megterhelő beszélgetések voltak ezek, nekem is és nekik is.

Mindenképpen meg kellett ismernem őket, mielőtt fényképezni kezdtem. A beszélgetések után más látszódott az arcukon, mint előtte. Teljesen más lett volna a kép a beszélgetések nélkül, ha azzal állítok be, hogy csak fotózni akarok. Hagytam, hogy szabadon beszéljenek, egyáltalán nem irányítottam őket. Nem szabtam nekik határokat, hogy csak a holokausztról meséljenek. Megrendítő volt, hogy ott ül valaki veled szemben, és elmeséli a történelmet a saját életén keresztül. Ezekben a történetekben van valami, ami hetven év távlatából is személyessé teszi a történelmet. Szívesen beszéltek, volt, aki sírt közben. Érdekelt, milyen volt a gyerekkoruk, mi történt, amikor visszatértek a haláltáborokból, mit találtak otthon, hogy éltek tovább, miért mentek ki Amerikába, hogy viszonyulnak Magyarországhoz, a magyar gyökereikhez. Pont azért születtek nagyon különböző, izgalmas narratívák, mert nem erőltettem a beszélgetés irányát. A tíz alanyból kilenc holokauszttúlélő, azaz már élt a háború alatt, a legfiatalabb közülük egy vagonban született.  A legidősebb 97 éves. Ő már többször leírta a történetét. Mindenre emlékszik.

– Amikor megcsináltad a sorozatod, bepótoltad azt, amit a nagymamádnál elmulasztottál?

– Mindenképp tettem érte valamit, bár valószínűleg ezt nem lehet bepótolni. De legalább nem abban a tehetetlenségben meg sajnálkozásban ülök, hogy jaj, ezt elszalasztottam, és hogy most mit tegyek? Ezek az utolsó utáni pillanatok, hogy azok az emberek, akik átélték a holokausztot, el tudják mondani a történeteiket, mindazt, amit átéltek. Utánuk már csak a történelemkönyvek maradnak. Ezzel a projekttel egy kicsit talán sikerült hozzájárulni ahhoz, hogy a holokauszt ne csak egy lapja maradjon a történelemkönyveknek.

 

Bandi bácsi története – részlet

(…) Elértünk a Dunához, állt ott egy ócska uszály csomó katonával, és sorra belöktek bennünket az uszály fenekébe, ahová a szenet szokták lapátolni. Nem tudom, mennyit zuhantam, de puhára estem, mert akiket teherautón vittek, előttünk dobálták be. Volt a kezemben egy darab kenyér, de valaki kirántotta a kezemből. Próbáltam nézni a sötétségben, ki lehetett, de eltűnt, én meg úgy éreztem, ez volt az utolsó dolog, ami az élethez kötött, s most már az sincs. Így telt el az éjjel.
Reggel leeresztettek egy létrát, föl kellett rá állnia mindenkinek, és akik éjjel meghaltak – jó csomóan voltak –, azokat nekünk kellett a Dunába bedobni. Aztán kimentünk a partra. Elvittek minket egy zuhanyzóba, az volt a hír, hogy gáz jön a rózsákból. A miénkben viszont víz volt, így megfürödtünk. Utána anyaszült meztelenül kizavartak bennünket a hidegbe, onnan pedig egy barakkba. Négyen ültünk egy kis priccsen ruhátlanul, ez ment egy-két hétig. Annyiban azonban javult a helyzet, hogy reggelre mindig meghalt valaki, így aztán már nem négyen jutottunk egy priccsre, hanem hárman, később csak ketten. Mindenféle maradékból és hulladékból csináltak levest, azt kaptuk enni. Ez volt Mauthausen, ahol két hétnél többet lehetetlen volt túlélni, az is csak az olyan fiataloknak sikerült, mint nekem. Huszonkettő voltam akkor.
Egyik napon kinéztem az ablakon az appelplatzra, ami egy hatalmas mező, ahol reggelente létszám-ellenőrzésre összehívták a foglyokat. Az úton megjelent két jármű, olyanok, amilyeneket életemben nem láttam. Az egyik dzsip volt, a másik teherautóféleség gépfegyverrel. Ezek voltak az amerikaiak előőrsei.
A két járműben lehettek vagy tízen. Szép csendben felmentek a parancsnoki épületbe, amit a német katonák őriztek, farkasszemet néztek pár percig, majd a németek minden erőszak nélkül felemelték a sorompót, és beengedték az amerikaiakat az appelplatz közepére. Mindez olyan csendben, mintha megállt volna a világ.
Aztán hirtelen kitört a pokol. A rabok, akik már ott voltak évek óta, és alig tudtak járni, igazi állati üvöltéssel – emberi hangot már nemigen tudtak kiadni – rohantak az amerikaiak felé, pontosabban próbáltak rohanni, de pár lépés után elzuhantak, majd fölkeltek, és újra. Amikor elértek a kővé dermedt amerikai katonákig, rájuk vetették magukat, és a lábuktól az arcukig összevissza csókolták őket. Közben olyan hangokat adtak ki, mint talán az őskorban az ősemberek. Civilizáltságról itt már nem lehetett beszélni. A katonák nem értették, mi történik velük. Ez volt a felszabadulás felejthetetlen pillanata, a mai napig úgy él a fejemben, mintha tegnap történt volna. (…)

Olvasson tovább: