– Elnök úr, nagy port kavart az a kijelentése a román közéletben, amely szerint az Erdélyben élő magyaroknak nincs mit ünnepelnie 2018-ban. Mire gondolt elnök úr, miért nincs mit ünnepelniük?
– 1918-tól 2017-ig a román államnak a viszonya a magyar kisebbséghez nem sokat változott, ezért a trianoni döntés értékelése száz évvel az események után sem igazán változott a két közösségen belül. A magyarok sem gondolkodnak ma másképpen 1918-ról, mint az elmúlt közel száz évben, ahogy a románok sem, és úgy vélem, ez nem igazán fog változni a következő hónapokban a centenáriumi évfordulóig.
Ha csak az okokat vizsgálnánk, amik ezt az állapotot előidézték, fenntartják, nem lenne elég időnk, hogy felsoroljuk, hogy miért alakult így az elmúlt közel száz év. Mindezt elemezni a történészek, társadalomtudósok feladata, amit mindkét oldalról meg is tettek, de az álláspontok nem közeledtek sokat egymáshoz. Ha a román állam az elmúlt száz évben nem törekedett volna folyamatosan és nagyon nyíltan arra, hogy agresszívan asszimilálja a kisebbségeket, és felszámoljon a társadalomban kultúrát, nyelvet, oktatást, önrendelkezést, mindent, ami nem román, akkor a mai nemzedékek másképp viszonyulnának ehhez a kérdéshez. De mivel a két világháború között, majd Ceausescu alatt is egyértelmű volt ez a szándék, illetve 1989 után szintén gyakran lehetett ezt a ki nem mondott törekvést érezni mind a mai napig, újratermelődtek a félelmek: a románok attól félnek, hogy el akarjuk szakítani Erdélyt, a magyarok pedig attól tartanak, hogy a románok meg akarják fosztani őket az identitásuktól. Ezek a félelmek nyilván a jelenbe, sőt a jövőbe is mutatnak, és sajnos nem látom annak a lehetőségét, hogy ezen valamit is változtatni tudjunk.
2017. 08.25. (XXI/34)
