Kereső toggle

Egy 20. századi szamaritánus

A második világháború alatt a zsidókat, utána a németeket segítette

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Uhl Antal, a „munkáspap” a vészkorszak idején Franciaországban sok száz ember életét mentette meg: főleg magyar zsidóknak, továbbá hadifoglyoknak – franciáknak és németeknek – nyújtott felbecsülhetetlen segítséget. Hazatérte után felemelte szavát a svábok kitelepítése ellen is. Az embermentőről, aki 115 éve született és 35 évvel ezelőtt hunyt el, a héten tartanak megemlékezést a Holokauszt Emlékközpontban.

„Ma már képtelen vagyok mindazok nevére pontosan emlékezni, akik számára kiállítottam a Magyar Katolikus Misszió igazolványát. Listát nem vezettem róluk, hisz ez ellenkezett volna a konspiráció legalapvetőbb szabályaival. 1940 júliusának vége felé a párizsi érsekségen nagy razzia volt, a Gestapo ott is a zsidók névsorát kereste” – mesélte egy 1977-es interjújában Uhl Antal baranyaszentgyörgyi plébános, címzetes prépost (Vigília, 1980).

Uhl Antal 1932-től a franciaországi bányászvárosban, Lille-ben élő magyar munkásokat segítette lelkészként, majd 1940-től 1943-ig Párizsban a Magyar Katolikus Misszió vezetője volt. Ebbéli tisztségében 1941-ben és 1942-ben több alkalommal mintegy 800, magyar állampolgárságot igazoló okmányt juttatott el Budapestről a németek által megszállt Párizsba a magyar származású zsidóknak, s ezzel megmentette őket a letartóztatástól. Volt olyan is, akit több ízben sikerült kihozatnia a franciaországi internálótáborokból, mígnem az illetőt később Magyarországról vitték el.

Uhl Antal további sok száz párizsi magyar zsidónak állította ki a Magyar Katolikus Misszió tagsági igazolványát, védettséget biztosítva nekik anélkül, hogy fel kellett volna venniük a katolikus vallást. Uhl rengeteg zsidó gyermeket is megmentett azáltal, hogy árvaházakban helyezte el őket. Életrajzírójának, Hetényi Varga Károlynak az információi szerint abban az időben hatezer magyar élt Párizsban, akik közül legalább kétezren zsidó származásúak voltak.

„Nincs tudomásom, hogy végeztek volna olyan szervezett zsidómentést a többi külföldi között, mint ahogy a magyaroknál. Csak egy szomorú példát lehet említeni: a Romániából elszármazott párizsi zsidók legtöbbjét, mintegy négyezer személyt vittek el a megszállók, míg a magyarok javarészt megmenekültek” – mondta az említett interjúban Uhl Antal, akinek embermentő tevékenységét franciaországi egyházi felettesei is támogatták. Magyarországi látogatásai során üzenetek és levelek százait hozta-vitte, és életmentő okiratokat kézbesített kint, kijátszva ezzel a hivatalos cenzúrát.

Második magyarországi útjáról visszatérve Párizsban sikerült a magával hozott 400 magyar okmányból 360-at szétosztania, mielőtt még letartóztatta volna a Gestapo. „Sokáig faggattak cselekedetem indítóokai felől. Végül aztán őszintén megmondtam, hogy a bajba került magyar zsidóságon akartam segíteni – És mi vitte erre? – kérdezték. Mit felelhettem rá mást, mint a felebaráti szeretet. Éreztem, hogy ez a kijelentésem a Gestapo épületében kissé nevetségesen hangzik” – emlékezett vissza a letartóztatására Uhl Antal. Mint mondta, a vallatások hangneme akkor változott meg, amikor kiderült, hogy nemcsak zsidóknak segített, hanem hadifoglyoknak is, köztük egy német tisztnek, még 1940-ben, a lille-i lelkészi szolgálata alatt. Megtalálták nála egy német katona névjegykártyáját, s ennek köszönhette, hogy szabadlábra helyezték, amíg a párizsi német katonai bíróság lefolytatta a perét, melynek végén tiltott okmányok csempészete és zsidópártolás miatt öthavi szigorított börtönre ítélték.

„Az ítélethirdetés után az elnöklő bíró magához kéretett egy szobába, és négyszemközt ezeket mondta: »Kérem, én önt meg akartam menteni ettől az ítélettől. Ez sikerült is volna, ha ön nem hangoztatja oly kitartóan, hogy tettével a zsidókon akart segíteni. Ha vallomásában ezt nem említi, nem ítéltem volna el. De, hogy lássa jóindulatomat, még ezek után is szabadlábra helyezem, de csak ideiglenesen. Kérem azonban, sürgősen lépjen érintkezésbe külképviseleti hatóságaival, és legkésőbb két héten belül hívassa vissza magát Magyarországra” – mesélte Uhl, akit a magyar kormány nemsokára haza is rendelt. A Gare de l’Esten a kinti magyarok tömege búcsúztatta őt a főkonzullal együtt.

„Az igazi csalódás idehaza várt rám. Nyíltan szememre vetették, miért avatkozom bele a politikába. Ez nagyon fájt akkor nekem, sokkal jobban, mint a Gestapo ítélete. Mentési munkálataimat azonban ennek ellenére sem hagytam abba. Mert itthon is többen felkerestek levélben, személyesen, hogy járjak közbe ügyükben a párizsi magyar konzulátuson. Sokaknak innen igazoltam, hogy Párizsban megkereszteltem őket” – emlékezett Uhl Antal. Uhlnak amúgy az irodalmi, közéleti és újságírói munkássága is jelentős volt: baloldali érzékenységgel írt a lille-i munkások helyzetéről, haditudósításait rendre közölte a Dunántúl című lap, és a Francia Latin Akadémia tagjává is megválasztották.

Az embermentő 1943-tól 1982-ben bekövetkezett haláláig Baranyaszentgyörgyön volt plébános. 1946 decemberében a pécsi ügyészségtől is kapott idézést németpártolásért, mivel tiltakozott a magyarországi német nemzetiségűek kitelepítése miatt: az elűzötteket segítette, egy családot a lakásába is befogadott.

A ’40-es évek végén életre szóló barátságot kötött Fekete István íróval és feleségével. Uhl kivételes szociális érzékenységében származása is közrejátszhatott: ötgyermekes munkáscsalád sarjaként született Mohácson, ahol – életrajzírója szavaival élve – három nemzetiség és több felekezet élt példás békességben egymás mellett évszázadokon keresztül.

Olvasson tovább: