Kereső toggle

Ahol emberi kapcsolat van, ott élet van

Lőrincz Szilvia és Mikics András belsőépítészek az újraértelmezett luxusról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Mikics András és Lõrincz Szilvia. A közös alkotómunka során nem összeadódik, hanem megsokszorozódik a teljesítmény.

„Nem akartunk többé luxust tervezni és tervgyárként működni. Rájöttünk arra, hogy nincs értelme ekkora összegeket szállodákra, irodaházakra költeni, hiszen teljesen máshol van az anyagi dolgok lényege” – mesél Lőrincz Szilvia és Mikics András, a Biva Inspiration két belsőépítésze arról, milyen út vezetett odáig, hogy decemberben elnyerték az Év belsőépítésze díjat a somlói Kreinbacher Birtok és a budapesti kóstoló szalon kialakításáért.

A szakmai zsűri egyhangúlag a ti munkátokat javasolta első helyre. Ez mennyire ért benneteket váratlanul?

Mikics András: Tátott szájjal ültünk. Az első sokk eleve az volt, hogy nyertünk, a másik meg az, hogy egyöntetű határozattal, mivel elég különböző beállítottságú szakemberek ültek a zsűriben. Ha lehet így mondani, Finta Józseftől Fekete Györgyig a zsűri mind a kilenc tagja minket szavazott az első helyre.

Lőrincz Szilvia: A mezőny is nagyon erős volt. A legtöbb jelentkezőt ismertük: régi kollegák, akikkel jó kapcsolatban vagyunk, és ismerve a munkáikat, egyáltalán nem voltunk felkészülve az első helyezésre. Az külön jó érzés volt, hogy utána őszintén gratuláltak nekünk, és velünk örültek a sikernek. 

Pedig belsőépítésznek lenni, különösen a gazdasági válság óta, elég bevállalós szakmának tűnik. Ti hogyan éltétek meg ezt az időszakot?

M. A.: Tizennégy éve dolgozunk együtt, de a válság kapcsán újra kellett értékeltünk sok mindent. Addigra 8-10 fős irodánk volt, és átalakultunk tervgyárrá: elborítottak a különböző egyéb feladatok, és már nem tudtuk élvezni, amit csinálunk. Egyszerűbben fogalmazva: kiszorultunk a saját szakmánkból, kinyomott minket a cég, mint egy elhízott állat, és mi fölszorultunk a falra. Így nem volt benne öröm.

L. Sz.: A belsőépítészet alkotómunka, amihez idő kell – ezt nem lehet futószalagszerűen végezni, mert mindenki boldogtalanná válik. Így érkeztünk el 2010-ben egy komoly fordulóponthoz: egy nem fizető megrendelő jóvoltából is át kellett gondolnunk azt, hogy egyáltalán folytassuk-e a szakmát. Végül egy egyszerűbb gazdasági formát találtunk ki, ami képes az alkotói tevékenységet szolgálni, azaz nyolc órából hatot tényleg arra tudunk fordítani, amit szeretünk, és amihez értünk. Mint egy kisebb cukrászdában, ahol maga a tulajdonos készíti a süteményt, és ez ad garanciát a minőségre. Azáltal, hogy újradefiniáltuk magunkat, a hangsúly visszahelyeződött a kreativitásra, megint felfedeztük az alkotás örömét. Ismét kialakult a flow állapot, már nem vállalkozásunk volt, hanem műtermünk. Visszataláltunk önmagunkhoz.

Gazdaságilag megérte egy kisebb alkotóműhelyre visszaállni?

L.Sz.: Igen, mert ennek kialakításában már kamatozott az elmúlt tizennégy év minden tapasztalata. Emlékszem, az egyetemi műteremben az alkotás folyamatába belefeledkezve nagyon izgalmas gondolatok tudtak az emberi lélekből megszületni. Most nyertük vissza ezt a rezgésszámot, s igazából ezt igazolta a Kreinbacher Birtok is, hogy ez az a fajta alkotói légkör, háttér, amiben meg tud valósulni egy rendkívül igényes munka.

Ezt a szakmai díj is megerősítette.

L.Sz.: Igen, számunkra sokatmondó volt Finta József beszéde arról, hogy olyan korszakban élünk, amikor nagyon nehéz jó építészetet és belsőépítészetet csinálni, egy átmeneti, idealizálós korban vagyunk, a negyedik ipari forradalom idején, amikor a számítástechnika elfordítja az építészetet a használhatóságtól, illetve elfordítja az embertől. S ő személy szerint ezt látta meg a munkánkban, hogy minden modernitás és korszerűség ellenére nálunk az ember van a középpontban. Ennek az az oka, hogy mi váltottunk nézőpontot: meg akar-tuk találni a belsőépítészetnek azt a szegmensét, ahol nem a luxus a mondanivaló, hanem az emberközeliség. A belsőépítészet ugyanis luxusszakma – erre a célra tehetős rétegek költenek, gyakran hivalkodó céllal.

M.A.: Mi a luxust másban kerestük és találtuk meg, mint amit az hagyományos értelemben jelent.

L.Sz.: Számunkra a luxust nem az arany, a márvány és a csillogás, meg a gazdagság jelenti, hanem az, hogy az emberek számára vonzóvá és használhatóvá tesszük a tereket. Én személy szerint azért nem szeretem a belvárosi luxuséttermeket, mert az emberek elkezdenek bennük nagyon másként viselkedni, mint akik ők valójában. Ezért is van igény a romkocsmákra meg a hasonlóan egyszerű szórakozóhelyekre, mert ott a fiatalok önmaguk tudnak maradni.

M.A.: Az általunk megálmodott terekben nem válnak uniformizálttá az emberek, hanem mindenki természetesen tud viselkedni, és jól is mutat benne, legyen szó akár öltönyös üzletemberről, akár kiránduló családról. A homogén, visszafogott környezetbe az emberek hozzák be a színt, övék a főszerep.

Mekkora kereslet van erre a látásra?

L.Sz.: Azt látjuk, hogy erre van igazán fogadókészség, a befektetők mind ezt várják tőlünk.

M.A.: Egy jómódú megrendelőnk, egy cégtulajdonos, aki jött velünk mindenfelé, először nagyon meghökkent, amikor bementünk vele egy artKRAFT loftdesign nevű üzletbe, ami egy hajdani gyárcsarnok, és tele van mindenféle régi bútorral, lámpával, tárgyakkal. Azután elkezdtek benne is élni a gondolatok, amiket ezek a tárgyak ébresztettek benne, mindenféle emlékek, nagyszülőkről, iskoláról, és felismerte ennek az örömét, hogy ezek a tárgyak többek attól, mint egy design szék, ami lehet, hogy nagyszerű műalkotás, de nem közvetít semmit. Viszont ezekkel a tárgyakkal lehet múltat, személyességet csempészni egy térbe. Ezeket Somlón is használtuk a borászatban.

Vajon mit jelent egy vidéki birtok esetében az urbánus jelleg?

M.A.: Azt, hogy a vidéki életstílus egy modern, letisztult környezetben ölt régi-új formát. Végigjártuk a somlói kis pincéket, és megfigyeltük a szőlősgazdák hétköznapjait, környezetét: lópokróc, asztalka, kis sparhelt, kapanyél, melynek fája kifényesedett a használattól – ezekkel az anyagokkal, felületekkel, tárgykultúrával találkozik ott az ember. Ide nem illik, de nem is vár itt budapesti elegáns éttermet a látogató, hanem a hely szelleméből szeretne egy kis ízelítőt kapni.

L.Sz.: Mi nem elméleti tereket akartunk létrehozni, amit a szakmának tervezünk, meg a szakmai újságoknak, hanem az embernek akartunk tervezni, és pontosan tudjuk, hogy senki nem érzi magát jól az elméleti terekben, hanem ebben kellett egy váltás. Ehhez egyik megoldásként a régi tárgyakat találtuk meg, nem egyszer megváltoztatva azok funkcióját is. Ráadásul ez költségvetésben is egy kivitelezhető út volt. Nem szeretünk hazudni, hogy olyan legyen, mintha… Inkább kialakítottunk egy olyan elképzelést, amit következetesen végig tudunk vinni, aminek minden eleme – a névválasztástól a különböző felületeken át az evőeszközökig és a vendégterek illatáig – egységes stílust alkot, autentikus jelleget ölt.

Ti is a saját csúcsteljesítményeteknek tartjátok ezt a munkát?

L.Sz.: Inkább azt érzem, hogy ebben sikerült mindkettőnk gondolkozásának az esszenciáját átadni. Volt egy meghatározó élményünk 2010-ben, amikor létrehoztunk egy gyönyörű belvárosi butikhotelt a régi Transelektro épületének átalakításával. Még meg sem nyílt, de már tulajdonosváltás történt, s az épület más funk-ciót kapott. Hotelként mindössze fél évig üzemelt, majd szétrombolták a többmilliárdos épületet.

Ez egy olyan szintű pazarlás volt, és annyira mélyen megrendített minket, párhuzamosan a gazdasági válság egyéb hatásaival, hogy akkor eldöntöttük: nem akarunk többé luxust tervezni. Kialakult bennünk, hogy ezt így tovább nem csináljuk, ennek nincs értelme, ekkora összegeket szállodákra, irodaházakra költeni – valahol teljesen máshol van az anyagi dolgoknak a lényege.

M.A.: A borászat egy őszinte dolog volt. A válságot követően végre itt megtaláltuk önmagunkat, s ez nagyon összehangoltan tudott működni, úgy, hogy mindketten teret kaptunk arra, hogy kibontakozhassunk. Ez így volt a megrendelői-kivitelező oldalról is: ők is hagytak minket érvényesülni, kellő helyeken le lettünk nyírva, de nagyrészt megvalósult minden, amit mi elképzeltünk, és ez óriási dolog volt.

Ez egyfajta partneri viszonyt jelentett?

M.A.: Igen, amiben az őszinteség volt a kulcsszó. Itt ugyanis a megrendelő nem tetszelegni akart a gazdag ismerősöknek, hogy lám én csinálok egy pezsgőpincészetet, hozzá egy hotelt, mert most ez a trend, mindenki ezt csinálja, a fogorvostól az ügyvédig. Hanem ő szereti a pezsgőt, és rengeteget járt Champagne-ban, mert volt egy valószerűtlen álma, hogy ebből a szőlőfajtából igenis lehet egy jó pezsgőfajtát csinálni: nekivágott, és világszínvonalú italt hozott ki belőle.

A díj sok megrendelést hoz nektek?

L.Sz.: Megnőtt az érdeklődés irántunk, de mi továbbra sem akarunk tervgyár lenni, nem szeretnénk változtatni a gondolkodásmódunkon, ami bevált. Tartjuk az arányokat: annyi munkát vállalunk, amit meg tudunk ketten csinálni úgy, hogy közben tiszteletben tartjuk az élet más területeit is. Így folyamatosan inspiráltak tudunk maradni, és másokra is jó hatással vagyunk.

Kreatív szakemberek szerint a közös alkotómunka során nem össszeadódik, hanem megsokszorozódik a teljesítmény.

L.Sz.: Ez velünk is így van, ráadásul az emberi kapcsolatok jelentősége minden szinten beigazolódik, hiszen magának a belsőépítészetnek is a humán érték, a közösségformálás adja az igazi erejét. 

M.A.: Nem véletlen, hogy egy jól kialakított nappali képes összeszervezni, egybeterelni az addig atomizáltan élő családtagokat. A tereket ki kell nyitni, élettel kell megtölteni, és ahol emberi kapcsolat van, ott élet van.

 

A 2016-os év belsőépítészei

Lőrincz Szilvia és Mikics András, a Biva Inspiration belsőépítészei a Nyugat-magyarországi Egyetem építőművész szakán végeztek, és 2002 óta dolgoznak együtt. Tavaly év végén elnyerték a somlói Kreinbacher Birtok és a hozzá kapcsolódó budapesti Tasting Salon kialakításáért Az év belsőépítésze díjat. Somlón a borászat vendégtereit, a szállás és étterem enteriőrjét alkották meg, míg a budapesti Tasting Salonban kóstolóknak és üzleti találkozóknak terveztek környezetet. A birtokközpontot belülről az urbánus, indusztriál és vintage stíluselemek összhangja jellemzi, kívülről pedig a vulkanikus táj jellegzetes forma- és színvilágához illeszkednek az Ekler Dezső építész által tervezett épületek.
„Minden modernitása (…) ellenére is olyan humán töltetű építészetet valósított meg a két kolléga, ahol jó élni, mozogni, létezni – és ez az építészet, belsőépítészet lényege” – emelte ki a díjátadón Finta József építész, zsűrielnök. A Magyar Építész Kamara Belsőépítészeti Tagozata és a Laki Zrt. idén 18. alkalommal hirdetett nyertest, akinek másfél millió forint pénzjutalom is jár. Korábbi díjazottak voltak a Pesti Vigadó rekonstrukciójának vagy a pécsi Kodály Központnak a tervezői is.

 

A beszélgetésről készült videót a Hetek Youtube-csatornáján is megnézheti.

Olvasson tovább: