Kereső toggle

Élet a vörösiszap után

Helyszíni riport a devecseri kistérségből

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A vörösiszappal elöntött területeken legalább 30 évig nem termelhetnek élelmiszert – mondta a WWF Magyarország igazgatója 2010 őszén, az ajkai vörösiszap-katasztrófa után. S ha mindez kevés lett volna, azóta gárdamasírozás, jobbikospolgármester-választás is zajlott a környéken. Elmentünk közelebbről megnézni, milyen az élet a devecseri kistérségben hat évvel a katasztrófa után.

„Annak az idős néninek és bácsinak, akik itt meghaltak az utolsó házban, a szüleim pont az iszapkatasztrófa napján jöttek volna segíteni almát szedni, de nem jöttek, mert édesanyámnak megfájdult a foga. Délután már nem volt se ház, se néni, se bácsi. A nénit ott vagy fél kilométerrel odébb találták meg egy redőnybe csavarodva, úgy sodorta ki az iszap őt a házából” – mutat körbe Kolontár katasztrófa sújtotta vidékén József János, a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálatának (HISZ) helyi vezetője.

Ma idilli a táj: a sérült tározó körül zöldellő rétek és patak – a patak egyik oldalán valaha utca volt, rajta nyolc ház, ezeket elmosta a vörösiszap, most mező van a helyükön, ahova a romokat temették. Odébb egy emlékpark, a park szélén védőgát, ma ott kezdődik Kolontár. A vörösiszap-cunamira egy mementóként meghagyott istálló emlékeztet a parkban: falán embermagasságig érő vörös sáv, bent szétdúlt tárgyak. Az ár láthatóan átszakított ajtót, ablakot, úgy vonult végig az épületeken, magával sodorva minden útjába kerülő akadályt: embert, lovat, bútort, vonatsíneket, megrakott IFA teherautót. 36-40 kilométeren vonult végig az iszaptenger a növekvő hordalékkal együtt.

Hat éve annak, hogy a timföldgyár egyik tározójából egymillió köbméter lúgos anyag öntötte el Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely völgyes részeit. tíz ember meghalt, százötvenen megsebesültek, a gazdasági és természeti károkat felbecsülhetetlennek mondták.

A katasztrófát a bíróság szerint a tározó hibás tervezése okozta a ’90-es években. Az illetékes cég, azaz a MAL Zrt. vezetőjét és a többi vádlottat idén felmentették, ám a piacvezető vállalat a sokmilliárdos kártérítési perbe belebukott, és államosították. Kérdésünkre, hogy a többi tározó biztonságosabb-e, József János csak a fejét ingatja: a tárolási technikán korszerűsítettek ugyan, de legfőképp a lakosságot költöztették ki a veszélyeztetett területekről. A kolontári károsultaknak az egyik magaslati részen építettek egy Makovecz-telepet, közepén komor hangulatú kápolnával, az utcákban tornácos parasztházakkal.

Devecserben is hegyre épült a károsultak – szintén Makovecz-házakkal övezett – utcája. Ott a kastélyparkkal szembeni emlékpark szolgál a romok temetőjéül, közepén egy gigantikus turulmadaras világháborús emlékművel – ami némileg eltereli a figyelmet arról, hogy ugyanitt utcákat, házakat, postaépületet, valamint odébb egy cigánytelepet is elsodort az iszap.

A környezetvédők azt mondták, hogy itt harminc évig fű nem terem – így holdbéli tájra számítottunk –, ehelyett zöldellő mezők, szántóföldek, kukoricás fogad, a települések pedig a teljes úthálózattal együtt fel lettek újítva. „Lehet, hogy megköveznek a tudósok, de azt mondom, hogy az ember saját maga is kárt okoz a termőföldekben azzal, hogy a műtrágyával elsavasítja azokat, így ez a lúgos iszap láthatóan helyreállította a talaj – pH-ját” – magyarázza József János.

Csöndben megjegyzi azt is, hogy a honi panaszkultúrára csak ráerősített a kárpótlási szisztéma. „Tudod, a magyar ember milyen, szereti felnagyítani a dolgokat, azt mondja: nagy kár, nagy haszon. De csak egy réteg ilyen. Ne feledjük azt se, hogy itt tényleg életek munkája veszett oda, amit nem lehet visszaadni” – fordítja komolyra a szót. A férfi jól ismeri a közállapotokat, mivel a HISZ devecseri adományosztó központja a katasztrófa után két éven át folyamatosan segítette a károsultakat.

A helyi lomipiacot is elvitte annak idején az ár, de hamar újjáéledt. A hatezer fős Devecser lakosságának közel a fele roma ugyanis, akiknek a sorsa – s vele a városé is – akkor kezdett el javulni, amikor a cigányok a 2000-es években elkezdtek külföldre járni lomizni. Ausztriában ezt megszigorították, ezért ma Németországba járnak inkább, s lett belőle jövedelmük; szép házakat építettek, a gyerekeik tanulnak. Hajnali négykor kezdődik a devecseri lomipiac, ahol mindenki szakosodott valamire: hangszerre, biciklire, kismotorra, fűnyíróra, bútorra, játékra, egyebekre.

„Egészen más életvitelük lett, iskoláztatják a gyereket, hogy ne közmunkás legyen, hanem be tudjon állni egy céghez dolgozni. Meg aztán nagyon sok ember ment ki külföldre dolgozni, romák is. Az egyik négy szakmával nem tudott elhelyezkedni Ajkán és környékén öt évvel ezelőtt. Ma már el tudna, mert a romákat is felveszik, olyan munkaerőhiány van” – meséli József János. Most Ajkán, Noszlopon, sőt Sárváron, Szombathelyen is dolgoznak devecseri romák. Három műszakban, havi 90 ezer forintért vállalnak munkát gyárakban, mert ezt biztosabb megélhetésnek tartják a lomizásnál, ami megmaradt másodjövedelemnek. Még olyan félreeső helyekről is, ahol régen csak abból éltek, hogy bodzát, makkot, gombát szedtek, vagy vasaztak, eljárnak az emberek dolgozni, a gyerekeik meg tanulni.

Amikor a környéken húsz éve bezártak mindent, óriási munkanélküliség lett, ellenben ma vannak cégek, de nincs ember. Azzal együtt sincs, hogy az országnak ezen a felén a romáknak is más a gondolkodásmódja, mint a keleti végeken, ahol lehetetlen a „ráérős” közmunkából átcsábítani az embereket rendes munkára. Ott más tradíciók vannak, hisz korábban sem jutott más nekik, csak kubikos segédmunka a fővárosban, feketevonaton ingázva – emlékeztet József János.

A katasztrófa utáni fideszes városvezetés alatt Devecserben is felerősödött a jobbikos aktivitás, volt gárdavonulás is, majd 2014-ben a város lakossága jobbikos polgármestert választott. Ám Ferenczi Gábor a helyiek szerint nem az indulatok szításán, hanem inkább a település jólétének előmozdításán dolgozik, a törvényt is betartatja, a romákkal is megtalálja a hangot.

A békés együttélés nem újkeletű itt. József János a rendszerváltáskor fémekkel kereskedő nagyvállalkozó volt: a honvédség járműveit és egyéb gépeket bontott. Mint mondja, sok roma alkalmazottja volt, akikkel nem volt problémája. „Én az integrációért mindent megtettem: saját családomba is integráltam egy romát” – mosolyog a bajusza alatt. Jánosnak négy saját és egy fogadott gyermeke van: egy roma kisbabát fogadtak örökbe, a kislány ma 17 éves, csecsemőgondozónak tanul – egyetlen fekete hajú a szőke, kékszemű családban. A roma gyerek örökbefogadása után a család és a sváb falu fél évig nem állt szóba a házaspárral, de ők mindenhol kiálltak mellette, s a kislány egy szem romaként nőtt fel Polányban. Azóta már ott tart a dolog, hogy több devecseri család is örökbe fogadott roma kisgyerekeket.

János szülei 80 év fele járnak. Ők azok, akik fogfájás miatt nem mentek el a katasztrófa napján Kolontárra. Előtte is fáradhatatlanul hirdették az evangéliumot, de utána még inkább, mert meggyőződésük, hogy Isten azért hagyta őket életben, hogy beszéljenek Róla az embereknek. Az idős házaspár huszonöt éve, a fiuk révén jutott hitre. József János huszonöt évesen igazi trash metalos fiatalember volt, jól menő fémes vállalkozó. Száz alkalmazottja volt, nagyon ment a szekér, s ő azt hitte, a sok pénzével minden problémát meg tud oldani. Volt neki egy gyermekkori barátja, Attila, aki egyben a legjobb alkalmazottja – mellesleg hívő keresztény is – volt, aki állandóan „traktálta” őt az evangéliummal. János a tőle kapott kazettákat, könyveket rendre továbbadta a nyugdíjas szüleinek, hogy hallgassák ők, nekik van erre idejük. A szülők addig hallgatták, amíg el nem mentek egy istentiszteletre, s ott a „kibírhatatlan rapzene” ellenére is örömmel megtértek. Egyik alkalommal az édesanya, akinek addig mindkét karja le volt bénulva, felemelt karokkal dicsőítette Istent: a nevetős asszony meggyógyult, onnantól unokáit emelgette, munkabírása megnőtt.

Visszatérve József Jánosra, amikor keresztény alkalmazottja nem volt hajlandó egy lopott színesfémáru-adagot leszállítani, nehéz szívvel bár, de kirúgta őt. Ám Attila aznap este elhívta egy istentiszteletre, ahol az evangélista – mintha hozzá szólt volna – megkérdezte: „Miben bízol? A pénzedben, a vagyonodban? Az nem fog megmenteni téged.” János megrendült, majd feleségével együtt megtért. Később János rendőr sógora is eljött előbb „rendet tenni”, majd megtérni és meggyógyulni. Jánosék tágan vett családjában gyógyulások és megtérések sorozata játszódott le.

Egy alkalommal József János egy nagyobb felajánlást tett a gyülekezetnek: beadta megtakarított pénzét, amit élete nagy álmára, egy saját lóra gyűjtött. Gyerekkora óta cowboy akart lenni ugyanis, de az istentiszteleten annyira élvezte Isten közelségét, hogy leginkább azt szerette volna, hogy ez az érzés örökre kitartson. Nem sokkal később egy ritkaság, egy Fiat dózer került hozzá, amit bontás után a vasműbe akart szállítani. Ám akkor felhívta valaki, hogy neki egy Fiat dózer osztóművére lenne szüksége. Hozzátette: nem tud pénzben fizetni, ám szívesen küld két lovat. János nemsokára három lovat kapott a kidobásra ítélt roncsért, mivel az egyik ló vemhes is volt. A másik kanca 17 éves volt és meddő, de Jánosék ráírták az istálló falára a bibliai idézetet: nem lesz a te házadban meddő semmi. Az öreg kanca nemsokára aranyszőrű csikót ellett, amiért három újabb lovat kaptak, s nemsokára lovas nagykereskedést vittek. János jó cowboyként ma már főleg teheneket tart, nyolcból három hamarosan borjat is ad.

„Az enyém egy nagyon hétköznapi történet ahhoz képest, hogy mik vannak itt Ajkán” – reagál elképedésünkre János. Meséli, hogy a szeretetszolgálat támogatott egy famíliát, amely felköltözött a Csikódombra, az anyóshoz. „Vittem oda az ételcsomagot a családnak. Egy igazi cigány mamit képzeljetek el, koszosan, szívja a maga által sodort cigarettát, a szája körbe tiszta sárga, és rekedt hangon kérdi: te, Janókám, az az Isten engem is szeret? Mondom, téged is, mami, az Isten nem személyválogató. Megfürdesz, bedauerolod a hajadat, veszed a ridikült, és vasárnap találkozunk – tréfálkozok. És vasárnap beondolált hajjal, kiöltözve, retiküllel a hóna alatt valóban megjelent a mami a gyülekezetben. Megtért, 62 évesen megtanult olvasni, hogy tudja forgatni a Bibliát. Azért adták őt haza a kórházból, hogy meghaljon, de hét év gyöngy élete volt utána. Fürdőszobát építtetett magának, hajléktalanokat etetett és fürdetett. Köztünk járnak ilyen emberek. Mai napig emlegetik a történetét, hogy az Erzsébet mami, ő a példa” – mosolyodik el János.

Olvasson tovább: