Kereső toggle

Az igazságnak átütő ereje van

Szántó Piroska privát ’56-ja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szántó Piroska festőművészről és Vas István költőről  lassan, de biztosan megfeledkezik a magyar kultúrtörténet. A művésznő férje után hét évvel ment el 1998-ban. Duna-parti emléklakásukat, melynek hatalmas ablakában esténként egymás mellett álltak és nézték a folyót, bezárták. Hamarosan azt sem tudjuk, ki volt Szántó Piroska és Vas István, pedig a házaspár meghatározó szereplője az elmúlt hetven évnek.

Az 1989 utáni kultúrpolitika rájuk nyomta a „szocialista művészek” bélyeget. Vas és Szántó életműve azonban korántsem volt ennyire egyszerű. Szántót az 1950-es években a szocialista esztétika száműzetésbe küldte. Mesekönyveket illusztrált, bár ott is rezgett a léc, hiszen az ebédelő parasztcsaládot nem egy piros traktor tövében ábrázolta, hanem egy nagy fa alatt, a kisfiú fejére pedig micisapka helyett kalapot tett.

Különös fintora a sorsnak, hogy pont az a Szántó Piroska vált az 1956-os forradalom egyik leghitelesebb női krónikásává, aki mindvégig a kommunista párt tagja volt. A festőművész különböző rajzokat, skicceket is készített vázlatfüzetébe, miközben Budapest utcáin végigdübörgött a forradalom. Ezeket a feljegyzéseit és rajztömbjét évekig elásva rejtegette egy pincében.

„Csak azt írtam meg, amit láttam és átéltem.”

Szántó Piroska Forradalmi szvit című szövege 1956. október–decemberét beszéli el. Női hang a forradalomról. Ennek a narratívának különlegessége, hogy egy „festőszemű” krónikás rögzíti. A művészi nézőpont megelőlegezi a történések pontos, precíz megfigyelését, naturalisztikus ábrázolását. Ráadásként megkapjuk a festőművész tollal és ecsettel készített metszeteit is, az események mintegy másik lehetséges elbeszélési módját. A képi világ sokkal intenzívebben adja vissza mindazokat a pillanatnyi érzéseket, amelyeket Szántó megfelelő szavak híján nem mer vagy egyszerűen nem tud kimondani.

„Ebben a könyvben az írás nem szépirodalom, s a rajzok nem illusztrációk. »Egykorú metszet után«, emlékezem a feliratra régi, kedves történelemkönyveimben. Hát ezek »egykorú metszetek«, csak éppen ecsettel készültek 1956 októberétől december elejéig, az egyre sötétebb őszben, az eső, a kijárási tilalom szomorú estéin. Hat évig el voltak ásva egy üvegdobozban, aztán Vargha Balázsra bíztam őket, hogy ha eljön az ideje, adja ki, vagy csináljon velük azt, amit jónak lát, ha én már nem élnék” – emlékezett vissza Szántó Piroska a Forradalmi szvit születésének körülményeire.

Szántó Piroskát jóval a rendszerváltás előtt felkérte az Új Írás szerkesztősége, hogy „Kazinczy után szabadon” vesse papírra „pályája” emlékezetét. Vas István kezdte biztatni feleségét, hogy írja meg bátran privát ‘56-ját, még akkor is, ha soha nem fogja elolvasni senki. „Írd csak le, ha nem tudnád, az igazságnak átütő ereje van!” – hangzott a biztatás. Szántó megfogadta férje tanácsát, papírra vetette mindazt, amit a forradalom idején átélt. „Nem hittem, hogy ez valaha is megjelenhetik” – emlékezett önéletírásában. „Annyi minden történt velem hosszú és történelemmel tarkázott életemben. Olyan is, amit csak úgy bírtam ki, hogy megírtam. De igazán nem tartom magam írónak, csak krónikásnak. Mert csak azt írtam meg, amit láttam és átéltem. Kitalálni nem tudok semmit.”       u

Kiskunhalasi árva lány

Szántó 1913-ban született, anyja öngyilkos lett, apját nem ismerte. Nagyanyja és nénikéje nevelték elképesztő szigorral Kiskunhalason. Ahogy ő mondta, „fertelmes gyermekkora volt”. Egyetlen vigasza a rajzolás volt. Freskót mázolt szénnel a frissen meszelt istálló falára, meg családot magának. Úri családot, apát és anyát.

A háború kitörésekor egy Bajót nevű faluban bújtatják. Zsidó származása miatt rejtőzködnie kell. (Szántó Piroska soha nem beszélt zsidó származásáról.) „El kell bújnom, keresnek. El is bújok, a világ legszebb és legszegényebb falujába, hamis papírokkal, s boldogan aratok, nyűvök kendert, és lopok fát az erdőből, most vagyok csak bujdosó királykisasszony, mezítláb.”

Később művészetében visszatérő motívumként megjelennek a bajóti földek. Szántó arcot fest a kukoricának, látja, ahogy táncol a karalábé, és megörökíti Kati nénit is, akinél meghúzta magát. Parasztcsaládnál él majdnem egy esztendeig. Részt vesz a mezőgazdasági munkában.  Elmondja a gazdának, hogy a karalábé szép. Érdekes, hogy a parasztasszonyok figyelni kezdenek a „lány szavára”, konstatálják, hogy terményeik tényleg gyönyörűek. Évek múlva, amikor a festőművész visszamegy közéjük, akkor is felemlegetik neki ezeket a speciális „növényhatározó órákat”.

A gyereklány Piroska annak ellenére, hogy nagynénje Kiskunhalas előkelőségéhez tartozik, a kezdetektől vonzódik a szegény és kiszolgáltatott emberekhez. Nagyanyai tiltás ellenére barátkozik kis házi cselédjükkel, Pannival. Nem érti, milyen különbség van közte és e között a lány között, akinek egy perc megállása nincs. Kicsi és törékeny, akárcsak ő.

Az illegális kommunista párt tagja lesz

Már a Képzőművészeti Akadémia diákja, éjjel mosogat egy étteremben, hogy fenn tudja tartani magát, amikor egy véletlenül kihallgatott beszélgetés során bekapcsolódik az illegális kommunista mozgalomba, azért, hogy segítsen a nyomorultakon, hogy tegyen valamit a kiszolgáltatottakért. Szántó zárdanövendék korában a Názáreti Jézus tanításait egyértelműen a szociális különbségek felszámolásaként értelmezi. „Jézus is azt mondta a gazdag ifjúnak: oszd szét a vagyonodat, és kövess engem!” Szembeszáll nagyanyjával, amikor az durván bánik alkalmazottaival. A fiatal lány szociális érzékenységéből fakadóan lesz kommunista. 

Nemegyszer tartóztatják le tiltott röpiratok terjesztése miatt. A Markó utcában a Horthy-korszak brutális rendőrségével találja magát szembe. A börtönben szembesül azoknak a megejtett lányoknak, kiszolgáltatott asszonyoknak a sorsával, akiknek nagy részéből prostituált és koldus lett. Őt magát is nagyon megviselik az ott látottak; hosszú évek távlatából is finom érzékenységgel emlékezik arra, milyen volt, amikor a priccseken a társadalom kivetettjei a Szomorú vasárnapot énekelték, elcsukló, hamiskás hangon. Nem felejti el azokat a szégyenteljes pillanatokat, amelyeket a fogdaorvos nőgyógyászati vizsgálóasztalán tölt, körülötte kórusban visítoznak a romlott nők: „Eresszék el ezt az úri kislányt, hiszen ez szűz!”

1944-ben, Budapest ostromakor hamis papírokkal (Korniss Irén néven, erdélyi menekültként) egy nyilas pártszolgálatos lakásán vészeli át a rettenetes napokat. Az oroszlán barlangjába bújik vakmerően. A házigazdája rendszeresen nagy élvezettel beszámol neki aznapi gaztetteiről. Az orosz csapatok érkezésekor kimenekíti a nyilast a városból. A pártban számon kérik ezt rajta. Szántó azt mondja, képtelen arra, hogy bárkit megöljön, ezért futni hagyta.

A festőművész az ötvenes évek elején rájön, hogy a kommunizmus nem olyan, amilyennek ő képzelte. Ez a rendszer egyáltalán nem kedvez a kiszolgáltatottaknak, nem teremt és nem is tesz igazságot. 1951-ben házasodnak össze Vas Istvánnal, aki nem mindennapi bátorságról téve tanúbizonyságot, kilép a Rákosi vezette Magyar Dolgozók Pártjából. Szántó Piroska annak ellenére, hogy a szocialista esztétika megbízhatatlannak találja műveit és kirekeszti őt, csalódottan, de továbbra is párttag marad.

A forradalom női krónikása

Szabó Magdának, aki jó barátságban volt a festőművésszel, 1956-ról az jutott az eszébe később, hogy rettegve kuporog fürdőszobájukban, és halálfélelme van. Hogy legyőzze a szorongást, verses mesét ír, a Bárány Boldizsárt, ahányszor behallatszik hozzá a gépfegyverek kelepelése, ő felkiált: „bé-bé-bé”!

Barátnője, Szántó Piroska egyáltalán nem fél. Magával ragadja ez a különös, tizenegy napig tartó csoda. Meleg, ragyogó, aranyszínű október, amelynek a végén kezd el esni az eső. Az emberek átölelik egymást, a dugig tömött villamosokon egyetlen goromba szó nem hangzik el, még akkor sem, ha egymás lábára taposnak. Nincs kiabálás, csak valami kedélyes, nevetgélő moraj.

Vas István nem ilyen derűlátó: ő botot akar magával vinni, mikor kilépnek az utcára, mert „Magyarországon minden nagyobb mozgolódás zsidóveréssel szokott végződni”. Aztán belátja, erre semmi szükség. Az Astoriánál érintetlen a persely, amit az elesettek családjainak megsegítésére tesznek ki. Kitépett közepű zászló lobog az autóbuszon, ahol senki sem kéri a jegyet. A felkelők egyenruhája a legszebb, amit hadsereg viselt valaha. Sötét svájcisapka, esőköpeny, viharkabát és nemzetiszínű karszalag. Szántó tudósít a Sztálin-szobor ledöntéséről, az első halottakról, a sortüzekről, az orosz tankokról, a földalatti börtönökről. Szomorú és szelíd krónika ez, nem mentes az érzelmektől. Jelen vannak benne az asszonyok. Ismeretlenül, névtelenül ugyan, de ott vannak. Mondatfoszlányaikat feljegyzi a krónikás, egy-egy arcvonásukat megőrzi a festő. „Nem fognak többé hazudni, mert eleget hazudtak eddig! Magának kijét zárták a föld alá? Hová viszik a fiaimat?!” – ilyeneket kérdeztek, ilyeneket mondtak.

A kis Sztaszik

Három húsz év alatti fiú géppuskával lő ki az ablakon a tankokra. Bátrak, mert velük vannak a kisgyerekek, a lányok, az öregek, és mert ez az ő hazájuk, ne jöjjenek ide idegen tankok. A női krónikás sírva fakad. Felnőttként tudja, mi lesz majd ennek a három fiúnak a sorsa. Forró teát hoz nekik, és figyeli, amint két kezükbe veszik a bögrét, hogy egy kicsit átmelegedjenek.

Szántónak eszébe jut Sztaszik, az a vadóc orosz kiskölyök, akit ’45-ben ismert meg, és aki kiskutya módjára követte őt hosszú időn át. Eszébe jut azokról a fiatal orosz katonákról, akik a tankokból szállnak ki. Mert Sztaszik most pont annyi idős lehet, mint ők. „Most annyi idős lehet már, mint ez a tankból kimászó, ellenség felderítésére kiküldött fiú. Hát ellenségem nekem a Sztaszik?”

Szántó Piroska elsőként jegyzi le a december negyediki asszonytüntetést, sőt, nemcsak lejegyzi, hanem meg is festi.

„Minden nő csak egyetlen szál virágot hozzon, és egyetlen szót se szóljon. Az eső elállt, hűvös és borongós tél eleji nap. Kalauz-egyenruhás lány, karcsú, mélyen lefátyolozott kalapos asszony, döcögni alig tudó néni, szépen kifestett kisbundás hölgy, esőköpenyes fiatal lány, svájcisapkás egyetemista lányok, munkaruhás asszonyok, feltűrt gallérú, megviselt, gumiharisnyás öregasszony, bájos, matrózgalléros zárdanövendék-szerű kislány – sok-sok budapesti nő, de pirospozsgás bő szoknyás is akad a peremvárosokból. Legtöbbjük kezében őszirózsa vagy krizantém, soknál csak egy fenyőág vagy dércsípte levelű fekete bogyós ágak. Hosszú a libasor, a végét elnyeli a körút, az eleje Isten tudja, milyen messze van mögöttem. Kétoldalt a járdán rendőrök állnak, nem nagyon sűrűn, csak néznek hátratett kézzel, de egyik sem szól az asszonyokra, miért is szólna. Aztán a hidak táján magától szétolvad a tüntetés. Budára már nemigen jut, Budapest valahogy mégiscsak Pest, és nem annyira Buda.”

 

Felhívás a december 4-ei asszonytüntetésre

„MAGYAR ANYÁK! MAGYAR LÁNYOK, ASSZONYOK! MOST RAJTATOK A SOR!”
Ezzel a felszólítással indult útjára ezekben a napokban sok ezer röplap, hogy mozgósítsa a magyar nők széles rétegeit, hogy a gyászos és mégis büszke emlékezés virágaival koszorúzzák hőseink sírjait, és hogy ugyanakkor ébresztői legyenek a magyar nők hagyományokban gazdag történelmi hivatásérzetének.
Igen! Most rajtatok a sor, magyar lányok és asszonyok!
A magyar nők már jó néhányszor bebizonyították, hogy a legválságosabb történelmi helyzetekben is képesek megállni a helyüket. Büszkén emlékezünk nemzetünk történelmének hős lelkű asszonyaira: Dobó Katicára, Zrínyi Ilonára és a többiekre. Az ő utódaikhoz, mai asszonyokhoz szólunk most, akik – biztosan tudjuk ezt – nemcsak az elődök nevét érzik, hanem bátor, megalkuvást nem ismerő szellemüket is.
Nehéz, nagyon nehéz történelmi időket élünk. A forradalom szép ügyét vérbe fojtották. Frissen hantolt sírok a város utcáin és terein. A temetőkben fakeresztek hosszú sora: tizenöt-tizenhat éves legényemberkék és többgyermekes családapák nyugvóhelyei.
Sírok! Sírok! Sírok!… Megnyúlt, végtelen temetők…, s mennyi sír a romok alatt…
Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!!
Magyar asszonyok! A férjeitek zsarnokság ellen lázongó lelkiismeretét fojtották örök börtönbe a friss rögök…
Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket? Tűrhetjük, hogy az ellenforradalom vádjával bemocskolják őket, s azt a csodás harcot, amelyre emlékezvén tisztelettel emeli meg kalapját a világ?
Nem, nem, nem!
Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog Benneteket! A Ti néma, tiszteletre méltó tüntetéstek fegyverletételre kényszerít, és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!
Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát! Parancsoló bátorsággal és méltósággal! Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel, és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre! Legyetek szent, igaz ügyünk élharcosai! Lépjetek most Ti a politikai élet küzdőterére – talán még soha nem volt erre olyan szükség, mint napjainkban! Neveteket megőrzik a fiúk és unokák, és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!
MAGYAR NŐK! AMIKOR AZ ÓRAMUTATÓ 11-ET MUTAT, 
INDULJATOK A HŐSÖK TERÉRE! EMLÉKEZZETEK HŐS HALOTTAINKRA! MINDENKI LEGYEN OTT!
(ÉLÜNK! I. évfolyam. 6. szám december 4-én.)

 

A Sztálin-szobor ledöntéséről

„Hát itt is találkozunk, a Hősök terén, nemcsak a Pickwick-klubban? Laci nevet, kezet ráz Pistával, és felsegíti Pannit a kapu kőlábára, hogy jobban lásson. De már Pistának is kínálnak kilátót. Rajczy, a színész ugrik ki az autójából, és húzza fel magával az autó tetejére – még a III. Richárd első előadása idejéből ismerik egymást. Rajczy, úgy emlékszem, nyilas volt – vagy csak azzal vádolták? Pista tagadhatatlanul, láthatóan zsidó és meggyőződéses katolikus, az a gyerek pedig, aki most mászik felfelé, a vörös csillag felé, a jugoszláv követség tetejére, egy kis kalapáccsal, a DISZ-esek ingjét hordja, s az a fiatal nő, aki egy óriási szétbontott szegfűcsokrot dobál szálanként a tömeg közé, kétségkívül munkáslány, piros-fehér pettyes kendő és barna kezeslábas van rajta –, de ez most itt, ezen a zsongó, örvénylő téren teljesen mindegy. Van, aki cselekszik, a többi nézi. A szobor körül szerencsétlenkedők közé most odakiált egy harsány hang: – Mit vacakolnak, emberek! Hozzatok egy darut a Ganzból, lerántjuk drótkötéllel! – És a fejünk fölött a tetőről kétségbeesetten könyörög egy éles fiatal hang: – Dobjatok már fel egy kalapácsot! Dobjatok már fel egy rendes kalapácsot! Nem bírom ezzel leszedni! Jaj, hát dobjatok már föl egy rendes kalapácsot!
A szobor körül szétolvad a tömeg, megérkezett a drótköteles daru. Már sötét van, de zseblámpák és fáklyák világítanak a serényen dolgozókra, egy munkás valahogy odaszereli leágaztatva az utcai lámpát, míg rá nem jönnek, hogy hiszen saját világítása is van ennek a szobornak, körös-körül a talapzaton, csak meg kell gyújtani – nyilván nem sokan láttuk ezt este kivilágítva.
Vigyázzatok, dűl!
A csizmák fölött dőlt el a szobor. Ha már fogta a daru, hát diadalmenetben hurcolták végig az Andrássy úton, s az Akácfa utca sarkán törték darabokra. Én is felvettem egy bronzdarabkát, nem tudom, emlékül vagy trófeául-e. Aztán mégis elhajítottam.
Az üres talapzaton vigyázzban ott álltak az üres csizmák. A felkelt nép tele****ta őket.”

 

Olvasson tovább: