Kereső toggle

Ben Hur újratöltve

Maximális látvány, langyos spiritualitás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mintha egy jól bevált termék hamisított utánzatát sózták volna ránk. A legendás klasszikus trükkfilmes remake-je egy dologra biztos alkalmas: megízlelhetjük a huszonegyedik század zamatát, jellemek, hitek és kultúrák turmixába kortyolhatunk bele. Igaz, a multiplex mozikban viszonylag kevés kultúrantropológus terem.

Pedig a feldolgozás nem is kezdődik rosszul. Új elem, hogy az ifjú Messala, mint sebzett lelkű római származású utcagyerek az előkelő zsidó Hur családban nevelkedik fel. Júda Ben-Hurt fivérének, annak anyját a sajátjának tekinti. Úgy lovacskáznak évődve és versenyezve a sivatagos pusztában, mint Mózes és Ramszesz az Egyiptom hercegében. A két nép és kétféle identitás között őrlődő Messala jellemrajzából jó kis előzmény- vagy mellékszereplőfilmet lehetett volna kanyarítani, ha nem erőltetnék az eredeti filmeposz főbb jeleneteit cipőkanállal a történetbe.

Ám sajnos ezt teszik. Így a római karrierépítés jellemtorzító hatása, valamint a jó párbeszédekkel és arcjátékkal elkapott, birodalmi értékrend jellemzése a csúcsnak szánt kocsijelenet lépcsősorává silányodik. És ami még frusztrálóbb, nyoma sincs annak az 1959-es előzményt fémjelző fokozatos belső átalakulásnak, amint a címszereplő eljut a Názáreti Jézus külső szemlélőjétől a Messiás elfogadásáig. Tegyük hozzá, mindezt vallásos pátosz nélkül, a filmbeli Jézus arcát nem, tetteit épphogy láttatva érték el annak-idején. E finom, jelzésszerű Jézus-ábrázolás mégis oly erősen hatott a nézőre, hogy William Wyler alkotása a vasfüggönyön innét jópár fiatal lélekben a kötelező világnézetet kérdőjelezte meg. Pedig a film kezdetben szűkebb körű vetítésein nem pont az volt a cél, hogy a katekizmusról mit sem tudó, gitáros misére sem járó megbízható meghívottak lelkében ilyen folyamatok induljanak be…

Talány, hogy e mostani film mit akar. A római elnyomás többféle módszerét (cukor és korbács) viszonylag jól mutatja, (a színészként jellegtelen) Pontius Pilátus légiójának jeruzsálemi bevonulása vizuálisan és hangeffektjeiben is egészen erős. Ahogy a híres tengeri csatajelenet is drámaian hat. Kiváló ötlet, hogy a küzdelmet végig a megláncolt gályarabok perspektívájából látjuk a hajó borzongató, Hádész-szerű gyomrában, majd a látványos víz alatti felvételekben. Az említett kocsiverseny hozza az elvárhatót vizuálisan, bár a filmvilág utóbbi évtizedének CGI-effekt tobzódása miatt nem tud, nem képes maradandó élményt hagyni a nézőben. Sőt néhol zavaró is: a szintén animált korabeli Jeruzsálem városkép (pláne 3D-ben!) egyenesen az Avatar lebegő szikláira emlékeztet. Pedig lehet, hogy csak a munkavégző processzorokban volt rokonság.     

A legzavaróbb mégis a film langyos spiritualitása. Bár a mostani moziban szereplő názáreti ács egész alakját, arcát is többször látjuk, a filmkészítők a Mestert mindenáron béketeremtő, a megszállók felé buzgón erőszakmentességet hirdető, leginkább Gandhira emlékeztető figurának állítják be. Aztán pár képkockáig a Passió véres jelenetei villannak fel, majd a Golgotán a címszereplő váratlanul térdre esik. És, ahogy a klasszikusban, az eső itt is esni kezd, de a kereszténység alapjának tekinthető megváltói vér ábrázolásáról egy képkockáig sincs szó. Pedig éppen ez a kiemelt üzenet a régebbi változat legvégén.

Változnak az idők. És ezt az újabb bibliai tárgyú filmeken is jól le lehet mérni, a Noétól az Exodus: Istenek és királyokon át a mostani „pszeudo” Ben-Hurig. Ahol a zárókép a kulturális, etnikai ellentétek elsimítását üzeni: Messalát és Júdát minden indoklás és magyarázat nélkül kibékülve és újra együtt lovacskázva látjuk.

E hervasztó finisben sajnos annyi katarzis sincs, ami a mozis kólaszürcsölést legalább egy pillanatra megzavarná. Mert a főszereplők tekintete a híres Macskafogó rajzfilm macskáinak végső állapotát idézi, ahogy azok agymosottan virágokat tépdelnek a réten. És ez bizony bosszantó.

Olvasson tovább: