Kereső toggle

Osztályidegen, kényszermunkás, Európa-bajnok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar kosárlabda Aranycsapata 1955-ben többek között a címvédő Szovjetunió legyőzésével lett Európa-bajnok Budapesten. A „baráti” nagyhatalom válogatottja elleni legendás összecsapáson már érezni lehetett a forradalom előszelét, olyannyira, hogy titkosrendőrök emelték ki a túl lelkes szurkolókat a tömegből – emlékezett vissza a Heteknek az egyik főszereplő, Hódy László. Az egykori kiváló kosárlabdázó megtapasztalta a Rákosi-rendszer mindkét oldalát: volt ünnepelt sporttehetség, kényszermunkás a komlói bányában, és ült katonai börtönben is. Aztán 22 évesen disszidált Ausztráliába, ahol ma az ország valaha volt legjobb kosárlabdázójaként tisztelik.

Alig múlt 10 éves, amikor véget ért a második világháború, majd jött a kommunista hatalomátvétel. Gyerekként mit érzékelt mindebből, milyen volt az élet akkoriban?

– Édesapám még a háború előtt alapított egy cipőgyárat Szegeden, így a családunk viszonylagos jólétben élt. Az új rendszerben azonban osztályidegenek lettünk, a gyárat elvették tőlünk. Apukának sok munkása volt, nagyon szerették, de nem mindenki. Vereska elvtárs, aki a helyi pártbizottság tagja lett, mindenáron ki akart lakoltatni bennünket, de az iparkamara ülésén az egyik befolyásos tag megkérdezte tőle: „Mondja csak Vereska, hány évig dolgozott maga a Hódynál?” „A kezdetektől, tíz éven keresztül” – jött a válasz. „Akkor csak nem lehetett olyan rossz főnök, igaz?” – igyekezett pártfogónk megvédeni apukát.

Végül is lekerültünk a kilakoltatási listáról, de így is nagyon nehéz helyzetben voltunk. A szüleim viszont mindent megtettek, hogy mi ebből semmit ne érezzünk. Akkor hárman voltunk fiútestvérek – később született még egy öcsénk és egy húgunk –, és nagyon boldog gyerekkorunk volt, mindig volt mibe felöltözni és volt étel az asztalon. Igaz, ehhez a sportolóknak járó kalóriacsomagokra is szükség volt. Ez is közrejátszott abban, hogy három sportágban is szerepeltünk a bátyámmal: kézilabda, röplabda és kosárlabda – ez összesen hat csomagot jelentett. 

Később választanom kellett, és a kosárlabda mellett döntöttem. 1948-ban kerültem a Szegedi Postáshoz, ahol két év múlva már alapember voltam. Hamarosan olimpiai kerettag lettem, és 1952-ben részt vehettem a helsinki olimpián. Azután 1953-ban a moszkvai Európa-bajnokságon ezüstérmesek lettünk a házigazdák mögött. Már-már azt gondoltam, hogy én is lehetek valaki – főleg miután a Honvédhoz kerültem –, de újból és újból rá kellett ébrednem, hogy miközben az egyik oldalon mint válogatott sportolót a rendszer támogat, az „x”-es származásomtól nem tudok szabadulni, így a hétköznapi életben nem sok esélyem van.

Katonaként például – ha jól tudom – bányába vitték dolgozni…

– Igen, kényszermunkára. Az őrmesterünk kétféle embert ismert: a halottat és az élőt – mint mondta, előbbit a temetőbe, utóbbit a bányába viszik. A hatodik szinten dolgoztunk, alattunk a hetediken voltak a politikai foglyok. Az egyik nap felkiabált valaki lentről, hogy nem ismerjük-e véletlenül a fiát, aki – mint kiderült – éppen a mi csoportunkban dolgozott. Ott találtak egymásra: az apát két évvel korábban vitték el, senki sem tudta, hogy hol van.

Szerencsémre a katonaorvos egy pécsi fiú volt, szintén kosaras, korábban játszottunk is egymás ellen. Adott egy igazolást, hogy bányamunkára nem vagyok alkalmas, így elküldtek vagonokat rakodni, de legalább szabad levegőn lehettem. Hamarosan mégis bekerültem az úgynevezett „sportszázadba”, és nyugodtan kosarazhattam – de fegyvert soha nem adtak a kezembe: megbízhatatlan voltam.

Külföldre azonban kiengedték…

– Arra azért ügyeltek, hogy a szintén válogatott bátyámmal, Jancsival lehetőleg soha ne legyünk egyszerre a keretben, ha külföldi útról volt szó. Persze az ’53-as moszkvai Eb-re mehettünk együtt, lett is belőle baj. A bátyám megkérdezte a kerettel utazó Hegyi Gyula sportminisztert, hogy miért állnak az emberek sorban az üzletek előtt. Azt a választ kapta, hogy déligyümölcsért. Persze tudtuk, hogy ez hülyeség, úgyhogy Jancsi még rátett egy lapáttal, arra is kíváncsi volt, hogy miért van kanna a kezükben. Aztán amikor a Lomonoszov Egyetem előtt a miniszter elvtárs azon lelkendezett, hogy ez a világ legnagyobb egyeteme, a bátyám megjegyezte neki, hogy Amerikában van ennél nagyobb is. Nem nagy csoda, hogy egy időre eltiltották a válogatottságtól azzal az indokkal, hogy „nem a megfelelő módon viszonyul a Szovjetunióhoz”.

Egy másik külföldi út is emlékezetes maradt. Már Európa-bajnokként készültünk a melbourne-i olimpiára, amikor Párizsba utazott a válogatott. Mindketten utazhattunk, mert a Honvéd politikai vezetője, Erdélyi Jenő személyesen vállalt felelősséget azért, hogy vissza fogunk térni. Haza is jöttünk, megpakolva Doxa és Omega órákkal, amelyekért a pénzt itthon kellett elvinnünk bizonyos címekre. Ez akkoriban bevett szokás volt a nyugati tornákon résztvevő sportolóknál, ami felett általában szemet hunyt a hatóság. Nem úgy az osztályidegen Hódy-fiúk esetében! Mindkettőnket bevittek a Fő utcai katonai börtönbe, és két napon keresztül vallattak. Azt akarták ránk bizonyítani, hogy részt vettünk az ellenzéki erők külföldi pénzelésében. Erdélyinek köszönhetően azonban a titkosrendőrség áttette az ügyünket a gazdasági bűnügyek osztályához. 1957 januárjában lett volna a tárgyalás, de akkor mi már Ausztrália felé hajóztunk.

Egy kérdés erejéig maradjunk még Magyarországon! Az 1955-ös budapesti Európa-bajnokságon kiélezett mérkő- zésen győzték le a Szovjetuniót. A melbourne-i olimpia legendás vízilabda-mérkőzéséhez hasonlóan erről is el lehet mondani, hogy több volt, mint egy sportesemény?

– Ezen a találkozón már lehetett érezni a forradalom előszelét, de nem annyira a pályán, mint inkább a nézőtéren. A Népstadionban játszottunk, 40 ezer néző előtt. Soha nem kaptunk olyan instrukciót a hazai sportvezetés részéről, hogy adjuk fel a mérkőzést a szovjeteknek, arra viszont kifejezetten intettek, hogy legyünk sportszerűek, ne provokáljuk őket. Ennek szellemében játszottunk most is, ráadásul a mérkőzés előtt mindannyian kaptunk egy-egy tablettát – nem dopping volt, hanem nyugtató, hogy ne idegeskedjünk. Úgyhogy viszonylag nyugodtan, de koncentráltan játszottunk, olyannyira, hogy a közönség reakcióit fel sem fogtuk, csak egy nagy morajlás jutott el a tudatunkig. Az időkérésnél azonban láttuk, hogy a tömegben elvegyült titkosrendőrök kiemelnek néhány hangoskodót, akik olyanokat kiabáltak, hogy „ruszkik, haza”.

Akkor is nagy felzúdulás volt, amikor Greminger János és Otar Korkija egyszerre kapaszkodtak a labdába: a legalacsonyabb – 179 centis, 70 kilós – magyart a csaknem kétméteres, 108 kilós „Grúz tigris” a labdával együtt felemelte, majd „a földhöz csapta”. Ez nem volt ugyan szabálytalan, de a szimbolikát mindenki értette: a szovjet óriás bántja a szegény kis magyart. Fülsiketítő fütyülés és szimpátiatüntetés mellett végül 16 ponttal legyőztük a Szovjetuniót – külön öröm volt, hogy végigjátszottam a mérkőzést, és 20 pontot szereztem.

A következő évben a válogatott nem jutott ki Melbourne-be, ön viszont igen, igaz, nem sportolóként. Mi adta a végső lökést, hogy a forradalom után disszidáljon?

– Alapvetően két döntő momentum volt. Az egyik, hogy a bátyám gyerekkori tuberkolózisa nem gyógyult meg teljesen, és itthon nem is volt rá túl sok esély. A másik pedig, hogy a térdemben levált egy porc, és az orvos szerint 50 százalék esélyem volt csak, hogy folytathatom a kosárlabdát. Tudtam, hogy a „normális” életben lehetetlen lesz boldogulnom – még a Testnevelési Főiskolára sem vettek fel azzal az indokkal, hogy ez rossz precedenst teremtene. Úgyhogy a bátyámmal és a barátnőinkkel Ausztria felé vettük az irányt, ahonnan Ausztráliába hajóztunk.

Mi lett a szüleivel, testvéreivel?

– Úgy volt, hogy utánunk jönnek. Egy segélyszervezet révén összegyűjtöttük nekik az útiköltséget, Erdélyi Jenő segítségével pedig a vízumot is megkapták. Amikor az utolsó pecséteket ütötték be az útleveleikbe Szegeden, apuka odaadta az öreg motorkerékpárját az eljáró hivatalnoknak. Ez valahogy kiderült, és ráfogták, hogy lefizette az illetőt. Éppen a búcsúpartit tartották, másnap indultak volna Bécsbe, amikor kopogott az ajtón a titkosrendőrség. Elvették az útlevelüket, apukát pedig egyévnyi börtönre ítélték. Húsz évvel később találkoztunk újra.

Hogyan sikerült az újrakezdés Ausztráliában?

– A világ egyik leggazdagabb országában telepedhettünk le, ráadásul mi rendkívül sokat dolgoztunk. Például amikor sehogy sem találtunk olyan pulóvert, aminek az ujja elég hosszú lett volna számunkra, vettünk egy kötőgépet és csináltunk magunknak. Olyan jól sikerült, hogy vállalkozás lett belőle. A válásom után a nulláról kezdtem újra az életet Új-Zélandon, ahol autósiskolát alapítottam, éjjel kenyeret hordtam, festő vállalkozásom volt, aztán pedig gyümölcsöt termesztettem. Mindegyik jól ment. Ausztráliába visszatérve 60 ezres baromfitelepet üzemeltettünk a bátyámmal közösen, majd a második feleségemmel egy kozmetikai céget hoztunk létre. Ezt csak azért adtuk el, mert az ezredforduló idején a feleségem rákos lett, és teljesen a gyógyulására akartunk koncentrálni. Hála Istennek sikerült legyőzni a betegséget. Ötvenévesen lettem gyakorló keresztény – előtte katolikus létemre ateista voltam – úgyhogy a hit nagy segítséget jelentett. A gyógyulás után egy baptista szervezettel négy éven keresztül minden évben három hónapot missziós szolgálattal töltöttünk Bécs mellett egy menekülttáborban.

A kosárlabdát meddig folytatta?

– Egészen 1967-ig. Kiérkezésünk után alapítottunk egy csaknem teljesen magyarokból álló klubcsapatot Adelaide Budapest néven, amellyel lazán megvertük az ausztrál válogatottat. Az 1964-es tokiói olimpián már én is az ausztrál csapat tagja voltam – szerencsére nem kerültünk szembe a magyarokkal.

Nem vágyott soha haza?

– De sokszor, főleg, amikor problémáim voltak. De aztán a sikerek és a gyarapodó család olyan hátteret teremtett, ami elnyomta a honvágyamat. Ma már Ausztrália és Magyarország olyan számomra, mintha a szüleim lennének – nem tudom őket szétválasztani, mindkettőt hazámként szeretem.

Olvasson tovább: