Kereső toggle

Pszichiáter a haláltáborban

Vajon mi az életünk értelme?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bécsben a Mariannengasse 1. szám alatt található egy kis lakás, Viktor Emil Frankl (1905–1997) zsidó származású neurológus-pszichiáter emlékháza. Érdemes betérni ide, mert egy rendkívül bátor tudós életművével találkozunk. Bár véleményünk szerint Frankl professzor csak töredékeiben találta meg az igazságot, bölcsessége, filozófiája, melyet „logoterápiának” nevez, alapvetően Isten félelméből származik. Frankl hatása nagyon jelentős – ezrek életét menti meg az öngyilkosságtól a nagy gazdasági világválság idején Bécsben. Több száz embernek ad reményt Theresienstadtban, Auschwitzban, Kauferingben és Türkheimben is, ahol fogolyként szenved. Később holokauszttúlélőként milliók életét gazdagítja különleges könyveivel és előadásaival.

Az osztrák fővárosban nemcsak a kávénak, az Apfelstrudelnek és a fiákereknek, de a pszichiátriának is évszázados, patinás hagyománya van. Ma is majd’ minden utcában lehet találni egy fényes névtáblát, amelyen híres pszichológus magiszterek vagy doktorok ajánlják fel szolgáltatásaikat.

Az 1920-30-as években orvostanhallgatók és érdeklődők százai látogattak Bécsbe, hogy elmerüljenek Freud „örömelvének”, a pszichoanalízisnek vagy Adler individuálpszichológiájának a mélységeiben. Egy helybéli fiatal orvostanhallgató azonban, aki gyermekkorában alapos zsidó vallásos oktatásban részesült, egyre kényelmetlenebbül érzi magát leendő szakmájában, mert egyre kevésbé tud hinni abban, hogy az ember legfőbb mozgatórugója csupán az örömelv vagy az erő utáni vágy lenne. Bár még cikket is ír Freud biztatására, Adlerrel pedig különösképpen jó viszonyt ápol, egy napon megtagadja elődeit – és a leghatározottabban szakít a bécsi egyetemen oly divatos tananyagokkal. „Megpróbáltam mindazt elfelejteni, amit a pszichoanalízistől és az individuál-pszichológiától tanultam – hogy valóban meghalljam a betegeimet. Meg akartam találni, hogyan tudjuk állapotukat valójában javítani.” A fiatal Viktor Frankl az emberről egy háromdimenziós modellt alkot – biológiai és pszichikai dimenzióin túl egy szellemi részt is feltételezve, amelynek szerinte az a legfőbb tulajdonsága, hogy mindig, szakadatlanul értelmet, jelentést és értékeket keres.

Az első szakmai sikerek

„Minden ember létének hajtóeleme, hogy sorsának legyen értelme. Bármilyen szenvedést, bármilyen fájdalmat kiáll az ember, amíg ez az értelem, ez a fő cél a szeme előtt lebeg.” Új életfilozófiájának helyes irányát hamarosan konkrét siker is koronázza. 1929–30-ban a nagy gazdasági válság idején különösen a fiatalokat sújtja a munkanélküliség és az éhínség, amely értéktelenségérzet formájában csúcsosodott ki. A még orvostanhallgató Frankl további néhány, már végzett orvostársával tanácsadó centrumokat szervez, ahol ingyenesen és egyénileg foglalkoznak minden Bécsben élő munkanélküli fiatallal. Frankl és társai tudatosan szembeszállnak az élet értelmetlensége miatti kétségbeeséssel – és az említett egyszerű modell mentén egyéni beszélgetésekkel bontják ki minden egyén számára, hogy miben áll felelősségük és létük pótolhatatlansága. Aztán valami nagyon hasznos munkába állítják az embereket. A gyomruk ugyanúgy korgott, de visszatért beléjük az öröm. „A logoterapeuta szerepe abból áll, hogy úgy szélesítse és tágítsa a páciens látómezejét, hogy tudatossá és láthatóvá váljon számára élete lehetséges értelmének teljes spektruma”. Bár az egyéni, minőségi munka nagyon emberpróbáló, mégis elérik, hogy 1930 végére egyetlen öngyilkosság sem történik Bécsben! Ezzel a tettével Frankl korán magára vonta bécsi, sőt müncheni szakmatársai figyelmét.

Hasonlóan eredményes legelső munkahelyén, az Am Steinhof kórházban is. Tizenkétezer súlyosan depressziós női beteget kezel négy év alatt hatalmas sikerrel. Kutatásai során arra a megállapításra jut, hogy nem a hétköznapi gyermekkori traumák, illetve genetikai örökletesség állnak a depresszió hátterében – természetesen van endogén, biokémiai depresszió is, de az egy másik kérdés –, ugyanis az említett változók a mentálisan tökéletesen egészséges, úgymond a kontrollcsoportba tartozó személyek hátterében is megvannak. A markáns különbség az, hogy az élet értelmét az egészségesen maradó személyek nem veszítették el.

A Soá idején is értelmet keresni

Az Anschluss után a nemzetiszocializmus terjedésével és a zsidóüldözések erősödésével természetesen Franklt is kirúgják, és a Rotschild Kórház neurológiai osztályának vezetőjeként ettől fogva csak zsidó betegeket kezelhet. 1941–42 környékén az „operációs euthanázia” program keretében a németek erőszakkal elgázosítottak minden olyan kisgyerme-ket, akik valamilyen genetikai szindrómával vagy fejlődési rendellenességgel születtek. Frankl ekkor heroikus léptékben éjjelente is kórlapok százait hamisítja – és szakmai érvekkel próbálja bizonyítani, hogy egy adott kisgyermek valójában miért is nem genetikai beteg, valami egyéb kezelhető baja van, tehát nem kell „euthanáziában részesülnie”. Nem tudjuk pontosan, hány gyermeket mentett meg így.

1942-ben rendkívüli lehetőség adódik a fiatal pszichiáter életében: egy ritka vízum hull az ölébe, amellyel megbecsült orvosként Amerikába emigrálhatna az utolsó előtti pillanatban. Apjához siet, hogy elmondja ezt a hírt, aki éppen ekkor a konyhaasztalnál sír – siratja a nagy bécsi zsinagóga, a dicséret házának felrobbantását. Egyetlen megmaradt márványbetűt tudott csak elhozni, ott fekszik az asztalon – a „Tiszteld atyádat és anyádat!” parancsolat egyik betűje. Ez valahogy annyira szíven üti Franklt, hogy nem tud menekülni… nem él a vízummal. Sorsközösséget vállal apjával, anyjával, bátyjával és húgával. Újdonsült feleségével ők is felszállnak az Auschwitz irányába tartó vonatra. A családból csupán húga, Stella és ő maga, Viktor élik túl a haláltáborok borzalmait.

Frankl négy lágerben is megfordul – Theresienstadt, Auschwitz, Kaufering és Türkheim – ahol nagyon sok embernek segít szellemi-lelki erőtartalékaik mozgósításában és a túlélésre történő összpontosításban. A lágerélet szenvedései leírhatatlanok. Ugyanakkor létezik néhány pillanatnyi derű is – ha más nem, a szleng nyelvben kifejeződik egyfajta kreativitás. Azt az épületet, ahol a foglyoktól elvett értékeket – szemüveget, ruhát, gyűrűt, hajat tartották a németek, a foglyok nemes egyszerűséggel csak „Kanadának” nevezik. Azt az embert pedig, aki olyan állapotba került, hogy már semmi nem érdekelte, már fizikai fájdalmat sem érzett, egyszerűen csak meredt maga elé, elnevezték „muzulmán”-nak. Hogy miért éppen ezzel a szóval illették a célját vesztett, életakaratát feladó katatón embert, nem tudhatjuk. Frankl azonban leírja, hogy ilyenkor már minden rabtárs tudta, „az illetőnek csak egy-két napja van hátra”, a cipőiket is ellophatták (a cipő a túlélés egyik legfontosabb eszköze volt). Frankl néhányszor önmagán is tapasztalja a „muzulmán” állapot kialakulását – szerencsére a jelenség kezdetén mindig vissza tudott fordulni. Megfigyelte, hogy számára különösen a közös ima, a napnyugta együttes szemlélése, a felesége arcképén történő hosszas elmélkedés segítenek az élni akarásban. Illetve egyik könyvével kapcsolatban bosszankodik sokat – a könyv kéziratát elvették, szellemi gyermekét újra kell még írnia!  

A lágerben többen megkörnyékezik, nem kéne-e inkább maguk ellen fordulni, hiszen ők már semmit nem várnak az élettől. Rosszul teszitek fel a kérdést – az élet vár még tőletek valamit! – válaszolja rabtársai legnagyobb meglepetésére. Van még olyan kötelezettségetek, amit nektek kell elvégeznetek, egy konkrét betöltést igénylő feladat. Ezen a téren nem vagytok helyettesíthetőek, és az életetek sem ismételhető meg!

Frankl túléli a holokauszt borzalmait. Szabadulásának pillanatait így éli meg: „…és akkor egy szép napon, röviddel a felszabadulás után átvágsz egy tág mezőn, kilométereken át a virágzó réteken. Pacsirták szállnak fel a magasba, hallod öröm-éneküket és ujjongásukat ott fenn a szabadban. Akkor megállsz, körülnézel, feltekintesz – és térdre borulsz. Bensődben csak egy mondatot hallasz, és ismételten mindig csak ugyanazt a mondatot: »A szűkösségből szólítottam az Urat – és a szabad térből válaszol nekem!« Hogy hányszor ismételted ezt a mondatot, azt emlékezet nem tudja már idézni. De azon a napon, abban az órában kezdődött meg új Életed.”

A háború után

A háború után úgy ítéli meg, konkrét feladatai vannak még Bécsben annak ellenére, hogy a zsidóságból szinte alig tért ide vissza valaki. Bár szörnyen megrázza állapotos feleségének és meg sem született gyermekének a halála, 1945-ben megírta híres könyvét. A vékony, ám hatalmas erejű műre még nevét sem akarja ráírni, végül barátai unszolására adja ki saját szerzősége alatt. A mű magyarul: „…mégis mondj igent az életre!” címmel jelent meg. 12 millió példányban adták ki, és a legtöbb közvéleménykutatás azon tíz könyv közé sorolta, amelyek jelentősége a huszadik századból túlmutat a huszonegyedik századba és onnan a huszonkettedikbe. 1946-ban megválasztották a bécsi neurológiai poliklinika vezetőjének. 1947-ben elvette második feleségét, Eleonore Katharina Schwindt személyében. Egy lányuk született, Gabriele. 1955-ben a Bécsi Egyetemen a neurológia és pszichiátria professzora lett és óraadóként előadott a Harvardon is.

A háború utáni években Frankl több mint 32 könyvet adott ki és megalapította a logoterápiát. Pár éven belül olyan sikeres előadóvá vált, hogy 29 tiszteletbeli díszdoktori fokozatot kapott. Humorral fűszerezett előadásait százak hallgatták. Második felesége beszámolója alapján zsoltárokkal az ajkain költözött el. Pszichológiai rendszerét nagy sikerrel használjuk kiábrándult kamaszok, tanulási zavarral vagy intellektuális képességzavarral élő, sőt bármilyen krízisbe jutott ember kezelésében. „A hazataláló ember érzi, hogy mindazok után, amiket el kellett szenvednie, többé a világon semmitől nem kell már félnie – Istenét kivéve.”

 

Személyes elhívás

„Mindenkinek megvan a saját különleges foglalkozása vagy elhívása az életben; minden embernek végre kell hajtania egy konkrét feladatot, ami beteljesítésre vár. Ezért az illetőt nem lehet helyettesíteni, az életét sem lehet megismételni… így minden ember feladata egyedülálló, ugyanúgy, mint specifikus lehetősége, hogy véghezvigye azt.”
„A mai fiatal generáció »no future generation«-nek tartja magát. Azt hiszik, számukra csak a tiszta szubjektivitás halvány boldogságérzetébe való visszavonulás marad. Szellemi fáradtságukban nemhogy célt sem keresnek, hanem merik azt megkérdőjelezni is – hiszen a mai fiatalok nemzedéke egyáltalán nem hajlandó lenyelni a belétáplált hagyományokat.”
„Sok sérelme, amely a világ állapotából ered, valójában olyan értékek felé mutat, amelyek Önnek személyesen fontosak. Csak panaszkodni ezek miatt nem elegendő – saját aktivitása által változtathatja meg ezeket a sérelmeket. Ez az Ön személyes elhívása.”

Olvasson tovább: